Cankólesen

A legutóbbi találkozás a gólyatöccsel nem hagyott nyugodni. Annak érdekében, hogy a madarak közelebb jöjjenek, tennem kellett valamit. Jobban kell álcáznom magam. Hamarjában egy hevenyészett leshelyet készítettem a lecsapolt tó medrébe. Az iskolában annak idején jól megtanult szabályt követtem. "Anyag nem vész el, csak átalakul." Ez annyit tesz, hogy a kiselejtezett szúnyogháló, mely eredeti funkcióját már nem képes betölteni, lessátor alapanyaggá lépett elő. Nem hiába hordoztam hónapokig a csomagtartóban, most végre hasznát veszem. Néhány leveles ág és az álcaháló (ami mellesleg korábban halászháló volt :)), és máris készen várt a rögtönzött lessátor.

Másnap reggel szépen megágyaztam az iszapon, és vártam a madarakat. Sajnos a töcsök nem voltak a vízen, de néhány partimadár mozgott a túlsó oldalon. Nincs mit tenni, várni kell. Bámészkodás közben feltűnt egy "púp" a vízen. Nem tudtam mire vélni a dolgot. A sekély vízben lassan mozgott, de mindenfajta úszó mozdulat nélkül. Akkor vált világossá, hogy mit látok, amikor a valami kimászott az iszapos sekélyesbe. Először egy fejet vettem észre, amint a púp emelkedett ki a vízből. Ebből már rájöttem, hogy teknőst látok. De miért nem mozog a lába? Hát azért nem, mert alatta volt még egy teknős, aki az előbbit a hátán cipelte. Leesett a tantusz. Párzó mocsári teknősöket látok.

Nem is gondoltam volna, hogy ez a két szerelemittas teknős még hasznomra lesz a madarak csalogatásában. Pedig így lett. A nőstény elég nehézkesen mozgott, ahogy a hímet a hátán cipelte. Amerre ment, alaposan felszántotta maga után az iszapot, és azzal együtt felkeverte az iszapban lakó férgeket is. Ez keltette fel a cankók figyelmét, és szép lassan lekövetve a teknősök nyomát az én lesem előtt kötöttek ki. Nyomtam is bőszen az exponálógombot, hiszen réti cankók és billegetőcankók táplálkoztak előttem alig 4 méterre.

Sajnos a gólyatöcs ezúttal elmaradt, de ezek a kedves kis madarak kárpótoltak érte.


Pécs, 2010. április 29.