Blogok

A két öreg madár vezetésével a már kifejlett, de még szürkés tollazatú idei fiatalok is megjelentek. Mindenki reggeli tornával kezdte a napot.

Az öregek után a fiatalok is szárnycsapkodással mozgatták át magukat.

Hirtelen tele lett előttem a víz hattyúkkal.

Tollászkodtak, nyújtózkodtak,

némelyek még bóbiskoltak egy kicsit.

Páran egész közel kerültek, nem győztem a nagy madarakat keretbe szorítani.

Jól elvoltam a hattyúkkal, mikor jobbról csobbanások hallatszottak. A hattyúk is felfigyeltek rá, és furcsamód egyből az ellenkező irányba húzódtak. A csobbanások erősödtek, a madarak egyre távolodtak, valami közeledett jobbról, ami nem tetszett a hattyúknak. A túloldalon úszkáló tőkések is felrebbentek, és a szürke gém is felugrott a nádas széléből. Valamitől megijedtek. Hamar kiderült mi okozta a riadalmat. A tutaj előtt alig 3 méterre örvénylett egyet a víz, és egy vidra dugta ki a fejét egy hallal a szájában. A betyárját, hamar kellett volna reagálni, nem tudtam. Mire nézőpontot váltottam, fókuszáltam, addigra a vidra lenyelte a halat, és már bukott is a víz alá. Egy bemozdult kockára futotta csak, amit most nem fogok megmutatni. A víz még örvénylett párat a les előtt, de nem mutatta meg magát még egyszer, eltűnt a partmenti nádszegélyben. Volt vidra, nincs vidra. Mire magamhoz tértem az ámulattól, a madarak is visszatértek, és a nap is felkelt. A szépen megvilágított nádas előtt helyet keresett az elriadt szürke gém,

és a hattyúk is szárnycsapkodással nyugtázták, hogy a vidra odébbállt.

Hát ez nagyon szép volt. Gyönyörű fényekben mutatta magát a két madár. A hattyúk ezután eloldalaztak, és a takarásból hallottam, hogy tapossák a vizet, majd elhúztak a les fölött. A hattyúk elrepültek, de a tutajjal szemben érdekes dolog kezdett kibontakozni. A nádfal elé nagy kócsag érkezett. Ez még önmagában nem olyan nagy dolog. Viszont amíg a madarat telibe kapta a napfény, addig mögötte a nádas még árnyékolta magát. Erős kontraszt alakult ki. Azonnal kattant az agyam, állítottam a fényképezőn, és exponáltam.

Az első kockát rögtön visszanéztem, ó igen! Ezt keresem már mióta. A madár tollászkodott, én meg próbáltam az érdekesebb mozdulatokat képbe önteni.

Minden klappol, csak a kompozíció sántít picit. Csak pár lépés kellene jobbra. Szürke gém landolt mellette, és a kócsag lépett párat. Na ez az!

Aztán a fényről besétált az árnyékba, a varázs elillant. A gémmel próbáltam folytatni, de nem hagyta, ő sem maradt a rivaldafényben.

Hát ennyi jutott erre a reggelre. Igaz, hogy a kanalasgémek elmaradtak, és a vidra is túljárt az eszemen, de a fényjáték mindenképp kárpótolt. Hiába, hajnalban még a nap is más. :)

A kanalasgémek repültek át a tó fölött, majd irányt váltottak, és a szemközti nádas szélében landoltak.

Hát itt vannak. Örültem is, meg nem is,

ugyanis a szél miatt fodrozódó víz megtörte a tükörképet.

A képeken megjelenő kettősség nem tetszett, de hát mégiscsak kanalasgémek vannak itt, hát fotóztam.

Mókás volt látni, ahogy futva táplálkoztak, és körberohangálták az egy szem kócsagot.

Vártam is, hogy majd a közelembe érnek, de ez nem történt meg. Makacsul rátapadtak a szemközti nádfalra, és naplementéig el sem mozdultak onnan.

Hát így jártam. A kanalasgémek továbbra is tartják a távolságot tőlem. Na de majd egyszer...

A vöcsök elúszott a dolgára, helyét récék vették át. Némelyek egészen közel, a tutaj előtt haladtak el miközben táplálkoztak,

mások inkább a beülőt választották.

Szárnycsapkodás,

tollászkodás, nézelődés

és fürdőzés is bemutatásra került, csak a gombot kellett nyomnom szorgalmasan.

Tartalmas volt az előadás, az biztos, de még nem volt vége. A tőkések között apróbb réce tűnt fel. Egy cigányréce szerette volna birtokba venni a beülőt. Ez ugyan a tőkések miatt nem sikerült neki, de pár közelebbi felvétel azért készült róla.

A récék ezzel odébb is álltak. A méla nézelődést a jégmadár szakította félbe. Hangos ti-ti-ti hangján előre szólt, hogy jön.

A buzogány csúcsa úgy tűnik kedvelt leshelye lett. Nincs túl messze, a 2,5 m-es távolságból az objektíven keresztül már látom a szemében a napkeltét.

Elöntötte a fény a tavat, a pára is eltűnőben már. A visszatérő kis vöcsköt szépen oldalba kapta a napkelte.

Szerencsére ismét a beülőt célozta meg.

Ritka dolog a vöcsköt teljes egészében látni, hát nem fukarkodtam az expóval. Még egy szép tollrázásra is futotta.

Ej de jó volt. A reggelt végül a jégmadár zárta. A napfény festette háttér előtt szemlélte a környéket, és mint egy pecás a horgászbotját, úgy szorongatta a buzogány csúcsát...

Nem is vártam sokat, a legközelebbi hajnalon próbára is tettem a szerencsémet. Az éjszakai hideg ismét megtette a hatását. A víz fölé masszív pára képződött, ami csak fokozta a napkelte előtti sejtelmességet. A hínármezőn táplálkozó fiatal vízityúkból is csak akkor látszott valami, amikor a közelbe ért.

Elindult a nap, vártam, hogy kicsit oszoljon a köd, és többet lássak az objektíven keresztül. A nyár eleji zsongás már eltűnt, csend van. Egy-egy hangból lehet csak következtetni, hogy mi is történik a környéken. Így hát fülelek. Jégmadár éles hangja vág át a ködfalon. Rövidesen ő is előbukkan, és a tutaj melletti gyékénybuzogányon landol.

Mosolyogtam is, előző nap délután szúrtam oda ezzel a szándékkal. Fény még sehol, de a madár itt van, hát fényképeztem.

Régi ismerősök vagyunk, hát köszöntünk egymásnak, majd a jégmadár átröppent a túlsó nádszegélyhez. De nem maradtam látnivaló nélkül, kerregve egy nagy kócsag szállt le elém.

Szinte feloldódott a nagy párában, ahogy a hínármezőben sétálgatott.

Egyszer-egyszer kapta csak oldalba a kelő nap fénye, ha utat talált a köd repedésein.

Kicsit elfordultam a kócsagtól, mert jeges barátom visszatért a buzogány csúcsára.

A napfény már az ő tollait is elérte. Finoman ugyan, de feltűnt az irizáló hatás az oldalán.

Közben a kócsag kicsit beljebb ért a nádszegélytől. Időben pillantottam felé, mert amit láttam a keresőben, olyat még nem nagyon tapasztaltam.

Amint ellépdelt a nádszegély mellől, az addig halványan felsejlő növényzet teljesen eltűnt mögüle. A ráeső gyenge napfénytől finoman világítottak a tollai, a sűrű pára pedig egészen különleges, halvány kékségben ölelte körül.

A kék és fehér sejtelmes játéka alakult ki abban a pár pillanatban, amíg a madár átért a másik oldalra, és eltűnt a szemem elől.

Pár pillanatnyi, mulandó csoda volt, de csoda volt. Levezetésnek még próbálkoztam a túloldalon úszkáló récékkel,

és a hínármezőn csipkedő szárcsákkal,

de a ma reggeli varázslat már elmúlt, ideje menni. Lángos lesz a reggeli...

Újra rájöttem, hogy a csillagfotózás egy teljesen más műfaj, amiben nem vagyok teljesen otthon, de a ciripelő tücskök, a meleg nyári éjszaka és a közös élmény minden képet megszépít. :) Ráadásul egy nagyon szép vörös holdnyugtát is láthattunk, ami ugyancsak elvarázsolt mindannyiónkat.

A csillagles és a végre múlóban lévő kánikula aztán adott egy kis lendületet, és a tavaknál mutatkozó változások az egyik hajnalon a tutajra csábítottak. Csalhatatlanul elkezdődött a madárvonulás, és bíztam benne, hogy egy-egy szereplőjét talán lencsevégre kaphatom. Hát nem így lett. A hűvös, már-már hideg hajnal szép párát adott a víz fölé, de madár nem nagyon akart a szépen alakuló atmoszférában megjelenni. Kicsit már el is keseredtem, mikor az öböl sarkából hattyúk tűntek fel.

A fiatalokkal az élen az egész család beúszott elém.

Jól megnőttek a fiókák, mióta májusban találkoztunk. Utánuk a két öreg is beért elém, és míg a fiatalok táplálkoztak, ők ide-oda cirkáltak a vízen.

A hófehér tollasok szépen mutattak a párás ellenfényben. Büszke szárnytartással mutatták magukat, a hattyúk tava elevenedett meg előttem.

Egy szép sorozat után aztán a család kiúszott a látótérből, helyüket két hosszú láb váltotta fel.

Nagy kócsag sétált be a tutaj elé, de közelsége miatt csak részleteiben tudtam a keresőbe szorítani.

Örültem volna, ha halászni kezd, de sajnos nem maradt velem sokáig. Kerregve arrébb ugrott, és ezzel a reggel is véget ért...