Egy füstös álom

Egy füstös álom

   Még sötétben gyúrom az iszapot hűséges tutajom felé. Felhős az égbolt, holdvilág hiányában tényleg sötét van, de azért szerencsésen megérkeztem a helyszínre. Be a lesbe, aztán alvás. Fárasztó hetem volt, egy vasárnap reggeli alvás meg ugye mindenkink megjár. Talán egy fél óra múlva riadok fel, madárcsapat érkezett a vízre. Dereng már, jól látom őket, na meg a hangjuk is ismerős. Füstös cankók! Remélem, nem csak álmodom, ébresztő hamar, indul a nap! De hiába is erőltetem, nem lehet még fotózni. Kevés a fény, és mivel most nem ellenfényre helyezkedtem el, a keleti égbolt tükröződését sem tudom kihasználni. Na nem baj, én itt vagyok, a madarak is itt vannak, hát várok. Figyelgetem őket, vannak vagy 15-en. Nagyon szeretem ezeket a madarakat. Van bennük valami titokzatos, különleges. Olyan helyen költenek, amilyen hely talán nincs is. Szibéria, Skandinávia északi területein fészkelnek, nálunk csak vonulási időszakban lehet velük találkozni, tavasszal rövidebb, ősszel kicsit hosszabb ideig. Augusztus-szeptember a fő szezon, ekkor vannak itt a legtöbben. Sok év telt el madarászsuhanc koromban, mire sikerült megfigyelnem ezt a fajt. "Erdei" gyerekként ritkán jutottam vizes élőhelyre, és ezekre az alkalmakra még most is élénken emlékszem. Talán éppen ezért fotósként is mindig abba a kategóriába tartozott számomra ez a madár, amit lefényképezni, aminek a közelébe kerülni igazi ajándék. Most is megtisztelve érzem magam, hiszen a füstösök egyre közelebb jönnek, és egészen hihetetlen módon, a les előtt pár méterre táplálkoznak. Ezt így látni, átélni egészen fantasztikus. És amin meglepődtem, beszélgettek. Általában csak a messziről felriadó madár, hangos "csuit" kiáltását ismerjük, ám most hallom, ahogy halk, csipogás szerű hangjukkal kommunikálnak egymással. Nagy az élmény így is, de végre elég fény esik rájuk, hogy fényképezni is lehessen. Rettenetesen élvezem a helyzetet, az álommadár kitölti a képmezőt. A cankók teszik a köreiket, nekem csak meg kell várnom, amíg újra és újra a les előterébe érnek, sokszor egészen hihetetlen közelségbe. Én csak ámulok, és lélegzetvisszafojtva exponálok, és minden egyes újabb portré után madarászszívem dobban egyet. Azt hiszem valóban nem álmodom…