Baranya aranya - A kányasztori
Baranya aranya - A kányasztori Az úgy kezdődött, hogy 2017-ben Dénes talált egy jó helyet. Jeladós madár adatai alapján a vörös kányák téli gyülekezőhelyére bukkant a Dél-Dunántúlon. A faj egyedeire, szocális természetük miatt, jellemző, hogy a téli időszakot csapatosan töltik, és egy-egy alkalmas helyen ezekben a hónapokban együtt éjszakáznak. Itt is ez történt. November és február között folyamatosan 30 és 50 közötti példányszámban lehetett őket megfigyelni, ahogy a naplemente időszakában alvóhelyükön gyülekeztek. Madarászberkekben nagy szenzáció volt, mert ilyet vörös kányával kapcsoltban még nem figyeltek meg Magyarországon. Persze az én figyelmemet is felkeltette a dolog, és egy fotós projekt gondolata kezdett formát ölteni a fejemben. A megvalósításra egy évet kellett várni. 2018. október Volt időm bőven átgondolni a dolgokat, és mire eljött a cselekvés ideje, a fejemben már összeállt a terv. A ragadozómadarakra jellemző, hogy évről-évre felkeresik ugyanazt a telelőterületet. Egerészölyveknél ezt tapasztaltam is, egyazon egyedet több éven keresztül is megfigyeltem a hegyvidéki etetőhelyen. Erre lehetett számítani a kányák esetében is, hogy a következő évben újra az adott helyen fognak gyülekezni, éjszakázni a téli hónapok alatt. A tervem az volt, hogy az éjszakázóhely pár km-es körzetében kialakítok egy etetőhelyet. Persze alaposan körbe kellett járni a dolgot, hiszen fokozottan védett fajról van szó, ráadásul a fotózás szempontjait is figyelembe kellett venni. Időben nekiálltam, hogy mire a madarak megérkeznek, mindennel készen legyek. Szeptember végén már állt a les a kiszemelt területen, október elején pedig elkezdtem az etetést. Az első fotózásra október közepén kerítettem sort, amolyan próbának szántam. Na meg kíváncsi is voltam, hogy mi zajlik valójában a lesnél, ugyanis a jelek meglehetősen bíztatóak voltak. Érkezésemmel egyből egy öreg rétisast ugrasztottam fel az etetőhelyről. Azanyád! Nem is számítottam rá, de egy sasnak mindig örül az ember. Amint eltűntem a lesben, egyből megindult a mozgás. Ölyvek, hollók. De jó ideig nem szállt le semmi. Gondoltam, hogy oka van, hamarosan róka dugta ki az orrát a les mellett a bokrok közül. Nem volt túl óvatos, egyből enni kezdett. Cibálta a csalit, attól féltem, hogy behúzza az erdőbe. Azzal vége is lett volna a napnak, hát gondoltam elzavarom. Nem ment. Hiába hangoskodtam, zörögtem, nem zavartatta magát. Meglepő volt, mert korábban, hasonló helyzetben a fényképező kattanására már el is iszkoltak. Ez nem akart. Oda jutottam, hogy a les üvegét levettem, megmutattam magam neki, erre egy nagyobb cafattal behúzódott az erdőbe. Nagyokat mosolyogtam, meglepő helyzet volt. Miután a róka eltűnt, csak lejöttek az ölyvek. 7-8 is lehett a környéken, hajtották egymást folyamatosan, mire egy aztán megkezdte a sort, enni kezdett. Utána jött a többi is, négyen voltak lent előttem. A fotózást nem nagyon erőltettem, pár portré készült csak egyikről-másikról. Közben bekőröztek a hollók is. Hangos korrogással méltatlankodtak az ölyvek jelenlétén. Aztán megláttam, amiért jöttem. Hirtelen egy vörös kánya fordult be a látótérbe. Tett egy kört, megnézte mi történik lent, majd eltűnt a szemem elől. Micsoda pillanat volt! Fotó ugyan nem készült, váratlan volt és gyors. De nekem ennyi elég volt. Itt van, jó úton járok tehát... 2018. november Nagy reményekkel érkeztem a lesbe. Jó ideje minden etetés alkalmával látok kányákat a környéken, sokszor az etetőhelynél is, úgyhogy minden lesben töltött napban benne van a találkozás lehetősége. Az eddigi próbálkozások ugyan nem hozták meg a várva várt madarat, de talán ma... Ezen morfondíroztam, mikor befordultam az erdő sarkán. Abban a pillanatban rétisas ugrik fel a les elől. Nahát, hogy mik vannak?! Megint itt találkozunk, egyszer megleslek az objektíven ketesztül is koma! Sebtében bevackolok, és várok. Jó a miliő, ami a környéket uralja, hosszú őszünk van... Vagy két óra is eltelik bamba várakozással, mire mozgolódás kezdődik. Ölyvek. 3-4 van lent, a domináns hajtja a többit, hamar kialakul a szokásos kép az etetőtéren. Hirtelen vörös villanás vág be közéjük. Villámként csap belém a felismerés, itt a vörös kánya! Borzasztó gyorsan történik minden, az ölyvek nekiesnek azonnal, fel is ugrik egyből az egyik fára. Dermedten néztem ki a fejemből, addig se jutottam, hogy megfogjam a fényképezőt. Na de lássuk, mi sül ki a dologból. Kitekeredve nézem a kányát a les melletti fán, hogy mikor mozdul. Az feszülten figyeli a lent lakmározó ölyveket, és egyszer csak elrúgja magát. Gyorsan, erőteljesen vág be az etetőtérre, megpróbál koncot csenni, nem sikerül, de most jó helyre ül fel az egyből feléugró közeli egerészölyv elől. Megszólal végre a fényképező is, az első vörös kánya fotók a memóriakártyára kerülnek. Gyönyörű a madár, van idő alaposan megcsodálni, mert innentől közreműködő. Többször beszállt az ölyvek közé, azok ugyan mindig nekiugrottak, de ő mindannyiszor fel is ült a neki kikészített ágra. Néhány alkalommal egészen elképesztő közelségbe került, mikor az ölyvek támadása elől a kunyhó felé ugrott félre. Jó érzés, izgalommal teli, és megnyugtató egyben. Hazánk egyik legritkább ragadozómadara itt van előttem karnyújtásnyira, úgy láthatom, ahogy Magyarországon talán még senki. Igazi kincs, Baranya aranya. A pár pillanatra beugró barna kánya már csak hab volt a tortán. Az idő lejártával elégedetten, a friss élmény kábulatában bújtam elő a lesből, a környező fákról 3 vörös, meg 1 barna kánya repült el. Remélem találkozunk még! Hajnali harangszó bújik be a lesbe. A közeli falu templomtornya hat órát jelez, lassan pirkadni kezd az erdőszélen. Ölyv kiabál a közelben, és a derengő világosság holló korrogását hozza. Rövidesen szárnysuhogás is hallatszik, de úgy tűnik a holló csak benéz. Viszont a kunyhó fölötti fán motoz valami, készülődik a reggeli asztaltársaság. Hirtelen róka tűnik föl, a sarjadó őszi vetésben szalad. Nem áll meg, beugrik az erdőbe. De sietős volt koma! Eltűnődöm a rókán, ide is benézhetett volna... Mindegy is, a les előtt egerészölyv huppan a földre, elkezdődött a nap. Egymás után esnek be az ölyvek, sorra válnak el a fák ágaitól, nem is értem hogy nem vettem észre őket. Azon kapom magam, hogy 6-8 madár is van a hús körül, és legalább ennyi várakozik a fákon. Megy is a műsor az etetőtéren, folyamatosan van némi csete-paté, amikor egy-egy újabb jelentkező akad a reggeli falatokért. Közben a felkelő nap már az erdő tetejét csiklandozza. Az ölyvek közé barna madár csap. Hej, barna kánya! Nincs nyugta, a legközelebbi ölyv azonnal neki esik. Próbálom követni, de nincs egyszerű dolgom. De neki sem, a félreeső koncokból próbál csenni, és félreröppenve eszik. Azért kattog a fényképező, örülök a kányának. Azonban az ölyvek kevésbé. Addig hajtják, míg odébbáll. Pedig a napfelkelte már szépen telibekapja az erdőt, de csak az ölyvekkel vigasztalódhatok. Szép lassan aztán kiürül az etetőtér, az utolsó madár is jóllakott. Ideje menni, a család otthon lassan ébredezik. A kunyhóból előbújva vörös kánya ugrik le az egyik erdőszéli fáról. Ej, de kár! Sebaj, talán majd legközelebb ... 2018. december Lassan elcsendesedik a határ, a szántóföldeken befejeződtek az őszi munkálatok. Ideje volt már, mert a talajmunkákkal kiforgatott pockok elhúzták a madarakat az etetőhelytől. Több üres fotózáson is túl vagyok. Míg a kányák és a legtöbb ölyv a szántó traktorok mögött ücsörögtek a friss hantokon, és lesték a pockokat, addig a leskunyhóban általában eseménytelenül teltek a napok. Csak nagy ritkán esett be egy-egy ölyv a les elé az elhúzódó, hosszú ősz alatt. Ezek az esetek legalább arra jók voltak, hogy el tudjam képzelni, milyen is lehetett volna mindez a kányákkal. Talán most, decemberben már lenyugszik a környék, és lesz még szerencsém a szép röptű madarakhoz. Ilyen gondolatokkal bújtam be a kunyhóba, immár sokadszorra. Már megszoktam a kissé kényelmetlenre sikeredett, földbe ásott vermet. Hamar megnyugodott a környék, csak hollók korrogtak időnként a közelben. Furfangos madarak. Tudom, hogy bejárnak, de mintha sejtenék, hogy ott vagyok. Fél óránként megjelennek egy ellenőrző átrepülésre, de csak a szárnysuhogásuk hallatszik, és már mennek is tovább. Másfél, két óra is eltelhetett már, csak a kis vörösbegy szórakoztatott, ami az erdőszegélyből röpködött ki a húsra, mikor nagy madár húz át alacsonyan. Rétisas! Itt van az öreg hím. Talán most! Többször előfordult, hogy a les elől ugrott fel, amikor érkeztem. Egy óra feszült várakozás után, mikor már azt gondoltam, hogy el is ment, halk huppanás hallatszott oldalról. Kisandítottam, a sas ott állt a vetésben. A húst kémlelte. Ej de óvatos. De aztán csak megindult, közelebb ugrállt. De mi ez? Furcsán, bice-bóca módjára járt a földön. Mikor beért a les elé, akkor láttam csak, a bal lába béna. Csüdjét behajlítva, az izületre támaszkodva lépett rá. Rögtön el kezdett táplálkozni. Tépte, nyelte a zsigereket. Én meg fotóztam. 8 m a távolság, szinte magam mellett érzem. Portrék készülnek. Hej az a tekintet, gyönyörű madár. Negyed órát lehetett előttem. Gyorsan és sokat evett, aztán furán kibicegett a vetésbe, és feldobta magát. Alacsonyan húzott el a szántó fölött, bal lábát kicsi lógatva. Jó egy hónapja is így láttam, akkor azt hittem visz valamit. Biztos jól jön neki a könnyű táplálék, egy lábbal nem lehet egyszerű. Remélem még találkozunk... 2019. január Kányás projektem az év első hónapjában nem hozta azt az eredményt, amit vártam tőle. Miközben az erdőben már doboltak a harkályok és kiáltoztak a csuszkák, addig az erdőszéli leskunyhóban magányosan teltek az ott töltött órák. Bosszantó volt a dolog, mert januárban az éjszakázó vörös kányák száma közben rekordot döntött, és napközben is folyamatosan lehetett látni a térségben vadászgató egyedeket. Az okát nem nagyon értettem, hisz a táplálék fogyott rendületlenül, és a nyomok, megfigyelések szerint madár is volt, nem kevés. Valahogy nem találtam a ritmust, amit a bejáró kányák felvettek. Csak nagy ritkán, egy-egy egerészölyvvel sikerült összefutni a szép havas januári hangulatban. 2019. február És ahogy jött, a január végén leesett hó februárra úgy el is olvadt, enyhe szél szárítja már a vetést. Azonban a kis erdősávnak hála, a les előtt még a hónap elején fehérlett a föld. Hátha ma szerencsém lesz! Gondoltam már ki tudja hányadszor, miközben február elején a leskunyhó felé sétáltam. Jöttömre vörös kánya ugrott fel a földről. Néhány kedves, de igen rövid jelzővel köszöntem el tőle, ami igazából csak azt jelentette, hogy aztán visszagyere ám! Gyorsan bevackolok, lássuk, ezúttal lesz-e valami. Nem is várok sokat, a pára épphogy leszáradt a les üvegéről, amikor ismerős szárnysuhogás után megzörrennek az ágak a kunyhó fölött, és hangos korrogással bejelentkezik a holló. Vagy tíz percet ült fölöttem, majd lehuppant a les elé. Na végre, négy hónapja játszik velem. Besétál portrétávolságba, fölkap egy koncot, és megy is. Örültem! Ám nem maradok egyedül. Fiatal ölyv váltja a hollót, és rögtön egy öreg is társul hozzá. Kis pózolás után mindegyik megtalálja a helyét a placcon. Jó ideig lent vannak. Miután mindegyik megtömte a begyét, felgallyaztak a szélső fákra. Újabb csere, megint itt a holló. Már nem vár, egyenesen a les előtt landol. Még egy portré, ami aztán a nap végét is jelentette. A kánya sajnos nem jött vissza... Öt hónapot felölelő fotós vállalkozásom véget ért. A kányákkal februárban is elkerültük egymást az etetőhelyen, csak a holló és egy-egy egerészölyv jutott ott fotótémául. Hiányérzetemet az esti behúzásoknál enyhítettem. Pár hangulatos naplemente során, a lemenő nap által megszínezett égbolt előtt próbáltam elkapni az éjszakázáshoz készülődő villás farkú ragadozókat, vagy a naplemente szép ellenfényében próbáltam az esti gyülekezés hangulatát megfogni. Ki-ki döntse el ez mennyire sikerült, mindenesetre én igazi kányás hangulatban búcsúztam tőlük. Talán ősszel találkozunk... 2019. november Halkan, szinte észrevétlenül, szemerkélni kezd az eső. Néha halk koppanással pedig egy-egy lehulló levél landol a kunyhó tetején. A lesben ülök. Abban a lesben, ami az ősz folyamán megújult, hogy egy évvel ezelőtti kányás projektemet folytatni tudjam. Felkészültem rendesen. A tavalyi lessátrat leskunyhó váltotta fel. A mai már a harmadik alkalom, hogy kányára várok, de most is csak ölyvek mozgolódnak. Vannak van 4-en, ki messzebb, közelebb. Idestova 10 éve foglalkozom velük, szeretem őket. Van is összetűzés, mikor a ki egyen először sorrendet próbálják eldönteni. Velük telik a délelőtt. aztán kora délután végre történik valami. Az egymással kergetőző ölyvek közé vörös villanás vág, és a leskunyhó elé lehuppan a vörös kánya. Ej, mindjárt más a kép! Fenséges madár, élvezem a közelségét, de az ölyvek nem hagyják, egyből nekiugranak, mint egy közös ellenségnek. A kánya felül a les fölötti fára. Kis idő elteltével, mikor éppen üres a placc, leugrik gyorsan, hogy ő is sorra kerüljön. A földre lelapulva eszik, tépi a húst, de nincs nyugta, az ölyvek megint nem hagyják. Szerencsémre most csak félreugrik a kunyhó irányába, így még egy közeli portré belefér. Nehéz betelni vele, és sajnos most sem hagy sok időt. Az ölyvek támadják, így elugrik. Ennyi is volt mára. Azért bízom a folytatásban, meglátjuk... A lesben töltött napokon felül néhányszor az esti behúzásokon is szerencsét próbáltam. A szép naplementével kecsegtető estéken párszor megpróbáltam azt az utánozhatatlan hangulatot megfogni, amikor a lemenő nap által megfestett égbolton feltűnnek a villás farkú ragadozók. 2019. december - 2020. február Február közepére ismét kitavaszodni látszott, és ez egyet jelentett a téli ragadozómadár-fotózás végével is. A vörös kányáknak szentelt öt egymást követő hónap, az egyetlen novemberi naptól eltekintve, teljesen eseménytelenül telt, ölyvek látogatták csak az etetőhelyet. Persze, amikor tehettem, a lesben ültem, hátha szerencsém lesz, nem így lett. Januárra ez a lendületem alább hagyott, más téma után néztem. A kányás lesnél azért folyt tovább a munka, de magamat kameracsapdával helyettesítettem, így legalább utólag ellenőrizni tudtam az ott történteket. Január közepén aztán jött a meglepetés. Míg én akkoriban a sasokat kergettem, a lesnél megjelentek a kányák. Persze ezt is csak utólag tudtam meg, a kameracsapda felvételei alapján. Egy héten keresztül, minden nap, minden elképzelhető formában. Persze a lendület egyből visszatért, ám hiába. A kányák másképp gondolták. Üres, eseménytelen lesezések következtek. Egyedüli izgalmat egy barkás őzbak okozott, ami egy február eleji napon véletlen bekeveredett a kunyhó elé. 2020-21-es tél Az elmúlt két szezon történéseit át kellett gondolnom. Mind a két télen, öt hónapon keresztül tartottam fenn az etetőhelyet. Ez meglehetősen sok munkával járt, viszont a várt eredmények nem ellensúlyozták ezt. A kányák teljes kiszámíthatatlansága megkérdőjelezte bennem a módszerem helyességét. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok valami mást. Az elmúlt két évben nem csak az etetőhelynél mozogtam, hanem sikerült a kányák viselkedéséről is sokat megtudnom. A lényeg, amit levontam, hogy amíg megfelelő mennyiségű mezei pockot tudnak zsákmányolni, addig más nem érdekli őket. Szóval innen próbáltam megközelíteni a problémát, és kerestem egy stabilan pockos helyet. Egy lucernatáblára esett a választásom, ami olyan lyukas volt a pocokjáratoktól, mint a szita. Arra gondoltam, hogy nem a kányákat próbálom etetni, hanem a pockokat, amik majd odacsalogatják a kányákat. Micsoda zseniális ötlet! Dicsértem is magam, mikor novemberben megláttam a lucernatábla szélén álló fákon négy vörös kányát. Eljött az én időm. Ám a lesezések nem ezt bizonyították. Ezen a fronton teljesen eredménytelen voltam egész télen. A kányák nem adták meg magukat.
Nem tudom, ezek után hogyan folytatódik a kányasztori, majd kiderül. Egy azonban biztos: Folyt.köv.