Blogok

Rá kellett jönnöm, hogy ez nem is annyira egyszerű, mert ennek az objektívnek az élességállító motorja lassabb, mint a madarak. De próba szerencse, meg hát gyakorlat teszi... Nagyon érdekes volt, hogy a sirályok milyen ügyesen kapják ki a halat a vízből. Egy-egy váratlan fordulat a levegőben, és már a zsákmánnyal repülnek tovább.

Sok mellé lőtt képpel együtt azért sikerült néhány pillanatot és röpképet elkapni. Egy idő után a hattyúk is közelebb jöttek, és engedtek néhány közeli fotót készíteni. A nap zárásaként találtam néhány szép szitakötőt is a parton. Kiszemelt pihenőhelyükről szálltak fel, és mindig ugyanoda ültek vissza. Röptüket meg sem kíséreltem lekapni, egy fokkal még gyorsabbak a sirályoknál is.

Még fel sem ocsúdtam, már jött a harmadik delikvens is. Azt a hét meg a nyóc'! Gyorsan nyitottam a zoomon, hogy mind a három beleférjen a képbe.

Nem zavartatták magukat elkezdtek halászni, nézelődni. Már-már féltem, hogy a beszállóág leszakad a nagy igénybevétel miatt. De a meglepetések sora még mindig nem ért véget. Mozdul az ág, és ott ül a NEGYEDIK jégmadár is. Sajnos erre kicsit lefagytam, és az expóval lemaradtam, és mert az eddigi három sem tűrte már a zsúfoltságot, azonnal elhajtották az utolsónak érkezőt. De a fene se bánja, hiszen még válogathattam is, hogy melyiket fényképezzem.

Fantasztikus volt. Három hétig szinte semmi, most meg elárasztanak a jégmadarak. Persze a délutáni fényeket sem hagyhattam ki. Szerencsére ekkor már a halfogást is meg tudtam örökíteni.

Először nem tudtam mire vélni a jégmadarak ilyen fokú gradációját, de aztán elgondolkodva rá kellett jönnöm, hogy időközben kirepültek a fiókák, és a testvérek még egy ideig összetartva a revírben maradnak. Ebben Laci barátom is megerősített. Tapasztalt gyűrűzőként felvilágosított a fiatal jégmadarak bélyegeiről (legfőbb a fehér csőrvég). Így már tisztán láttam a helyzetet. A beszállóágat olyan jó helyre sikerült letenni, hogy a fotózás alatt négy fiatal és két öreg (hím, tojó) jégmadár is használta rendszeresen. Hozzá kell tennem, hogy mindenféle beetetés nélkül. Arra is rájöttem, hogy ez talán a jégmadár természetéből is adódik. Ha jól belátható helyen a revírben egy víz fölé hajló ág van, akkor azt biztosan használni fogja. Muszáj neki, hiszen a "lesben ülés"a jégmadár lényege.

Szerencsémre a Kapos az utóbbi évek során egészen jó élőhellyé alakult. A parton a töltések között egymást érik a fűz bokrok, fák.

Így van ez a torkolati részen is, ahol a kiszemelt száraz ág mögött egy szép fűz bokor terebélyesedik. Ebben a bokorban alakítottam ki a leshelyet is, így már kb 4 m távolságból (vagy inkább közelségből) fényképezhetem a jégmadarat.

Nagy lelkesedéssel ültem ki a következő hajnalokban és esténként. Az bebizonyosodott, hogy jó helyet választottam. Az álca is megfelelő, és a jégmadár revírjének közepébe sikerült betelepednem. A hím és a tojó is rendszeresen mozognak a közelben. Gyors röptükkel suhannak cm-kel a víz fölött. Rájöttem viszont, hogy a jó élőhelynek hátránya is van. Rengeteg víz fölé hajló ág van ezen a szakaszon, ami a jégmadárnak megfelel pihenésre és halászatra is. Bőven van választék és ezt az ágat is csak ritkán használja. De ez lenne a kisebb probléma. A Kapos és a Sió is kedvelt horgászvíz. A falu horgászainak jó része (nem kevesen) ide jár halat fogni. A parton egymást érik a horgászhelyek, és persze az én leshelyem mellett is van három. Így hát nem csak a jégmadár fotózása jelentett feladatot, hanem legalább akkora kihívás lett a horgászok megelőzése is. Sok sikertelen fotózási kísérlet után az egyik délután biztatóan indult. Jó idő, szélcsend, szép délutáni fények. A parton csend. Sehol egy horgász! Ez az én napom. Így is lett. Rövid várakozás után a beszállóágon ott termett a jégmadár csőrében egy kishallal. Két egész percen keresztül hagyta magát fotózni. Megint bevált a hangtompító burkolatom, a fényképező kattogása így nem zavarta. Megszülettek az első jégmadárfényképek.

Kicsit nézelődött, bámulta a vizet, le is csapott, de a fogással már nem szállt ide vissza. Az első sikereken felbuzdulva másnap délután ismét kiültem. A jégmadarak jöttek-mentek, gondoltam ma is szerencsém lesz. Kisvártatva viszont felbukkant egy spori, aki pont itt akart horgászni. Hirtelen felindulásból eldöntöttem, nem mehet ez így tovább. Többször láttam már, hogy a jégmadarak a túlpart egy bizonyos része felé sűrűn repülnek. Át is mentem oda, és egy jónak ígérkező helyen leszúrtam egy víz fölé benyúló ágat. Nem bíztam benne, de itt legalább nincs horgászhely.

Másnap a hajnal már itt ért. Épphogy elhelyezkedtem, az álcaháló is helyére került. a közelből már hallottam is a jégmadár éles, röptében adott hangját. A következő pillanatban már az ágon ült a madár. Hej azt a hétszázát. Még majdnem hogy sötét volt. Csak próbaképp lőttem pár hosszú expós képet.

A zöme persze életlen lett. Vagy tizenöt percig itt ücsörgött a madárka. Egy halat is fogott közben. Sajnos a táplálkozás mozzanatai a kevés fény miatt mind homályosak lettek. Tollászkodás, nézelődés. Már kezdett előbújni a nap szépen színezve kis madaramat (már összebarátkoztunk :)).

Ám mielőtt felkelt volna a nap, a töltésen egy bicikli zörgése hallatszott. Úgy is továbbáll, gondoltam. Ám a következő pillanatban elóbégatja magát a horgászni igyekvő bácsika, hogy a már a parton gubbasztó haverjával megbeszéljék a reggeli haljárást. Mindezt olyan hangosan, hogy talán még kilóméterekre is hallani lehetett, hogy ezek a büdös halak már megint nem esznek. Persze a jégmadár azonnal elrepült. Hiába vártam már aznap reggel, a napkeltében már csak a beszállóágon sütkérező szitakötők szórakoztattak.

Horgászok ide vagy oda, jön még jégmadár az objektív elé!

Azért még nem adtam fel. Ebben a beállításban egy szép hím feketerigó nem lenne rossz.

De talán akkor a legszebbek, amikor a felkelő nap halvány kontúrt rajzol köréjük.

A beszállóra le-leszálltak a víz fölött vadászgató fiatal füsti fecskék,

és előbújt tollászkodni a fiatal vízityúk is. A jégmadár fotózás körülményeit majd akkor ecsetelem, ha már eredményt is tudok felmutatni róla.

Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a környéken mozgó sárgarigó is meglepne pár kattintásig.

Öt méteres távolságra pedig egy beszállóágat állítottam a partfal tetejére.

Másnap reggel fél ötkor már a leskunyhóban kuporogtam. Kicsit szűk lett, de talán jó lesz. Amíg a kora reggeli hangokat hallgattam, feketerigó, fülemüle, sárgarigó egy fácán baktatott el a sátor előtt két métrre. Nem vett észre, úgyhogy az álca jól sikerült. Lassan a löszfal lakótelep is ébredezni kezdett. Mezei verebek és seregélyek jöttek elő, akik a gyurgyalagok elhagyott üregeiben költenek. Kb másfél órai várakozás után megjelentek a gyurgyókák is. A partoldalból kilógó gyökereken üldögéltek. Nem voltak valami mozgékonyak. A seregély csapat viszont annál inkább. Miután teljesen elzsibbadtam hazamentem. Este viszont megint a lesben ültem. Kicsit tartottam tőle, hogy a madarak szeme láttára ülök be, de öt perc sem telet el és veréb, seregély és GYURGYALAG csücsült a beszállóágon.

Gyurgyóka pajtás a beszálló tetejéről vadászott. Onnan indult egy-egy rovar után, és oda is szállt le utána.

A fényképező folyamatosan csattogott. Táplálékot hordó seregély, táplálkozó gyurgyalag is kockára került.

Hihetetlen, de egy nap után úgy használták a beszállóágat, mintha mindig is ott lett volna. Harmadik napon már a szép habitusképek helyett, mozgalmasabb fotókat szerettem volna. De a gyurgyóka nagyon gyors madár. A le és felszállást próbáltam elkapni, több-kevesebb sikerrel. Sok üres ágat fényképeztem, mire a madár is a képre sikeredett kitárt szárnyakkal.

Volt egy meglepetésvendég is. Még jóval napfelkelte előtt egy cigánycsuk termett a beszállón. Pár kép róla is sikeredett.

Nagyon jó élmény volt ilyen közelről figyelni ezeket a színponpás madarakat. Biztosan lesz még folytatása.