Szemben a nappal

                                                    


Szemben a nappal

   A 2020-as tutajos szezon hozott is eredményt meg nem is. Célul tűztem ki, hogy a területen megjelenő, és költésbe kezdő nyári ludakról fotókat készítsek. Ez ugyan sikerült, de közel sem úgy, ahogy szerettem volna. Tapasztalásnak azonban kiváló volt ez az időszak. Beleláttam a ludak életébe, megtapasztaltam óvatosságukat, és kifigyeltem mikor, hol járnak. Ezek az élmények, új ismeretek pedig lendületet adtak arra, hogy a következő szezonban is a libák nyomába eredjek. Ráadásul lányom ismét csatlakozott hozzám, így 2021 tavaszán újra két tutaj ringatózott a hullámokon, várva az új élményeket. A nyári ludak fényképezésén túl elhatároztuk, hogy belemélyedünk az ellenfényes fotózásába is. Ezért úszó leseinket keleti irányba tájoltuk, és kíváncsian vártuk, hogy a nappal szemben ezúttal mit kapunk a tutajoktól.

2021. március.

   A víz rezzenéstelen felszínén hosszú csíkokat húz a nádas. Időnként egy-egy szárcsa töri át a vonalakat, de hamar visszaáll a minta, miután a madarak keltette hullámok elülnek. Messzebb guvat kiáltozik, arrébb tőkés réce landol a vízen. Egy hal fordul a felszínen, hullámai rövid ideig törik meg a tükörkép rajzolatát. Később libák röpülnek át alacsonyan, de takarásban szállnak le, csak a hullámok érkeznek elénk. Hamar lenyugszik újra minden, a víz rezzenéstelen felszínén hosszú csíkokat húz a nádas... Valahogy így indult a tavon az ötödik tutajos szezon. Még nyugalom van, nincs az a jellegzetes tavaszi zsongás. De ami késik, nem múlik...

   Izzó pára úszik a víz fölött. A hajnali kemény fagy és a makulátlanul tiszta napkelte megtette a hatását. Amint a napkorong a látóhatár fölé ért, a víz kipárolgása azonnal lángra lobbant. Gyönyörű a látvány, csak kell valami plusz. A jó irányba úszó szárcsa pont megteszi. Nem semmi a kialakulószínvarázs, mintha a madarak lávafolyón úszkálnának. Az izzás gyorsan változik, ahogy emelkedik a napkorong úgy tűnik el a lángolás. De a szárcsák egyre aktívabbak. Örülök neki, egy jó szárcsafutás már nagyon hiányzik a kollekcióból. Megy is a kergetőzés, távolabb is, közelebb is, csak én vagyok lassabb a kelleténél. Végül egy páros jelenetre odaérek én is. Kis ellenfény, kis fröccsenés, két szárcsa, és egy jó ütemben ellőtt expo. Na, most mondom, hogy elkezdődött a szezon. :)

  

   Elfújta a szél a legutóbbi fotózást. Legalábbis a reggelit. Lányommal hajnali lesezést terveztünk, de az időjárás keresztülhúzta terveinket. Esőt ígért az időjós szép napkelte helyett. Így is lett. Délutánra ugyan az eső elvonult, de a felhők és a szél megmaradt. Nem éppen ideális körülmény, de a korábban a tavon látott események miatt úgy döntöttünk, ringatózunk egyet a tutajokon. A szürke, hullámzó vízen főként szárcsák mutatkoztak. Néhányuk a közelben kezdett bukdácsolni, és táplálkozni. Velük múlattuk az időt. Se fény, se érdekes jelenet, csak a hullámzó, szürke víz, meg a fekete madarak. A közelben landoló hattyú okozott csupán némi izgalmat. Hát ennyi. Naplementére nem is számítva hagytuk abba a napot. A lesből kimászva, már a partról néztük végig, ahogy a libák a vízen landoltak, és a szétterülő felhő peremén kibukkant a lemenő nap. Na majd legközelebb...

     

   Szép napkelte ígérkezett, hát korán keltünk. A tutajok felé sétálva azonban már látszott, hogy nem lesz olyan sima a reggel, mint gondoltuk. Erős, hideg széltől hullámzott a víz. Csak nem akar megjönni a jó idő... A napkeltére azonban nem volt panasz. A keleti horizonton zavartalanul kúszott fel a nap. A szép rózsaszínes égbolt alatt a libák is megjelentek, igaz kicsit álmosan. Ketten is voltak. Közelebb ugyan nem jöttek, de legalább már lőtávolon belül mutatkoztak. A kis vöcskök jelentettek némi izgalmat erre a reggelre. Távolabb, és közelebb is megmutatták magukat, lehetőséget adva némi művészkedésre. :)

     

   A telihold lemenőben már nyugaton, mikor a keleti látóhatárt halvány derengés rajzolja ki. A bíztató szélcsendben gyenge pára lebeg a víz fölött. Csak a hajnali szürkületben tovaúszó récék keltenek némi hullámot. Cigányréce páros vált ki a nádszegélyből, megkerülve a tutajokat. Fény még sehol, gyorsan eltűnnek a kék homályban. Jó lenne, ha később visszajönnének, mikor előtűnik a színvarázs, amire nem is kell sokat várni. A horizont felveszi szép rózsaszínjét, valószínűtlen festményt teremtve a víztükörre. Szép a festővászon, de még szebb lenne madarakkal. Barátrécék kívánkoznak a kompozícióba. Sokáig kitartanak, de nem akarnak közeledni. Csak asszisztálnak a hangulathoz. Pedig most szinte minden körülmény adott. Tükörsima víz, kellemes pára, és a mindent befestő napkorong is felbukkant a nádas fölött, és alatt egyaránt. A mindent elöntő napfénybe végül egy tőkés réce úszik be, de nagyon siet, nem pazarolja fotósokra az idejét. Ez már a többedik alkalom, amely így telik el a vízen. Napfényből, hangulatból kaptunk bőven, csak a madarak hanyagolnak egyelőre...

     

2021. április.

   A sok hajnali leskelődés után április első napján beiktattam egy délutáni kifekvést is. Meleg, tavaszias, szélcsendes idő volt, gondoltam próbára teszem április elsejét. A nap már lefelé járt, mikor elrejtőztem a tutajon. A tavon az előző napokban jó mozgás volt, bíztam benne, hogy el tudok csípni belőle valamit. Elsőnek egy szárcsa téblábolt be elém. Valami finom zöldség lehet azon a részen a víz alatt, már többször bukdácsolt szárcsa azon a tájékon. Igazán a récék jelenléte csigázott föl. Nagy csapat barátréce forgolódott a vízen, de sajnos, mint általában a tó másik oldalán. Udvarló hímek hajtották a tojókat, jellegzetes hangjuk betöltötte a tavat. Egy-egy páros került csupán a lőtáv határára. Bosszantó a dolog, de szinte alaptörvény. A vízen mindig minden messzebb van a kelleténél. Ennek ellenére a startoló récét nem hagytam ki. A ludak is megjelentek a szép fényekben, de mint a fent említett törvény kimondja, messze, a nádfal mellett. Be is kellett érnem ennyivel, egy madár sem tette tiszteletét a tutaj előtt. Bolondok napja nem kedvezett. Ez csak azt jelentheti, hogy vagy nem vagyok bolond, vagy nagyon... :)

   

   Húsvét hétfő hajnalra nyugodt időt jósoltak. Lányommal úgy határoztunk, hogy a tavon próbáljuk elcsípni a napkeltét. Április első napjai meglehetősen szeszélyesre sikerültek, most is jóval fagypont alatt van a hőmérséklet. De pont ez miatt reménykedve érkeztünk még sötétben a tópartra, mert a melegedő víz, a szélcsend, és a hajnali mínuszok kombinációja garantáltan víz fölött úszó párát jelent, ami a napkelte sugaraival megfűszerezve teremti azt a hangulatot, amit folyton keresünk a reggeli fotózások alkalmával. Nem csalódtunk. Ugyan még csak derengett némi rózsaszín a keleti láthatáron, mikor elbújtunk a tutajon, de már sejthető volt, hogy nem mindennapi látványban lesz részünk. A lilás árnyalatban fürdő párából két lúd sziluettje bontakozott ki. A nádfal előtt úsztak el, a vízen pedig szépen tükröződött az égbolt hajnalpírja. Jól kezdődik, egyből a főszereplőkkel. A ludak a már megszokott módon a nádfal előtt kezdtek táplálkozni, és szép lassan kioldalaztak a rózsaszín reflexióból. Teltek a percek, az égbolt egyre szebb színt öltött, a pára pedig mintha csak vastagodott volna, sűrű paplanként borította a vizet. Aztán megtörtént, amire annyira vártunk, az egyik liba felénk kezdett oldalazni. Feszült pillanatok voltak. A madár tökéletes távolságban úszott át előttünk, szépen keresztezve az égbolt tükröződését. A napkelte még messze, mégis gyönyörű árnyalatok jelentek meg a liba alatt. Nem is akartam elhinni, de a madár befordult a lesek mellé, és táplálkozni kezdett. Ahogy forgolódott a gyékényes mellett, a háttérben feltűnt a másik is. Hát mi van itt ma reggel? Mondhattam volna, hogy gyertek haza ludaim, de nem kellett biztatni a közelebbit, jött magától is. A folyamatosan kattogó fényképezőktől nem zavartatva magát, nyakát a víz alá dugva kereste a reggelire valót. Elképesztő volt a látvány. A fejéről lecsorgó víz, a szép derengés a vízen, a pára biztosította finom háttér és a madár közelsége teljesen lenyűgözött. Kis félkört leírva szépen elkezdett oldalazni előttünk, és ritmusosan dugta a víz alá a nyakát egy-egy falat után. Olyan közel haladt el, hogy már félő volt, kilóg a képkeretből. Sok kép készült, a fényképező folyamatosan dolgozott, de a helyzetet nem hagyhattam ki. Újabb víz alá bukások, lecsorgó víz, fejrázás után megjelenő vízcseppek. Mindezek után a másik liba is elénk érkezett, és egy darabig közösen bukdácsoltak, majd a kelő nap érkeztével egyik jobbra, másik balra távolodott el. Egy távolabbi tollászkodással és szárnycsapkodással búcsúztak. Ám az izgalmak még nem értek véget. Búbos vöcsök bukkant fel a közelben. Egyből feltűnt, hogy nincs minden rendben vele. A csőrtövébe egy horgászzsinór gubancolódott. Csórikám, valahogy összeszedhetett egy damillal leszakad horgot, vagy talán egy halat fogott, ami zsinórostól szökött meg a horgásztól. Borzasztóan nézett ki, bár a sérülés nem tűnt frissnek, és a madár sem volt legyengült állapotban. Egy gyors tollrázás után hamar tovább is állt, hogy távolabb halászni kezdjen. Fogott is egy nagyobbacska halat, ám nem tudta lenyelni. Többször próbálkozott vele, forgatta, elengedte, újra megfogta, de lenyelni nem tudta. Ha csak a képeket nézem, gyönyörű volt, ahogy az izzó környezetben a hallal próbálkozott, de tudtam, hogy a problémáját a damil okozza, segíteni meg nem tudok. Így hát a libák okozta öröm, és a vöcsök miatti aggodalom keltette vegyes érzésekkel fejeztük be ezt a hihetetlen reggelt.

                                       

   A fantasztikus libás hajnal után úgy éreztem, talán van esély egy újabb csodára. Ráadásul ismét szép, nyugodt idő volt kilátásban, így állandó fotós társammal szombat hajnalban azon kaptuk magunkat, hogy a tutajokon ringatózunk. Szinte minden ugyanúgy kezdődött, csak egy valami hibádzott, felhő terpeszkedett a keleti horizonton. Pedig jó mozgás volt. A hajnal előtti kékségben már megjelentek a barátrécék. De az eddig megszokott hajnalpír derítésére hiába vártunk. A kergetőző szárcsák alatt alig néhány narancsos folt jelent csak meg a víz felszínén. Bosszantó volt a dolog, mert sok olyan esemény történt, amiből akár lehetett is volna valami egy csöppnyi ellenfénnyel, így azonban nem lett. Végül a felhő megkönyörült rajtunk, és elúszott a nap elől. A narancsos színáradat így ugyan elmaradt, de a fotózás végére lehetőség adódott némi művészkedésre. A vízfelszínt beborító gömbök sokasága, és a madarakat rajzoló fény úgy jelent meg, mint egy képbe öntött ábránd...

        

   A sok hajnali leskelődés ismét beiktattunk egy délutáni fotózást is. Igaz, hogy a jó természetfotós szó nélkül tűri a rendszeres hajnalozást, de lányommal megegyeztünk, hogy kell a kollekcióba más stílusú fénykép is, nem mindig csak a fény meg a csillogás. :) Miután így megnyugtattuk magunkat, szép napsütésben rejtőztünk el a lesekben. Az igaz, hogy a fényre nem lehetett panasz, de az enyhe szél mégis okozott némi problémát. A folyamatosan hullámzó víz megtörte a tükörképet, szép, egységes környezetre nem számíthattunk. Sebaj, lássuk mit ad mára a természet. Az érkezésünkkor felriadt barátréce csapat hamar visszatért. A szemközti nádfal mellett csobbantak, majd indult a már megszokott udvarlás, kergetőzés. Két tojót öt-hat hím is környékezett. A hímek folyamatos zaklatását a tojók egy ideig tűrték, majd arrébb úszva próbáltak kis nyugalomra lelni. Addig-addig, míg az egyik tojó felénk vette az irányt. Persze nem maradt egyedül sokáig, lovagja hamar utolérte, és egyből elkezdte tenni a szépet. Miközben a nyakát nyújtogatta, folyamatosan hallatta érdekes, zümmögő hangját. Nagyon szép volt. A közelben forgolódó hím jól mutatott a délutáni fényben. Persze a tojó most sem tűrte sokáig a zaklatást, és nyomában az udvarlóval elúszott. A nap másik attrakcióját a kis vöcskök jelentették. Folyamatosan hallottuk pergő trillájukat innen is, onnan is, mire egyszer csak az egyik megjelent a látótérben. A kis vöcsök megbízható társa a madárfotósnak, mindig lehet rá számítani. Most sem volt másként. Még egy szép mozdulatot is sikerült elcsípni, mikor torpedó módjára megindult a vízen. Ez talán a legnehezebb feladat vele kapcsolatban, hiszen váratlan, és rendkívül gyors mozdulatait nehéz követni. Egy kocka erejéig most sikerült. Ezzel legtöbbször vége is szokott lenni a kis vöcsökkel való találkozásnak, ám most másként történt. Feltűnt a párja is, és előttünk kezdtek bele egymást üdvözlő trillájukba. Egymás mellett forgolódtak, így adták hírül a világnak összetartozásukat. Szép pillanatok voltak. A koncert végeztével elsiettek a dolgukra, búcsúzóul egy portrét hagyva emlékül.

                  

2021. május.

   Régi, vízparti leskunyhómmal akadt dolgom. A szép emlékű les sok éve állja már az időjárás viszontagságait, és újabb terv körvonalazódott a fejemben vele kapcsolatban. Szóval tettem-vettem a kunyhó körül, és miután végeztem, befeküdtem egy kicsit leskelődni is. A régi, jól ismert nyugalom, ami a benne töltött sok óra emléke, egyből visszaköszönt. Ám hamar el is oszlott a nem várt történések miatt. A les előtti öböl szokásos madármozgását szemlélve megdöbbenve láttam, hogy a nádasból libacsalád váltott ki a nyílt vízre. És nem csak a nádszegély mellett osontak, hanem bátran úszkáltak az öböl széltében-hosszábban. A kunyhó nem teljesen optimális a vízen úszó madarak fotózásárra, de az elém bekeveredő libákat nem engedhettem el fotó nélkül. Két évvel ezelőtt azért szálltam ismét vízre, hogy a területen megjelenő nyári ludakat fotózzam. Ez eddig csak részben sikerült, így érthető, hogy azonnal reagálni akartam a váratlan lehetőségre. Lányommal másnap már költöztettük is a tutajokat. Harmadnap délután pedig már rajtuk elrejtőzve vártuk, hogy szerencsénk lesz-e a libákkal. Egyből déjà vu érzésem lett. Öt évvel ezelőtt ugyanebben az időben kormányoztam a tutajt erre a helyre, egy kis nosztalgiával nyugtáztam, hogy újra a vöcsökbirodalomban vagyok. Az események is ennek megfelelően alakultak. Az öböl eldugott zugából búbos vöcsök pár tűnt fel. A hullámzó vízen egyre közelebb jöttek, a szél kajlán belefújt a bóbitájukba. Nem is tudom már hány ilyen helyzetet éltem át, de a búbos vöcsök mindig elvarázsol. pláne, ha már olyan közel van, hogy nem fér bele a keretbe. A szél még meg is fűszerezte a portrékat, időnként felborzolva bóbitájukat. Csoda volt. Ez a fűszer, ami a mozgatórugója fotós munkásságomnak. Közel menni, titkokat ellesni, részese lenni a természetnek. A vöcskök kis idő múlva tovább álltak, az öböl másik részén kezdtek halászni. De nem maradtunk látnivaló nélkül. Hattyúk tűntek fel előttünk, szintén extrém közel. Annyira a portréra koncentráltam, hogy először nem is vettem észre a nagy madár mellett úszó tollgombócokat. Fiókákat vezetett a tojó hattyú. Nehéz ilyenkor nem elmosolyodni. A keresőbe nézve én is így tettem. A gúnár is követte a családot, vigyázó szemeivel úszott el a fiókák és a tutajok között, kitakarva a teljes látómezőt. Megvárta, míg a kis tollgombócok anyjuk kíséretében a nádas mellé érnek, majd ő is nyugodt tollászkodásba kezdett. A hattyúk híresek féltő természetükről, ez most szépen megmutatkozott. Ezzel a jelenettel vége is lett a napnak. A libák ugyan elmaradtak, a tökéletes haditervünk ellenére, de szerencsére a vöcsökbirodalomban mindig történik valami érdekes...

             

   A legutóbbi tutajozás nem hozott sikert a kislibákkal, de minden reményem meg volt, hogy ez nem marad így. Ezért a napfényes péntek délutánt kihasználva újabb kör következett. Korán érkeztem a tóparta, a fény még kicsit erős volt a fotózáshoz, de gondoltam, míg lágyul a napsütés, legalább lenyugszik az öböl az érkezésem után. A madarak azonban nem hagytak nézelődni. Amint elrejtőztem a lesben, és előkészültem, balról, a nádszegély mentén feltűnt egy libacsalád. Ó, egyem meg őket, hát itt vannak. És ami még jobb, én is itt vagyok. :) A család a gúnár vezetésével haladt ütemesen, FELÉM! Mintha egyenesen a tutajt célozták volna meg, a családfő szépen a kamerába nézve vezette felém családját. Természetesen már nem érdekelt, hogy még erős a fény a fotózáshoz, szólt a kereplő, ahogy csak bírta. Nem akartam elhinni. Eddig a libák úgy kerültek, mint egy madárijesztőt, most meg itt úsznak előttem a kislibák is. Amint a kis libanövendékek elhaladtak előttem, jött a következő meglepetés. Mivel a keresőben követtem vendégeimet, nem vettem észre, hogy a nyomukban egy második család is közeledett. Már egészen közel jártak, mikor felpillantottam. A szülők portrétávolságban követték az előző csapatot, a kislibák, pedig szépen kitöltötték a képmezőt. Pár nappal korábbi kelésű fészekalj lehetett, a "rút kis kacsa" hatás náluk erősebb volt. :) Nem tudtam betelni velük, az elképesztő közelség ezzel a félénk madárral teljesen lenyűgözött. A libasereg végül eltűnt a látótérből, ám talán 10 perc múlva az egyik család újra felbukkant, és ezúttal a másik oldalról kerültek meg. Kicsit távolabb úsztak most, így az egész alakos képek is megszülethettek. Nahát, nem volt semmi. Kellett egy kis szünet, hogy feldolgozzam a történteket. Néhány réce mutatta magát, közülük egy üstökös adott lehetőséget egy fotóra. Majd, mire a napsugarak kellően laposak lettek, az egyik búbos vöcsök is megjelent. Közvetlen a les mellett bukkant fel a víz alól, aztán már sietett is a dolgára. Azt hiszem jó helyen úszik a tutaj. :) Újabb szünet következett. A ringatózó merengésből csipogó hangok riasztottak fel. Balról, egészen közel megjelent pár bolyhos apróság. Megleptek a hattyúfiókák. Cukiságfaktor minden mennyiségben. A tojó hattyú vezette a sort, az apróságok pedig hol egymás mellett, hol lemaradozva követték. A sort a gúnár zárta. Komótosan táplálkozva követte családját. Az egyre szebb fényekben a visszatérő vöcsök szórakoztatott tovább. A les előterében forgolódott egy darabig, szépen mutatott a beálló szélcsendben kifeszülő vízen. Szép volt. De még mindig nem volt vége a napnak. Az ismerős csipogó hang ismét jelezte, hogy látogatók közelednek. Ezúttal jobbról úszott be a hattyúcsalád. Nagyon közel. A legközelebbi tollpamacsokra nem is tudtam élességet állítani. Meg kellett várni, hogy kicsit távolabb kerüljenek. Bociszemű vattapamacsok úszkáltak ellőttem szinte karnyújtásnyira. Azt hiszem erre a látványra a legkeményebb madarász szíve is meglágyul. :) Persze a szülők is hihetetlenül közel voltak. A gúnár maradt előttem pár percig, és a víz alatti zöldségből táplálkozott. Úgy jelent meg a keresőben, mint ahogy még soha nem láttam. Ezt a hihetetlen napot a vöcsökkel zártam. Miután távolabb bukdácsolt és tollászkodott, a les előtt úszott el, hogy eltűnjön az öböl sarkában. Két szép portréval gazdagította a gyűjteményemet.

                                        

   Május végére becsúszott még egy délutáni leskelődés a tutajról. Kíváncsi voltam, hogy a libák kitartottak-e a les közelében. Az időjárás ezúttal sem kedvezett. Bár szép délutáni fény volt, a folyamatos szél megint rányomta a bélyegét a napra. Nem is volt túl mozgalmas az a kint töltött pár óra. Egy cigányréce kerülgetett először. Párszor elúszott előttem oda-vissza, de megfelelő közelségbe sajnos nem került. Sokáig csak ringatóztam a folyamatosan hullámzó vízen, tűnődtem a a madarak hiányán. Végül a búbos vöcsök könyörült meg rajtam. Mint annyiszor, most is váratlanul bukkant fel előttem a víz alól. Piros szemével felém nézett, engedett egy rövid sorozatot, majd ismét eltűnt a víz alatt. Hát ennyi jutott aznapra. Talán legközelebb...

 

2021. június.

   Napforduló környékén a tutajon vártam a napkeltét. A feszített, szürke víztükörre a fák között átvilágító első napsugarak lángcsóvákat festettek. Érdekes a látvány, mint múló lidércfény táncolt előttem a napfény. A háttérben elúszó kis vöcsök tette teljessé a képet. Elindult a nap. Jobbról egy tőkés réce úszik be elém. A pörgefarkú gácsér díszes ruhája erősen megkopott, vedlésben van már. Egyenesen a les előtti fára kapaszkodik fel, tollászkodni kezd. A nap már kacsintgat a fák közül, de a beülőt még nem éri el. A récének sem tetszik, átúszik a másik oldalra. De nem érti a lényeget, egy tollrázás után visszamászik a fára, ott rendezgeti cserélődő tollait. A nap viszont töretlenül emelkedik, utoléri a faágon pihenő madarat. Ám a gácsér nem marad nyugton, lecsúszik a vízre, és odébbáll. Helyét egy tojó veszi át. Nem teketóriázik, szép szárnycsapásokkal köszönti a reggelt. Na ezt már szeretem, bár az ellenfény még nem az igazi. Sebaj, úgy tűnik a tojó nem siet. Ráérős tollászkodásba kezd. Közben a gácsér is visszatér. Most azonban jó érzékkel a megfelelő helyet foglalja el. Beúszik a gömbök közé, és ott szórja le magáról az izzó vízcseppeket. Eközben a tojó türelmesen kivárta az idejét. A nap végre a kellő magasságba ér, és gyönyörűen rajzolja körbe az ágon ülő madarat. Egyszerűen varázslatos a látvány. Megszűnik a tó, a nádas, a les. Csak a fény marad, a rajzoló, alkotó fény, mely a sötét vászonra tollászkodó récét fest...

                            

2021. augusztus.

   A nyár folyamán kicsit ellaposodott a tavi élet. A nagy meleg és a családi programjaink miatt pedig sem időm, sem kedvem nem volt az úszó lessel foglalkozni. Ám az augusztusi csillaghullás és a végre múlóban lévő kánikula aztán ismét előcsaloggatta belőlem a tutajost, és a tavaknál mutatkozó változások az egyik hajnalon a vízre csábítottak. Csalhatatlanul elkezdődött a madárvonulás, és bíztam benne, hogy egy-egy szereplőjét talán lencsevégre kaphatom. Hát nem így lett. A hűvös, már-már hideg hajnal szép párát adott a víz fölé, de madár nem nagyon akart a szépen alakuló atmoszférában megjelenni. Kicsit már el is keseredtem, mikor az öböl sarkából hattyúk tűntek fel. A fiatalokkal az élen az egész család beúszott elém. Jól megnőttek a fiókák, mióta májusban találkoztunk. Utánuk a két öreg is beért elém, és míg a fiatalok táplálkoztak, ők ide-oda cirkáltak a vízen. A hófehér tollasok szépen mutattak a párás ellenfényben. Büszke szárnytartással kellették magukat, a hattyúk tava elevenedett meg előttem. Egy szép sorozat után aztán a család kiúszott a látótérből, helyüket két hosszú láb váltotta fel. Nagy kócsag sétált be a tutaj elé, de közelsége miatt csak részleteiben tudtam a keresőbe szorítani. Örültem volna, ha halászni kezd, de sajnos nem maradt velem sokáig. Kerregve arrébb ugrott, és ezzel a reggel is véget ért...

           

   Augusztus második felében a tavaknál tapasztalható egyre jobb mozgás engem is cselekvésre késztetett. A tutajt át kellett kormányozni ugyan, de végül abban a nádszegélyben horgonyoztam le, ahol a legnagyobb esély mutatkozott a sikerre. Nem is vártam sokat, a legközelebbi hajnalon próbára is tettem a szerencsémet. Az éjszakai hideg ismét megtette a hatását. A víz fölé masszív pára képződött, ami csak fokozta a napkelte előtti sejtelmességet. A hínármezőn táplálkozó fiatal vízityúkból is csak akkor látszott valami, amikor a közelbe ért. Elindult a nap, vártam, hogy kicsit oszoljon a köd, és többet lássak az objektíven keresztül. A nyár eleji zsongás már eltűnt, csend van. Egy-egy hangból lehet csak következtetni, hogy mi is történik a környéken. Így hát fülelek. Jégmadár éles hangja vág át a ködfalon. Rövidesen ő is előbukkan, és a tutaj melletti gyékénybuzogányon landol. Mosolyogtam is, előző nap délután szúrtam oda ezzel a szándékkal. Fény még sehol, de a madár itt van, hát fényképeztem. Régi ismerősök vagyunk, hát köszöntünk egymásnak, majd a jégmadár átröppent a túlsó nádszegélyhez. De nem maradtam látnivaló nélkül, kerregve egy nagy kócsag szállt le elém. Szinte feloldódott a nagy párában, ahogy a hínármezőben sétálgatott. Egyszer-egyszer kapta csak oldalba a kelő nap fénye, ha utat talált a köd repedésein. Kicsit elfordultam a kócsagtól, mert jeges barátom visszatért a buzogány csúcsára. A napfény már az ő tollait is elérte. Finoman ugyan, de feltűnt az irizáló hatás az oldalán. Közben a kócsag kicsit beljebb ért a nádszegélytől. Időben pillantottam felé, mert amit láttam a keresőben, olyat még nem nagyon tapasztaltam. Amint ellépdelt a nádszegély mellől, az addig halványan felsejlő növényzet teljesen eltűnt mögüle. A ráeső gyenge napfénytől finoman világítottak a tollai, a sűrű pára pedig egészen különleges, halvány kékségben ölelte körül. A kék és fehér sejtelmes játéka alakult ki abban a pár pillanatban, amíg a madár átért a másik oldalra, és eltűnt a szemem elől. Pár pillanatnyi, mulandó csoda volt, de csoda volt. Levezetésnek még próbálkoztam a túloldalon úszkáló récékkel, és a hínármezőn csipkedő szárcsákkal, de a ma reggeli varázslat már elmúlt, ideje menni. Lángos lesz a reggeli...

              

2021. szeptember.

   Szeptember közepe van, a tutajról bámulok ki a hűvös sötétségbe. A napkelte még odébb van, és a víz fölötti párától csak még vaksibb vagyok. Az egyre ismétlődő csobbanások jelzik csak, hogy mozgás van a vízen. Az első madár egy kis vöcsök, amit már a fényképezővel is be tudok fogni. Felugrik a víz alá rejtett beülőre, gyönyörű kék atmoszféra lengi körül. Nem mindennapi a látvány, az biztos. Elindult a nap. A vöcsök elúszott a dolgára, helyét récék vették át. Némelyek egészen közel, a tutaj előtt haladtak el miközben táplálkoztak, mások inkább a beülőt választották. Szárnycsapkodás, tollászkodás, nézelődés és fürdőzés is bemutatásra került, csak a gombot kellett nyomnom szorgalmasan. Tartalmas volt az előadás, az biztos, de még nem volt vége. A tőkések között apróbb réce tűnt fel. Egy cigányréce szerette volna birtokba venni a beülőt. Ez ugyan a tőkések miatt nem sikerült neki, de pár közelebbi felvétel azért készült róla. A récék ezzel odébb is álltak. A méla nézelődést a jégmadár szakította félbe. Hangos ti-ti-ti hangján előre szólt, hogy jön. A buzogány csúcsa úgy tűnik kedvelt leshelye lett. Nincs túl messze, a 2,5 m-es távolságból az objektíven keresztül már látom a szemében a napkeltét. Elöntötte a fény a tavat, a pára is eltűnőben már. A visszatérő kis vöcsköt szépen oldalba kapta a napkelte. Szerencsére ismét a beülőt célozta meg. Ritka dolog a vöcsköt teljes egészében látni, hát nem fukarkodtam az expóval. Még egy szép tollrázásra is futotta. Ej de jó volt. A reggelt végül a jégmadár zárta. A napfény festette háttér előtt szemlélte a környéket, és mint egy pecás a horgászbotját, úgy szorongatta a buzogány csúcsát...

                         

   Elfújta a szél a legutóbbi fotózást, mondhatnám, de azért nem teljesen. Telefonon jött az infó, hogy a tavaknál feltűntek a kanalasgémek. Jó hír, már egy hónapja várok rájuk... Évek óta kergetem a fajt. Minden ősszel feltűnnek, itt vannak pár hetet, aztán mennek tovább. Többször próbáltam fényképezni őket, de mindig kifogtak rajtam, így igazán jó fotó még nem született a kanalasgémekről. Na de talán most! A tutaj jó helyen van, hát meglátjuk. Az időjárás nem volt ugyan ideális, sőt rossz volt, de aznap délután már a vizet lestem a kanalasokra várva. Szél, egymást váltó esőfelhők, nem is részletezem. Mozgás sem volt előttem, csak egy nagy kócsag álldogált távolabb, és a jégmadár sem szállt le elém. Nem valami biztató. Az eső lehetőségét latolgattam a felhőket bámulva, mikor a szürke égbolt előtt fehér madarak csapata fordult be a látómezőbe. A kanalasgémek repültek át a tó fölött, majd irányt váltottak, és a szemközti nádas szélében landoltak. Hát itt vannak. Örültem is, meg nem is, ugyanis a szél miatt fodrozódó víz megtörte a tükörképet. A képeken megjelenő kettősség nem tetszett, de hát mégiscsak kanalasgémek vannak itt, hát fotóztam. Mókás volt látni, ahogy futva táplálkoztak, és körberohangálták az egy szem kócsagot. Vártam is, hogy majd a közelembe érnek, de ez nem történt meg. Makacsul rátapadtak a szemközti nádfalra, és naplementéig el sem mozdultak onnan. Hát így jártam. A kanalasgémek továbbra is tartják a távolságot tőlem. Na de majd egyszer...

        

2021. október.

   Miközben szép csendben átcsúsztunk októberbe, a kanalasgémek esélye még ott lógott a levegőben. Azért, hogy esélyt adjak végre a jó képnek, a szombat hajnal a tóparton talált. Északról a Nagy göncöl, délről az Orion figyelte, ahogy a töltésen vakoskodva botorkáltam a tutaj felé. Felhőmentes az égbolt, szép napkelte lesz. Hamar oszlott is a szürkület. A színesedő keleti égbolt szépen derítette a tavat, kellemes pasztellbe borítva a nádast. Ebbe a szép hajnali hangulatba úsztak be a hattyúk a túlsó öbölből. A két öreg madár vezetésével a már kifejlett, de még szürkés tollazatú idei fiatalok is megjelentek. Mindenki reggeli tornával kezdte a napot. Az öregek után a fiatalok is szárnycsapkodással mozgatták át magukat. Hirtelen tele lett előttem a víz hattyúkkal. Tollászkodtak, nyújtózkodtak, némelyek még bóbiskoltak egy kicsit. Páran egész közel kerültek, nem győztem a nagy madarakat keretbe szorítani. Jól elvoltam a hattyúkkal, mikor jobbról csobbanások hallatszottak. A hattyúk is felfigyeltek rá, és furcsamód egyből az ellenkező irányba húzódtak. A csobbanások erősödtek, a madarak egyre távolodtak, valami közeledett jobbról, ami nem tetszett a hattyúknak. A túloldalon úszkáló tőkések is felrebbentek, és a szürke gém is felugrott a nádas széléből. Valamitől megijedtek. Hamar kiderült mi okozta a riadalmat. A tutaj előtt alig 3 méterre örvénylett egyet a víz, és egy vidra dugta ki a fejét egy hallal a szájában. A betyárját, hamar kellett volna reagálni, nem tudtam. Mire nézőpontot váltottam, fókuszáltam, addigra a vidra lenyelte a halat, és már bukott is a víz alá. Egy bemozdult kockára futotta csak, amit most nem fogok megmutatni. A víz még örvénylett párat a les előtt, de nem mutatta meg magát még egyszer, eltűnt a partmenti nádszegélyben. Volt vidra, nincs vidra. Mire magamhoz tértem az ámulattól, a madarak is visszatértek, és a nap is felkelt. A szépen megvilágított nádas előtt helyet keresett az elriadt szürke gém, és a hattyúk is szárnycsapkodással nyugtázták, hogy a vidra odébbállt. Hát ez nagyon szép volt. Gyönyörű fényekben mutatta magát a két madár. A hattyúk ezután eloldalaztak, és a takarásból hallottam, hogy tapossák a vizet, majd elhúztak a les fölött. A hattyúk elrepültek, de a tutajjal szemben érdekes dolog kezdett kibontakozni. A nádfal elé nagy kócsag érkezett. Ez még önmagában nem olyan nagy dolog. Viszont amíg a madarat telibe kapta a napfény, addig mögötte a nádas még árnyékolta magát. Erős kontraszt alakult ki. Azonnal kattant az agyam, állítottam a fényképezőn, és exponáltam. Az első kockát rögtön visszanéztem, ó igen! Ezt keresem már mióta. A madár tollászkodott, én meg próbáltam az érdekesebb mozdulatokat képbe önteni. Minden klappol, csak a kompozíció sántít picit. Csak pár lépés kellene jobbra. Szürke gém landolt mellette, és a kócsag lépett párat. Na ez az! Aztán a fényről besétált az árnyékba, a varázs elillant. A gémmel próbáltam folytatni, de nem hagyta, ő sem maradt a rivaldafényben. Hát ennyi jutott erre a reggelre. Igaz, hogy a kanalasgémek elmaradtak, és a vidra is túljárt az eszemen, de a fényjáték mindenképp kárpótolt. Hiába, hajnalban még a nap is más. :)

                          

   Így ért véget ez a rendkívül termékeny, hosszúra sikerült szezon. Élményeket kaptam bőven, jutott a libákból és a fényjátékból egyaránt. Azonban hiányzik még néhány momentum a ludak életőből, de már tudom, hogyan fogom folytatni...