Sasok és sakálok

                                                    


Sasok és sakálok

   2020-21-ben két telet töltöttem azzal, hogy a sasokat a befagyott tó jegén megörökítsem. Ez többé-kevésbé sikerült is. Mindig nagy hatással voltak rám ezek a nagy madarak, és ez alatt a két téli szezon alatt is maradandó élményeket kaptam tőlük. Ráadásul úgy éreztem, hogy bőven maradt még lehetőség ebben a helyzetben, ezért úgy döntöttem, hogy egy harmadik telet is rászánok a témára. Ráadásul volt egy mellékszál, amivel akkor nem számoltam, viszont plusz fűszert adott a sasok utáni hajszának. 2021 januárjában, miközben a sasokra vártam, a jegére egy aranysakál lopakodott ki a madarak számára kihelyezett csalihoz. Nem számítottam rá, de egy rövid sorozatot sikerült készítenem a váratlan vendégről. Persze már akkor megfogalmazódott bennem az igény az újabb sakálfotókra. Így már kétszeres volt az inspiráció a következő télre, sasokat és sakálokat is akartam fényképezni. Hogy ez sikerüljön is, a lest már 2021 őszén kihelyeztem a lecsapolt tómederbe. Arra gondoltam, hogy a lehalászási időszakot is kihasználom, hátha nagyobb eséllyel jutok a sakálok és sasok közelébe. A lesen is módosítottam. A korábbi két szezonban használt fix nádkunyhót lecseréltem egy mobil lessátorra, hogy a nézőpontot tetszőlegesen tudjam majd változtatni. Így érkezett el 2021. októbere, amikor is nagy lendülettel vágtam bele a projektbe.

2021. október.

   Az elejétől fogva próbáltam rendszeresen nyomon követni a változásokat, történéseket. Először inkább megfigyelési, mintsem fotózási céllal. Természetesen azért a fényképezőgép is állandó kísérőm volt. Még szerencse, mert így elkaphattam egy jellegzetes pillanatot abból a baranyai tájból, amit annyira szeretek. Időnként azért a les közelében is volt látnivaló. Hol a nádas szélén nézelődő egerészölyv, hol az iszapon futkározó havasi partfutó csapat, hol pedig a lecsapolt tómederben bandázó dolmányos varjak. A hónap második felében kezdtek izgalmassá válni a dolgok, amikor már a sasok is feltűntek a színtéren. Igaz, hogy közelebb nem jöttek, de jó helyen vagyok, a többi már nem rajtam fog múlni.

    

2021. november.

   A lessátor tetején finoman kopog az eső, néha rákezd, néha alábbhagy. Már vagy egy órája fekszek az iszapon, de nem mozdul semmi. A tóparti száraz fán is csak ücsörög a rétisas. Aztán alábbhagy az égi áldás, kicsit kitisztul, és látom az objektíven keresztül ahogy megrázza magát, tollászkodik, nézelődik. Pár perc múlva végül elrúgja magát, eltűnik a szemem elől. Hát úgy tűnik ma nem fogok sast fotózni. Várok, nézelődök. Az eső néha szemerkél, csend van. Susog a nádas mellettem, néha mintha valami lépne, de talán csak beleképzelem. Telik az idő, lassan mennék már. Egyszer csak azt látom, hogy valami áll előttem az iszapon. Mi a fene, az előbb még üres volt a placc. Szellemként jelent meg előttem a sakál. A méla bámészkodás azonnal izgalommal teli pillanattá változik. Csak várja meg, míg ráfordulok az objektívvel! Megvárta. :) A sasoknak kirakott csali felé szimatol, de a fényképező kattanására azonnal felfigyel, meredten bámul felém. Néha a csali felé pillant, de aztán újra csak engem figyel. Végül győzött az óvatossága, visszasétált a nádas mellé. Onnan még vetett egy pillantást kifelé, majd a nádi farkas eltűnt a takarásban. Egyedül maradtam a sakáltanya szélén, csak az eső kopog finoman a lessátor tetején...

     

   Szeretem a novembert. Amikor köd üli meg a tájat, amikor a távoli részletek homályba vesznek, és a képzelet szárnyra kel. Amikor a lehetőség benne van minden egyes pillanatban, hogy a párás függöny mögül váratlanul előbukkanjon valami. Aztán a nap előrehaladtával a köd oszlik, és kiderül, hogy a les elé potyogó szarkák nem a semmiből érkeznek, és az ölyvek is látják már messziről érkező vetélytársukat. Ám a meglepetés még várat magára. Mikor a varjak már alaposan átvizsgáltak mindent, és az ölyvek többször is elkergették egymást, a sakál akkor tűnik fel a színen. Érzéke van a hatásos belépőhöz. A köd már rég feloszlott, de a toportyán akkor is váratlanul, a semmiből jelenik meg ismét. Feszülten figyel, szimatol. Hirtelen fordul a szél, az állat felkapja az orrát, és a következő pillanatban már nincs előttem. Elnyelte a nádas. Hiába, a madarakkal könnyebb dolgom van. :)

    

   Újabb nap, újabb esély a tómederben. Lassan azon kapom magam, hogy már nem is a madarak miatt megyek, hanem minden egyes újabb alkalommal a sakált várom. Erre még nem volt példa a sok madarakkal töltött év alatt, de nincs mit tagadni, felkeltette az érdeklődésem. Szóval kémlelem az iszapot, és a sarat dagasztó madarakat, de nincs semmi izgalmas történés, ezért inkább csak szemlélődök, és folyton a nádas felé pillantok, hátha megjelenik egy szőrös fej... És láss csodát, megjelent. Na de mi ez kérem? Hát egy róka. Szegénnyel elbánt az élet. De őt láthatóan nem zavarta a kinézete, határozottan fésülte át a területet egy kis harapnivaló után kutatva. Miután összeszedett néhány falatot, jóllakottan nyalta meg a szája szélét. Jót mosolyogtam. Szerencsétlennek van elég baja, de azért azt meg kell hagyni, ami szép az szép. :) Lehet, hogy meghallotta a gondolataimat, mert válaszképpen ő is kifejtette a véleményét. :) Majd vetett felém még egy pillantást, és mint aki jól végezte dolgát, szépen elsétált. Hát így jártam. Szőrös állatot akartam, megkaptam. :)

        

   A les előtti teret szarkák lepik el, csörögve potyognak az égből. Velük kezdődik szinte minden nap a tómederben. Őket legtöbbször a dolmányos varjak követik. Az iszapban tapicskolnak, és egymást biztatva egyre közelebb kerülnek. Ezen a nyüzsgésen felbátorodva aztán megérkeznek az ölyvek is. De ezzel együtt elkezdődik a folytonos zaklatás is, mert az mindig finomabb, ami a másiknál van. Amikor pedig már az ellopható falat sem elég, akkor még mindig lehet kötözködni. Ez az a pillanat általában, amikor betelik a pohár. Az ölyv megunja a folytonos kellemetlenkedőket, és odébbáll a megszerzett konccal együtt. A placc kiürül. A fotós szerencséje azonban, hogy a természet színpadán, soha nem megy le a függöny, és mindig van egy újabb felvonás...

          

2021. december.

   Csak, ha jól esik, szokták mondani. És ez a természetfotózásra is igaz, főleg szó szerint. Az eső miatti borongós hangulat az ilyenkor készült fotókba is bekúszik, amit én nagyon szeretek. Persze az események alakulása nem feltétlenül az én kívánságom szerint alakul, ezért néha meg kell elégedni az esős hangulatba érkező egy szem madárral is.

 

2022. január.

   Az új évvel együtt megérkezett a hideg is. Végre. A tavak befagytak, így ideális körülmények alakultak ki ahhoz, hogy a sasok a jégen projektemet folytatni tudjam. Persze az elhatározás még nem elég, a sikerhez az alanyoknak is közreműködőnek kell lenniük. Ez úgy tűnik egyelőre nem történik meg. A sasok módszeresen kerülik a társaságomat, sőt látványos parádéval bosszantanak a kelleténél nagyobb távolságban. De remélhetőleg messze még a tél vége, és mint tudjuk, a remény hal meg utoljára..

   

   A sasok látványa természetesen megadta a lendületet a következő fotózásra, így nagy reményekkel bújtam el ismét a lesben. A madármozgás hamar be is indult, és rövidesen már egy szürke gém várakozott a közelben. Míg ő gyanútlanul álldogált, mint aki csak véletlenül keveredett oda, a jégen dolmányos varjak landoltak. Ártatlanul csipegették a jeget, mintha valami érdekes lenne ott, közben persze egyre közelebb oldalaztak a les elé rakott csali felé. Nagy színészek, az már biztos. Ezen aztán a gém is kellőképpen felbátorodott, és a közelbe oldalgott. Ezt látva persze a már a közelben várakozó ölyv is akcióba lépett. Hamar felgyorsultak az események, ugyanis újabb szürke gém keveredett elő, és azonnal a már várakozó társának esett. Nem hagytak egymásnak nyugtot. Amint az egyik leszállt a közelben, a másik azonnal érkezett, és folytatódott a kergetőzés. Akkorák ezek a madarak, hogy egyet is alig tudtam a keresőbe illeszteni, de azért a végére, mikor már kellő távolságba üldözték egymást, csak sikerült a nyughatatlan párost együtt is keretbe foglalni. Ennyi fért a napba. A sasoknak nyomát sem láttam, úgy látszik bújócskát játszanak velem. Sebaj, legközelebb nem én leszek a hunyó.

           

   A sasok soha nem adták könnyen magukat, legalábbis nekem. Bár látszólag egyszerű a képlet, mindig van benne egy ismeretlen változó, amit képtelen vagyok megfejteni. Azonban minden egyes újabb alkalommal kísérletet teszek rá, amikor elbújok a lesben. A hajnali félhomály jótékonyan elrejtett minket, amikor lányommal megérkeztünk. Talán ma eredményesek leszünk... Még szürkületben érkezett az első madár. Fiatal rétisas, ez az! De korán örültem, szinte azonnal el is ugrott. Sebaj, talán visszajön, gondoltam. Szerencsére volt mivel múlatni az időt... Szürke gém sétált be a les elé. Céltudatosan haladt, a jégen heverő halat szúrta ki magának. Gyors mozdulattal felkapta, forgatta, majd nemes egyszerűséggel benyelte. Az egész procedúrát végignézte egy csapat varjú. A gém példáját követve egyikük szintén elfoglalt egy halat. De kénytelen volt beérni pár apró falattal, mert a gém szépen visszamasírozott a placcra. Ezúttal azonban ő is csak csippentett egyet belőle, mielőtt peckesen tovább sétált. És a gémmel együtt az egész társaság odébb állt. A sas nem jött vissza, az egyenlet ismét megoldatlan maradt.

               

   A lessátor tetején finom kopogás jelzi, hogy esik a hó. Bár még sötét van, így nem látom, de a surrogó hangok alapján kétségtelenül havazik. Nagy izgalommal várom, hogy mit hoz a nap, és vajon mit tudok a havazás mellé a képekre varázsolni. Szép lassan megvirrad. A havazás hol alábbhagy, hol felerősödik, de folyamatosan hófüggönyön keresztül látom a tájat. Milyen szép, és sajnos már milyen ritka látvány! A távoli lihogón bandázó récéket figyelem. Amikor a keresőből felpillantok, akkor látom, hogy szürke gém álldogál előttem a jégen. Nézelődik egy darabig, aztán határozott léptekkel a jégen heverő hal felé indul. Igaz, hogy már egy hóbuckára hasonlít csak, de a gémet nem téveszti meg. Megböködi, megforgatja, aztán már nyeli is. Meg is volt a reggeli. Kicsit arrébb lépdel egy másik hal mellé, de úgy tűnik elég volt egy is. Őrizgeti még egy kicsit, aztán magamra hagyott. Egyedül maradok a havazásban. Nézelődök, várom, hogy történjen valami, de nem mozdul semmi. A hóesés gyönyörű, szakadatlan hull a hó, de úgy tűnik a madarak ma nem kegyesek hozzám. Jobb híján a lihogó szélén lépdelő nagy kócsaggal próbálom megfogni a havazást. Szép volt. Talán elég is ennyi. Hiszen hull a hó, és ez már önmagában ajándék.

       

   Fekszem a jég szélén, várom, hogy elinduljon a nap. A nádasból két vörösbegy kerül elő, egymást kergetik. Itt telelnek, szinte minden alkalommal találkozunk. Sőt, azt hiszem a vörösbegy minden ragadozómadaras projektemben ott volt már az eleje óta. Igazi húsevő. :) De most mintha lenne egy harmadik apró madár is. Amint közelebb röppen, akkor látom, hogy egy havasi pityer. Nahát, őrá aztán végképp nem számítottam. A pityer elröppent, ugyanis megérkezett az első szürke gém. Jól ismerem már, a menetrendet is előre tudom. Sétál, nézelődik, egy kicsit arrébb röppen, ásítozik, felméri a terepet. Nem marad sokáig egyedül, ölyv érkezik mellé a jégre, ráadásul nem is egy. Sorra tűnnek fel az egerészölyvek, és hirtelen nagy kavalkád alakul ki előttem. Jó távolságba érkeznek, próbálok a szép mozdulatokra koncentrálni. A folyamatos mozgás miatt nehéz követni, hányan is vannak, de úgy saccolom, már a nyolcadik egerészölyv landol előttem. Talán az eddigi legjobb nap kezd kialakulni az idei szezonban, nem nagyon van időm nézelődni, újabb és újabb landolásokat, elugrásokat látok, a les belsejében pedig az ölyvek kiáltozásához a fényképező adja a folyamatos ritmust. Aztán szép lassan lenyugszanak a kedélyek, mindenki megtalálja a helyét, és a gém is tud már szedegetni a leeső koncokból. De csak addig, amíg neki is vetélytársa érkezik. Nem is maradnak előttem, egyből egymás kergetésébe kezdenek. Ám helyettük megérkezik egy újabb vendég. Holló kér részesedést a falatokból. Tudtam, hogy bejár, de csak most volt szerencsénk személyesen is találkozni. Jó nap volt, elégedetten másztam ki a lesből. Az előadás mozgalmas volt, a jégtáncosok kitettek magukért.

                  

   A február elejére beköszöntő enyhe időjárás egy csapásra keresztül húzta a számításaimat. A vizeken a jég nagy része hamar elolvadt, úgy tűnt a sasos projektben szünetre kényszerülök. A szegélyeken kitartó keskeny jégsáv adott még egy halovány reményt, megpróbáltam hátha sikerrel járok. Ám ezúttal sem ért meglepetés, bár jól indult a nap. Az ismerős szürke gém hamar megérkezett, és az egerészölyvek is megmutatták magukat. Ám a nap folyamán a reggel még jó tíz méter széles jégszegély a szemem láttára olvadt el, a hullámzó vízben egyre nagyobb darabok tűntek el a szemem elől. Sast ugyan láttam, de csak távolról. A tavon tartózkodó récecsapat kötötte le a figyelmét. Egyelőre nincs mit tenni, győzött a februári tavasz...

   

   Ezek után végleg ki is tavaszodott, jég hiányában nem tudtam folytatni. Bosszantó volt a dolog, mert a sasok ugyan túljártak az eszemen, ráadásul cimboráim ugyanebből a lesből sikeresek voltak, amikor a meghívásomnak eleget tettek. Viszont a sakálokkal sikerült előre lépnem, aminek nagyon örültem. Mit is lehetne mondani, kell még egy szezon? Hát persze. :)