Holló

Kányás projektem az elmúlt két hónapban nem hozta azt az eredményt, amit vártam tőle. Miközben az erdőben már dobolnak a harkályok és kiáltoznak a csuszkák, addig az erdőszéli leskunyhóban magányosan telnek az ott töltött órák. Bosszantó a dolog, mert januárban az éjszakázó vörös kányák száma közben rekordot döntött,

és napközben is folyamatosan lehet látni a térségben vadászgató egyedeket.

Az okát nem nagyon értem, hisz a táplálék fogy rendületlenül, és a nyomok, megfigyelések szerint madár is van, nem kevés. Valahogy nem találtam a ritmust, amit a bejáró kányák felvettek. Csak nagy ritkán, egy-egy egerészölyvvel sikerül összefutni a szép havas januári hangulatban.


És ahogy jött, a január végén leesett hó februárra úgy el is olvadt, enyhe szél szárítja már a vetést. Azonban a kis erdősávnak hála, a les előtt még a hónap elején fehérlett a föld. Hátha ma szerencsém lesz! Gondoltam már ki tudja hányadszor, miközben február elején a leskunyhó felé sétáltam. Jöttömre vörös kánya ugrott fel a földről. Néhány kedves, de igen rövid jelzővel köszöntem el tőle, ami igazából csak azt jelentette, hogy aztán visszagyere ám! Gyorsan bevackolok, lássuk, ezúttal lesz-e valami. Nem is várok sokat, a pára épphogy leszáradt a les üvegéről, amikor ismerős szárnysuhogás után megzörrennek az ágak a kunyhó fölött, és hangos korrogással bejelentkezik a holló. Vagy tíz percet ült fölöttem, majd lehuppant a les elé. Na végre, négy hónapja játszik velem. Besétál portrétávolságba, fölkap egy koncot, és megy is. Örültem!

Ám nem maradok egyedül. Fiatal ölyv váltja a hollót, és rögtön egy öreg is társul hozzá. Kis pózolás után mindegyik megtalálja a helyét a placcon.



   

Jó ideig lent vannak. Miután mindegyik megtömte a begyét, felgallyaztak a szélső fákra. Újabb csere, megint itt a holló. Már nem vár, egyenesen a les előtt landol. Még egy portré, ami aztán a nap végét is jelentette. A kánya sajnos nem jött vissza...


Pécs, 2019. február 15.