Blogok

Harmadik kör

Lassan elszalad a március, itt az ideje, hogy beszámoljak az elmúlt időszak történéseiről.

Először egy kellemes utazásról kell pár szót ejtenem, azt hiszem szervesen hozzátartozik fotós tevékenységemhez, így ennek is helye van itt. Még március elején történt, hogy a családdal autóba ültünk, és meg sem álltunk a fővárosig. Úticélunk a Természettudományi Múzeumban megrendezett Varázslatos Magyarország fotópályázat ünnepélyes díjátadója volt. Első alkalommal jártunk ilyen rendezvényen, így nagy volt az izgalom. Na nem csak a pályázaton elért eredmény, hanem az izgalmas találkozások miatt is. Jó volt kezet szorítani azokkal a cimborákkal, akikkel eddig csak az interneten keresztül ismertük egymást, és itt végre személyesen is találkozhattunk. A pályázat képeiből rendezett kiállítás pedig gyönyörű volt, büszkén álltam meg a fal előtt, ahol négy fotóm is helyet kapott. Köszönöm, hogy ott lehettem!

Na de térjünk vissza a lényeghez. :) Talán azzal kezdeném, hogy az elmúlt fél évben lett egy állandó fotós társam, kislányom személyében. Egyre növekvő rajongása a madárvilág és a természetfotózás iránt engem is fellelkesített, és a vízparti fényképezéseket már ilyen szemmel, ketten együtt tervezgettük. Azt vallom, hogy a fotózásnak ez az ága egy kicsit magányos tevékenység, mert így lehet a saját elképzeléseket egyedi módon képekbe önteni. Ezért úgy döntöttünk, hogy együtt, mégis külön vágunk bele az idei vizes szezonnak. Kerestük a különböző lehetőségeket, és ennek kapcsán felélesztettünk egy régi, több éve pihenő lest.

Egykori, szép élményeket adó guvatos leskunyhómat kereken öt éve helyeztem ki a tópartra. Az akkori tisztás a nádasban mára eltűnt, a kunyhóval együtt benőtte a növényzet.

A méretes deszkakunyhó türelmesen várta sorsának folytatását. Több évi pihenő után most újra szerepet kapott egy új helyen, és bár más terveim is vannak vele, egyenlőre kislányom vette birtokba.

És ahogy ő a vízpartról, úgy én a víz felől követem majd az eseményeket. Kedvenc tutajomat immár harmadszor raktam vízre.

El is érkezett a próba, az első fotózás ideje. Ahogy azt kell, még bőven napkelte előtt érkeztünk a helyszínre. Bár az is igaz, hogy a napkeltétől nem kellett tartani ezen a reggelen, masszív felhők takarták az eget. Sebaj, a szezon első fotózása így is ünnepnek számít. A parton elváltunk, társam eltűnt a kunyhóban, én meg a vízen ringatózó tutajt vettem célba. Hamar helyre állt a csend, illetve hamar visszaállt a hangzavar, ha pontos akarok lenni. Hangok minden irányból, már csak a fényre kellett várni, ami bizony nagyon nehezen akart megérkezni. Végül azért csak elkezdett kattogni a technika is, rögtön egy búbos vöcsök miatt. Zajlanak a területviták, bunyó is volt a szomszéddal, de a fényszegénység az akciókra is rányomta a bélyegét, így csak a közeli portrénak örülhettem.

A szárcsák is balhéznak már rendesen, de leginkább fotózhatatlan helyen, így itt is a közelbe tévedőkkel próbálkoztam inkább.

Így tettem az időnként előttem elúszó hattyúval is. Bár tudjuk, hogy a fészkelőhelyén más fajokkal szembeni agresszív viselkedése miatt nem szerencsés a jelenléte, mégis szép, kecses tartása miatt  jó fotótéma.

Jól elvoltam tehát, élveztem a tutaj ringatózását, és gyönyörködtem a vízközeli látványban. Ebbe az idilli helyzetbe az izgalmat azok a finom kerregő hangok hozták meg, amik már egy hete betöltötték a tavat. Böjti récék csapatai jelentek meg a hónap közepén, és közülük néhány úszott be most a látótérbe. A gácsérok pedig jellegzetes hangjukon "beszélgettek". Hú de szeretnék néhány jó böjti fotót! :) Most ugyan nem jött össze, de érzem, hogy az esély még bőven benne van a következő napokban.

A böjti récék okozta izgalom nem hagyott alább, a kis vöcskök tettek róla. Kis kedvenceim elég aktívak voltak. Javában megy a hangpárbaj közöttük, és a nagy jövés-menés közepette a tutaj elé is bekeveredtek.

Jókat mosolyogtam, a kis vöcsök mókás madár. :)

Lassan végéhez közeledett az első fotós nap, ideje volt előbújni a tutaj rejtekéből. A közelben elhaladó tőkés réce gácsér kapta az utolsó kockákat.

Fénytelen, de jó kis reggel volt. Olyannyira, hogy másnap délután újra próbát tettünk. Mindkettőnk lelkesedése csak nőtt az első nap élményeinek hatására, kislányom a leskunyhó körül visítozó guvat miatt, én meg leginkább a közeli böjti réce fotó reményében hasaltam ismét a lesben. A körülmények mit sem változtak vasárnap délutánra, erős felhősödés, és masszív fényhiány volt, de ez persze mit sem számított. Említésre méltó dolog nem is történt, csak a nap vége hozott néhány izgalmas percet. Már teljesen le is mondtam erről a délutánról, és a készülődésen járt az eszem, amikor az ismerős kerregés megütötte a fülem. Balról beúszott a böjti gácsér. Jaj, ez most sokkal közelebb van, 1/60-adot ad csak a gép, csak éles legyen, csak éles legyen!

A réce nem siet el, kellő távolságban tollászkodásba kezd. Jaj, csak fény lenne egy kicsivel több!

Tollászkodás után pedig esti pihenő jött. Nem rezdül a víz sem, 1/40 a záridő, közel már a fotós lővilág vége.

És akkor balról beúszott még egy gácsér, 1/30. Határon mozog már az éles kép lehetősége.

Szerencsére a frissen érkező el is viszi a másikat, jobbra eltűnnek a szemem elől, zavarás nélkül léphetek le én is. Ez már azért közelebb volt, de hátha lesz még közelebb... :)

Pécs, 2017. március 21.

A hónap képe - 2017. február

Széncinege - 2017. február, Mecsek

A február már inkább a tavaszvárásról szólt, mint a fotós projektekről. A madáretetőnél eltöltött néhány alkalom adott ugyan lehetőséget a fényképezésre, de az egész hónapra jellemző szürke hangulat miatt már nem nagyon kívánkoztam oda. Csak a hónap elején sikerült elkapni egyetlen napfényes délutánt, aminek eredményeképpen ez a vidám hangulatú fotó elkészülhetett.

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f7,1, 1/200, ISO 800, +0,7 EV beállításokkal készült.


Pécs, 2017. március 1.

Tavaszhozók

Hát véget ért a tél. Hosszú volt. Szép volt, hideg volt, de hosszú volt. A magam részéről elmondhatom, hogy eleget fáztam a leskunyhóban, egy darabig most azt hiszem nem vágyok rá. Illendően el is búcsúztattam a szezont, ezzel a kék cinegével zártam a téli időszakot.

És persze egyre többet jártam a tavaknál. Lestem az olvadni nem akaró jégpáncélt, hogy mikor enged már a szorításból. Lassan, de engedett. És most már a szép naplementéket a tavaszhozók teszik egyre izgalmasabbá. Lassan eljön a tutajozás ideje.

Pécs, 2017. február 25.

Szürke napok

A február eleji pár napos napsütést hamar felváltotta a tél szürkesége. A markáns hideg idő nem tért vissza, a tél most szürke, fénytelen arcát mutatja. De ebben az időben már benne van a tavasz ígérete is, amit bizony már a madarak is éreznek. Az etetőnél jó a forgalom, de fényképezni leginkább csak a cinegéket lehet.

A nagy csapat zöldike jobbára a földön mozog, vagy a bokor tetején ücsörögnek, és énekelnek. Bizony énekelnek. Nem túl hangosan, de mindenképp tavaszidézőn. Az ölyvekben azért még lehet bízni, szépen bejárnak az etetőhelyre.

Szófogadóak. Teszik, amire megkérem őket,

  

és szépen elfoglalják a számukra kijelölt helyet.

Mondtam már, hogy szeretem az ölyveket? :)

Pécs, 2017. február 10.

Etetős relax

A nagy hideget hirtelen enyhe idő váltotta fel. Hónak, zúzmarának nyoma sem maradt, és a szép napsütés egyből tavaszi hangulatot varázsolt az erdőbe. Kislányommal a madáretető mellett relaxáltunk kicsit, ott szívtuk be a fagyból felengedett táj illatát, és a harkálydobolástól hangos erdő hangulatát. A meleg ellenére az etető forgalma nem csökkent sokat, bár a fajösszetétel lényegesen egyszerűsödött. :)

Pécs, 2017. február 5.

A hónsp képe - 2017. január

Egerészölyv - 2017. január, Mecsek

A január tényleg a télről szólt. Hideg, hó, zúzmara. Jó volt látni a tél szépségeit, érezni hihetetlen erejét. A tartós, emberpróbáló időjárás hamar ráébreszt, hogy valójában mennyire kicsik vagyunk akár a természet apróságaival szemben is. Az állatok hetekig tűrik azt, amit mi csak órákig vagyunk képesek elviselni. Persze a fotózások középpontjába is a tél került. Vastag hóval borított táj, zúzmarás hangulatok, madarak a hóban, sok minden terítékre került. A hónap képe sorozatba egy olyan pillanatot választottam, ami egy kicsit szokatlan kivágásban mutatja meg mindezt.

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f7,1, 1/250, ISO 800 beállításokkal készült.


Pécs, 2017. február 1.

Fehér világ

Hihetetlen ez a január. Nem tagadom, nagyon élvezem, újra és újra látnom kell a hófehér erdőt. Úgy meg pláne, hogy újabb pár napos zúzmaraképződés tette ismét különlegessé a tájat.

A nagy havazás óta a fákról lehullott havat finom zúzmaratüskék pótolták, így varázsolva ismét fehérré mindent.

Nagyon szeretem a minimalista stílusú fotókat, hát most volt lehetőség rá, hogy a már régen eltervezett helyszínen ezeket elkészítsem.

Fehér tájban fehér fákat fényképeztem.

A madáretetőnél is szép fehér lett minden. A leveleket finom zúzmara szegélyezte, egészen különleges környezetet adva a közöttük bujkáló cinegéknek.

Az ölyvek is szép kontrasztosak voltak, amint a nagy fehérségben keringtek.

De a földön is szépen mutattak a még tiszta hóban,

akárcsak a néha benéző holló.

De leginkább talán a kismadarak örvendeztettek meg ebben az időben. Ha legutóbb panaszkodtam a madáretető forgalmára, most vissza kell vonnom. A kitartó hóborítás és a tartós fagyok megduplázták a madármennyiséget. A szürkebegyeim is mintha aktívabbak lennének, bár egyre nehezebb velük. Az idő múlásával az etetőből kiszóródott magmennyiség egyre nagyobb a földön, így folyamatosan lent motoznak, elvétve ugranak csak fel pár másodperc erejéig.

Viszont az erdei pintyekkel ezúttal szerencsém volt. 10 példány is jelen van folyamatosan.

Nagyon örültem nekik,

velük gyarapodott a "madár a nagy fehérben" sorozatom. :)

Pécs, 2017. január 26.

Gyenge forgalom

Kitart a hó, bár a déli oldalakon erősen összeesett. Nem adja azt a látványt, mint egy hete, de azért így is jó  a lesből nézelődni. Az erdőben járva hangosan, zavaróan ropog a hó, de a kunyhó zavartalan csöndjében jólesik üldögélni. Gyenge a forgalom az etetőn, a fajok száma nem gyarapodott a havazás óta sem. A közelben üldögélő szajkó nyújt némi újdonságot, lehet próbálkozni a szokatlan nézőpontokkal.

Az ölyvek is hanyagolják a társaságomat, a távolabbi beülőt csak a cinegék használják.

Hangulatos, ahogy az apró madarak a száraz levelek között ugrálnak. Sőt az egyik hím széncinege a hideg ellenére udvarolgat is egy tojónak. Lehet, hogy ők már éreznek valamit?

Az etetőtéren is csak a kismadarak mozognak. Az ölyvek számára kihelyezett táplálék körül két vörösbegy kergetőzik. Csípnek egyet-egyet a zsiradékból, majd akárcsak az ölyvek, megkergetik egymást. Így az egyiküknek várakoznia kell. Hol a havon,

hol az ágon.

Talán nem is baj, hogy ezúttal nem volt nagy pörgés, legalább adódott egy-két különlegesebb kompozíció. :)

Pécs, 2017. január 22.

Téli Me(c)se(k)

Egyszerűen muszáj volt látnunk a csodát, és a mesébe illő tájat, ezért a  "nagy havazás" másnapján lányaimmal nyakunkba vettük az erdőt. Fantasztikus volt járni a fehér boltívek alatt,

és megállni kicsit a néma, fehér csendben.

    

Jó volt látni az ágak kék égboltra rajzolt grafikáját,

és érezni a nyakunkban az aláhulló hópelyheket.

De talán az egészben az volt a legjobb, hogy ezt a csodát megoszthattam a gyerekeimmel, akik éppúgy rácsodálkoztak a látványra, mint ahogyan én. :)

Pécs, 2017. január 18.

Téli Mecsek

Behavazott a hegy. Mint amikor a menyasszony felveszi szép fehér ruháját, úgy öltözött fehér ruhába a Mecsek is. És ahogy a vőlegény is ilyenkor látja legszebbnek választottját, nekem is ilyenkor a legszebb kedvenc hegyem. Ki tudja meddig tart ez az állapot, ezért minden pillanat számít, minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy az ember magába szívhassa a friss, tüdőt tisztító levegőt, és azt a makulátlan fehérséget, amit a havas táj nyújt. Kislányommal a leskunyhóba igyekeztünk. Már az érzés is fantasztikus volt, amikor a helyenként 30 cm-es hóba belegázoltunk. Ám akkor lepődtünk meg igazán, amikor a leshez értünk, ugyanis a kunyhó nem látszott. A mellette álló ezüstfa bokorra annyi hó rakódott, hogy az nem bírta a hatalmas nyomást, és ráborult a kis építményre. Fél órányi munkával végül sikerült bejutnunk, és innentől már problémamentesen szemlélhettük a történteteket, és a felhőbe burkolódzó hegyet.

A délután nagy része eseménytelenül telt, eltekintve persze a madáretető forgalmától. Az ölyvek nem mutattak érdeklődést a táplálék iránt, jobbára csak a hangjukat hallatták. Aztán kb fél órával naplemente előtt megtört a jég, és megérkezett az első madár.

Ó, nagyon szép berepülés volt. A háttér havas erdeje gyönyörű körítést adott. Az ölyv fordult egyet közvetlenül a föld fölött, és megtette azt a szívességet, hogy szemből is megmutatta magát.

Hát van ennél szebb a világon? :) Elég bátortalanul viselkedett. Mintha tartott volna a vastag hótól, nem akaródzott neki leszállni a földre. Még kétszer tett rá kísérletet,

de mindkétszer meggondolta magát,

és inkább az ágon nézelődött.

Fiatal madár, tapasztalatlan, nem ismeri még a havat. :) Nem úgy a hollók. Amíg az ölyv tanakodott, megjelent a fekete páros, és teketória nélkül a hóban landoltak.

Ez volt a jel a többi madár számára. Szinte azonnal, valahonnan a fejünk fölül egy másik ölyv huppant le elénk.

És innentől nem volt megállás. Sorra érkeztek a madarak, akadt köztük több ismerős is.

Izgalmas percek voltak. A hóban is akció,

az ágon is akció.

Sorra gyűltek az ölyvek a hó tetején a lemenő nap fényében. Mi tagadás, nagyon szép volt.

Persze próbáltuk őket beazonosítani, és számolni.

A legtöbb, ami egyszerre a les előtt tartózkodott, az 12 példány volt.

Nem rossz eredmény, úgy gondolom. :) Hamar el is telt az a fél óra, a nap átbukott a hegygerincen, árnyékba borult a környék. Ideje volt indulni.

Ám hátravolt még egy meglepetés. A hazafelé vezető úton megpillantottuk a behavazott erdő mögött alábukó napot. A látvány magával ragadó volt, egyszerűen nem lehetett kihagyni.

  

Pécs, 2017. január 17.