Gyertek haza ludaim

   2022 tavaszán a szokásos izgalommal vártam a vízreszállást. Az előző évben letett fonalat csak fel kellett vennem, mert az a vonal, amit elkaptam, nagyon tetszett. Az ellenfényben fröccsenő vízcseppek és a nyári ludak mind kedvenceim lettek, nem akartam mást, csak ezekből még többet. A libák korán kezdik az évet, ezért úgy készültem, hogy márciusban már tutajozni fogok, de az időjárás megtréfált, és a tavasz első heteiben jégpáncéllal fedte a vizet. Később pedig a tó nem várt lecsapolása késleltette a tutajozás kezdetét. Nem tehettem semmit, vártam. Április elején végre úgy tűnt, hogy helyre áll a rend. Úszó lesem vígan ringatózott a nádas szélén, türelmetlenül várva gazdáját.

2022. április.

   Egy szombat hajnal alkalmasnak is tűnt, hogy elindítsam a hatodik tutajos szezont... Az eget nehéz felhők takarták, a napfényre kevés esély mutatkozott. Ahogy pirkadni kezdett, ez egyre nyilvánvalóbbá is vált. Egy-egy lángoló felhő jelezte csupán a napkelte idejét. Sebaj, a vizet betöltő hangok, a nádasból kihallatszó loccsanások és a les jól eső atmoszférája ellensúlyozta a fény hiányát. A tutaj elé beúszó kis vöcsök pedig elindította a napot is. Régi ismerős már, de egy szép, közeli kis vöcsök fotónak mindig van helye a kollekcióban. Szárcsák is mozogtak a közelben. Javában megy az ilyenkor szokásos kergetőzés. Néhányuk homlokpajzsán véres hegek árulkodnak az összecsapások komolyságáról. Szóval jó volt a hangulat. Pirregett a tücsökmadár, megszólalt idén először a kakukk, és a nádas fölött rétihéják járőröztek. És a hangokból ítélve a libák is felébredtek. Először a nádas mélyéből hallatszott egy-egy gágogás. Majd egyre több, egyre közelebbről, aztán már a látótérben is átrepült néhány. A tutaj mostani pozícióját a korábbi két év megfigyelései alapján választottam. Libát akarok fényképezni, mégpedig közelről. Ráadásul a napokban már frissen kikelt fiókákat is láttam, úgyhogy nagy volt bennem az izgalom. Talán fél óra is eltelt ebben a feszült várakozásban, mikor egészen közel szólt egy hangos gágogás, amit finom csobbanások, loccsanások kísértek. Libák vannak a közelben, méghozzá nagyon közel. Levegőt is alig mertem venni, amikor megláttam. Nem lehetett messzebb 2-3 méternél. Halkan sziszegve, a környéket pásztázva úszott be elém a gúnár. Nagyon közel volt. Forgolódott, pásztázta a környéket, és szemmel láthatóan a rá meredő fényes szemet méregette. Egy oka lehet csak annak, hogy ennyire figyelmes, és ez szinte azonnal ki is derült. A les elé apró, sárga tollgombócok úsztak be. Fiókái miatt volt ennyire izgatott. Mielőtt bevezette volna családját a vízre, felmérte, biztonságos-e a terep. A kislibák pedig halk csipogásokkal a forgolódó gúnár után igyekeztek, hol jobbra, hol balra, mígnem aztán a hátvédként megérkező tojó zárta a sort. Amíg a gúnár a les mellett, a gyékénysáv mentén tovaúszott, a kis csapat várakozott pár másodpercig előttem, majd miután biztonságosnak bizonyult a továbbhaladás, ők is követték, és eltűntek a szemem elől. Micsoda pillanatok voltak! Talán az egyik legmegkapóbb jelenet a libák életében, amikor a szülők a frissen kikelt fiókáikat vezetgetik. A féltő, óvó szülői viselkedés, és a fiókák ragaszkodása a szüleikhez nagyon kedvessé teszik a nyári ludak családi életét. Három tutajos szezon kellett, hogy mindezt testközelből átélhessem. Felemelő érzés volt.

   Az áprilisi telihold világította be az ösvényt, amikor hajnalban a tóparton baktattam. A múltkori felhős idővel ellentétben most napfényes reggel ígérkezett. Bizakodó voltam, és azon tűnődtem, hogy vajon a libák ma is meglepnek-e. A lesben való várakozás a vízen úszó árnyakkal hamar eltelt. A napkelte gyorsan megérkezett, és a vízre új világot festett, ahol szárnyalhat a képzelet, és a fény rajzolja a nádast, a fákat. A képzelgésből a balról beúszó cigányréce pár rántott vissza. Az elöl haladó hím kapott egy kockát, mielőtt eltűntek volna a növényzetben. Na de hol a többi madár? Mozogtak ugyan szárcsák, barátrécék, és a búbos vöcsök is feltűnt, de mind a szemközti nádfal mellett. Az első reményt a közelben felhangzó ismerős trilla jelentette. Füttyentettem neki, és már előttem is volt. Mint egy energiabomba, úgy robbant ki a vízből a kis vöcsök. A les elé úszott, megnézett magának, majd jó hangosan elkiáltotta magát. Miután nem jött válasz, meggyőződött róla, hogy a riválist sikeresen elkergette, és egy gyors futással odébb is állt. Az egyre szebb fényjáték közepette eltűnt a szemem elől. Ennyi jutott mára. A libák elmaradtak, de mint oly sokszor, most is kaptam valami mást.

2022. május.

   Közel egy hónap telt el, mire ismét tutajozhattam egyet. A nyári ludak fotózására már nem sok esélyt láttam. A kislibák már egészen nagyok, a szülők elkezdtek vedleni, így a családok elhúzódtak a nádas mélyére, nem is nagyon mozdulnak ki onnan a következő időszakban. De a tavaknál tett ellenőrzés során a les előtt jó récemozgást tapasztaltam, ezért egy napfényes délután próbára tettem a szerencsémet. A körülmények szinte ideálisak voltak, zavartalanul sütött a délutáni nap, és szél sem fodrozta a vizet. A tóra három barátréce érkezett. Szép, színes hím volt mindegyik. Egyikük elém kanyarodott. A távolság ugyan lehetne a kisebb is, de a mozdulatlan vízfelszín és a madár világító, piros szeme így is jó hangulatot adott a képeknek. Sajnos közelebb nem jöttek, és az utánuk érkező cigányréce páros is inkább a sűrű gyékényesben tűnt el. Nem maradt más, mint a néha előttem elúszó vízityúk. Kétszer mutatta magát, utána ő is csak a sűrűből kiabált kifelé. A víz ki is ürült, pedig a fények egyre szebbek lettek. A helyzetet most is a kis vöcsök mentette meg. Balról érkezett, csendben, gyorsan. Előttem úszott el olyan közel, hogy láttam a szemében a naplementét. Sietős lehetett a dolga, hamar eltűnt a szemem elől. Vele együtt a napfény is odalett, nem volt miért tovább maradni.

   A récék jelenléte az úszó les körül nem hagyott nyugodni, bepróbálkoztam hát egy hajnali lessel. Ment is minden, ahogy ilyenkor lenni szokott, de a tóparton az erős szél megállított egy pillanatra. Álltam a sötétben a csapkodó nádast figyelve, és azon tűnődtem, hogy tényleg normális vagyok-e. Az átlagember felfogása szerint valószínűleg nem. :) Végül úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok, akkor megadom az esélyt, hátha alább hagy a szél. Eleinte úgy tűnt nem akar csendesedni, pedig a hím barátréce még napkelte előtt megérkezett elém. Szentségeltem is rendesen, a hullámzó víz teljesen megtörte a varázst. Nem is fényképeztem, inkább csak néztem, ahogy a réce teszi-veszi magát előttem. Közben a napkelte is megérkezett, és időnként a szél is elült. Na, talán kialakul valami. Az előbukkanó nap szépen aranyozta a vizet, amikor a réce visszajött. Felmászott a faágra, megrázta magát, kicsit nézelődött, majd leült pihenni. A háttér még mindig nem volt tökéletes, a néha feltámadó szél még befodrozta a vizet, de ezt már nem bántam. Miközben a barátréce nézelődött, a másik beülőre egy tőkés réce ugrott fel. Csak egy tollrázás erejéig maradt, visszatértem hát a barátrécéhez. És láss csodát, a szél teljesen elcsendesedett, és a háttér szépen kisimult. Na most kellene valami mutatvány! A barátréce meghallotta a kérésemet, és hosszas tollászkodásba kezdett. Nem volt más dolgom, ráfeküdtem az exponálógombra. Azt azért láttam, hogy a fény iránya nem tökéletes, kissé oldalba kapta a madarat, de fene se bánja, a barátréce kitett magáért. Amint végzett, lecsusszant a fáról, de csak azért, hogy helyet adjon az asszonynak. A hímet a tojó váltotta a beülőn. Közben a nap is magasabbra emelkedett, kicsit művészkedhettem is. És amint a réce kitárta a szárnyait, a nap képe is elkészülhetett. Szép volt. A tollakat gyönyörűen világította át a napfény. Mindeközben a hím a közelben türelmesen várakozott, és miután a tojó is elvégezte reggeli toalettjét, együtt úsztak el. Amilyen esélytelennek tűnt a reggel, a végére csak kialakult. Jó érzéssel másztam elő a lesből, hiszen jól sikerült a récék hajnala.

   A hajnali, ellenfényes réceparádét szerettem volna megismételni a naplemente fényeiben, ezért egy délutánt a tutajon töltöttem. Ezúttal szerencsém volt a széllel, tükörsima vízfelülettel várhattam a legszebb fényeket. A lesben pihenő vízisikló kilakoltatása után el is csendesedett körülöttem a környék. De csak pár percre, a tutaj mellett nádirigó zendített rá teli torokból. Na, zenei aláfestés már biztosan lesz az estéhez. Kicsit távolabb a kis vöcsök is felbukkant, felém tartott. A les előtt bukdácsolt párat, aztán eltűnt a szemem elől. Egy tollrázást azért eltettem emlékbe. Kis idő múlva oldalt csobbant a víz, barátréce úszott be elém. Na, már itt is van a főszereplő. Picit nézelődött, majd megindult a beülő felé. Jó lesz ez, gondoltam. De mielőtt elérte volna a faágat, újabb csobbanást hallottam, és a barátréce már el is repült. Mérgelődtem is kicsit, de vártam, hátha kiderül, hogy mi ugrasztotta el a récét. Talán negyed óra is eltelt, de nem történt semmi. Aztán hirtelen örvénylett egy nagyot előttem a víz, és egy nagy, sötét hát bukkant fel egy pillanatra. Mi volt ez? Nem tudtam. A nagy állat keltette hullámokból folyamatosan láttam, hogy merre tart a víz alatt, aztán a túlsó nádszegély mellett egyszer csak megmutatta magát. Egy kárókatona bukkant fel a felszínre. Hirtelen belém szorult a levegő. Évek óta várom a vele való találkozást, eddig elkerültük egymást. De most itt van előttem, halászik, és van egy masszív beülő is, amire fel tud ülni szárítkozni. Szinte biztos voltam benne, hogy kiül elém. Nem így lett. Fordult még kettőt a víz alatt, aztán kiúszott a látótérből, és már hallottam is amint tapossa a vizet, és elrepül. Mérges voltam? Kicsit. Sokáig azért nem rágódtam rajta, a nádasban mozgolódás támadt, és a faágra vízityúk lépdelt ki. Ha kárókatona nincs, vízityúk is jó. Tartja a mondás, hát kattintottam. Persze a vöcsök ott kotnyeleskedett a háttérben, és a vízityúk is csak 2 másodpercig bírt maradni. Sebaj, a túloldalról cigányréce célozta meg a lest. Na végre, most jön az attrakció. Persze nem jött. A cigányréce szép nagy ívben elúszott előttem, és elnyelte a nádas. Mit lehet tenni, örülni a látványnak. Na meg az újra előkerült vöcsöknek. Te vagy az én haverom, mondtam neki. Erre szépen megrázta magát. Így kell ezt! Beúszunk, produkció, továbbállunk. Nem hiába kedvencem ez a pöttöm madár. A nap lassan a végéhez közeledett, a napfény már nagyon alacsonyan érkezett. Egy közeli zümmögő hang jelezte, hogy nem egyedül várom a naplementét. Hamar meg is láttam az üstökösrécét. Hát őt is régóta várom már a beülőre. Szemezett egy kicsit a faággal, de végül nem engem választott. Úgy látszik, ez egy ilyen délután. Kaptam is, meg nem is. Mint a népmesében...

2022. június.

   Délután, mikor megérkeztem a tópartra, a les elől egy kárókatona ugrott fel a vízről. Hát ez remek, ez sem jön vissza már ma, gondoltam. Nem is jött. Sebaj, azért talán nem fogok unatkozni. De ahogy telt az idő, és közeledett a naplemente, egyre biztosabbá vált, hogy ez nem az én napom. A szemközt lévő nádfal előtt mozgást láttam. A kis vöcskök jöttek-mentek, amivel először nem is foglalkoztam, mert fotózáshoz messze voltak, de ahogy figyeltem őket, valami feltűnt, és az objektíven keresztül már bizonyossá is vált. Kikeltek a kis vöcsök fiókák! Három apróság úszkált a két szülő körül, vagyis leginkább csak a tojó körül, mert a hím rendszeresen eltávolodott tőlük, és rövidesen valamilyen zsákmánnyal tért vissza hozzájuk, hogy a fiókákat megetesse. Nagyon aranyos jelenet volt, de fotózhatatlanul messze. A következő másfél órában végignéztem, ahogy a csöppnyi vöcsökfiókák követik anyjukat, felmásznak rá, tollászkodnak, miközben apjuk folyamatosan etette őket. De mindez tőlem vagy 30 méterre történt. Egyetlen esélyem az volt, hogy a család esetleg követi a rendszeresen előttem bukdácsoló hímet, de valahogy nem akartak elmozdulni a biztonságot adó nádfal mellől. Minduntalan a hím úszott elém, majd a zsákmánnyal vissza. Már le is tettem róla, hogy bármit is megörökítsek az eseményből, amikor a vöcsökpapa célba vette a tutaj melletti területet, és hozzám egészen közel kezdett el bukdácsolni. Most vagy soha! Próbáltam kitalálni, hogy hol fog feltűnni, és abban a pillanatban a fodrozódó vízből előbukkant, csőrében egy szitakötőlárvával. Gyors sorozat, és már el is úszott. Miközben a szitakötőlárva az egyik fióka begyében végezte, én izgatottan néztem vissza az elkészült 5 képet. Egy lett éles. :) No lám, úgy tűnik ez mégis az én napom...

   A derengő keleti égboltot kémlelem a tutaj sötétjéből. Korán van, nagyon korán, de a kis vöcsök fiókák jelenléte a les körül nem hagyott aludni. Egy hét telt el azóta, hogy megláttam a frissen kikelt csibéket, bíztam benne, hogy azóta felbátorodtak annyira, hogy elhagyják a nádas biztonságát, és esélyem nyílik fényképezni is őket. Ilyen reményekkel vártam a napkeltét, ami menetrendszerűen meg is érkezett. Az égbolt tiszta, szélcsend van, szép fényjáték ígérkezik. Már csak a szereplők hiányoznak, mert meglehetősen lassan indult be az élet a tavon. Nagy sokára néhány tőkés réce tűnt fel előttem, és egyikük célba is vette a tutaj előtti pihenőágat. A nap szerencsésen pont mögötte bújt ki a horizont fölé, szépen aranyozva a vizet, és kontúrozva a madarat. Na kérem, indulhat a műsor. A réce nem is várakoztatott, alapos tollászkodásba kezdett. A látvány nagyon szép volt, nem is volt más dolgom, csak ráfeküdtem az exponálógombra, és próbáltam minél több repülő vízcseppet begyűjteni, és minél több átvilágított tollat a képekre exponálni. A réce, amint rendbe szedte magát, visszacsusszant a vízre. Szép volt, de még nem volt vége. Kicsit távolabb egy tojó szintén tollászkodott a vízen. Gyönyörűen gömbösödött előtte a víz, megfelelően sötét volt a háttér, teret engedtem hát művészi énemnek. Állítottam egyet a fényképezőn, és vártam a pillanatot, amit a réce meg is adott nekem. Kiemelkedett a vízből, és csapott néhányat a szárnyaival. Válaszként megszólalt a fényképező is. Vízcseppek milliói szálltak a levegőben, a vízen megannyi fénygömb díszlett, és közéjük szépen rajzolta meg a madarat a nap. Csoda volt. Pillantképek egy pillanatnyi univerzumról, és pillanatképek madaras világomból. A récének azonban nem volt nyugta, egy közelben elhaladó szárcsának nem tetszett az előbbi műsor, és nekirontott. Az események lekötötték a figyelmemet, pedig a szélső beülőt is kerülgette az előző gácsér. Egy tollrázásra azért odaértem hozzá is. Ezzel aztán a réceshow véget is ért, elsiettek a dolgukra. De a háttérben mozgolódás támadt, megérkeztek a vöcskök. Szemlátomást nagyobbak már, mint egy hete, és kevésbé félénkek is. Miközben mindkét szülő zsákmány után kutatott, a fiókák a nyílt vízen úszkáltak. Nem jöttek ugyan közel, de ahhoz már elég volt a távolság, hogy mint eleven buborékokat, a vízen úszó fénygömbök közé komponáljam őket.

   Erőteljes pára gomolyog a víz fölött. Meleg már a víz, és a hajnalra kissé lehűlt levegő megtette a hatását. Örültem neki. Kedvelem azt a sejtelmes hangulatot, ami körüllengi ilyenkor a tutajt, és ebben az évben még nem volt hozzá szerencsém. A napkelte is hamarosan megérkezik, de addig a szürke pára takarja a vízen úszó madarakat. A közelben igyekvő vízityúkról tudok először képet készíteni, csőrében zsákmánnyal siet be a nádasba. Bizonyára fiókái vannak... De csipogást a másik oldalról hallok, akkor miért nem arra ment a vízityúk? Hát mert egy kis vöcsök fióka csipogott. :) Na végre! Két hete vártam rá. Igaz kicsit megnőtt, már nem az a pelyhes cukiság, de mégiscsak fióka. Az egyik szülő előtte bukkant fel a vízből, ő pedig egyből zaklatni kezdte. Anyuka (vagy apuka) nem nagyon foglalkozott vele, kicsit vakarózott, majd el is tűnt a víz alatt. Igazi páros képet nem is tudtam készíteni róluk. A "kis" vöcsök kiúszott elém, az éppen felbukkanó nap ellenfényében is megmutatta magát, aztán csipogva ment is tovább. Közben a beülőre megérkezett egy réce, akkor vettem észre, amikor a vöcskök elmentek. Szép fények ragyogták körbe a madarat. A pára pedig izzani kezdett, és szinte varázsütésre gomolygó gőzfürdőbe vonta a récét. Fantasztikus a látvány. Már csak valami szép mozdulat hiányzik... A réce azonban nem így gondolta. Nézelődött még egy kicsit, aztán lecsúszott a vízre, és eltűnt a szemem elől. Van ez így. A nap egyre magasabbra kúszott, a pára ritkulni kezdett, majd rövidesen el is illant. Már le is tettem róla, hogy valami más is történni fog, amikor jobbról, a nádasból előkerült a vízityúk. A szélső beülőre tornázta fel magát. Mondanom sem kell, hogy már megfelelő beállításokkal vártam. A fény iránya ugyan nem volt tökéletes, de a ragyogó vízcseppek és az átvilágított tollak mindig elcsábítanak. Így adódott, hogy a vízityúk is bekerült a fekete sorozatba. :)

2022. augusztus.

   Jó másfél hónapig nem jártam a tavaknál. Nem bírom a meleget, és a júliusi kánikula kiégette belőlem a fotózás utáni vágyat. Az augusztus elejére beállt változások azonban ismét felélesztették a kedvemet. A lassan két hónapja tartó aszály itt is megtette a hatását, a tavak vízszintje drasztikusan csökkent. A mélyebb részekre visszaszorult vízben pedig megszorultak a halak. Ez pedig természetesen odacsábította a gémeket is. Nem volt más hátra, a megfeneklett tutajt helyzetbe hoztam, és a következő hajnalon akcióba lendültem. A sötétség hamar eloszlott, és a pirkadattal a madarak is megjelentek. Szürke gémek érkeztek a vízre. Jobbára a tőlem távolabbi, mélyebb részt lábalták, ezért egy darabig inkább csak figyeltem a történéseket. Aztán kisvártatva újabb vendégek érkeztek. Néhány kis kócsag landolt a víz mellett, és egyből az előttem lévő, sekély vízben kezdtek halászni. Innentől kezdve nem volt megállás. Közelebb, és távolabb is kis kócsagok töltötték ki a képmezőt. Nagyon élveztem a közelségüket, évek óta nem volt hozzájuk szerencsém. A figyelmemet oldalról mozgás terelte el a kócsagokról. Barna, pettyes madár óvatoskodott ki a nádasból. Fiatal bakcsó nézett ki a vízre. Hú de megörültem neki. Sok éve kerülget a faj, soha nem tudtam fényképezni. Most sem adott sok lehetőséget, de én már ezzel az egy kockával is boldog voltam. A bakcsó hamar eltűnt a szemem elől, visszatértem hát a rohangáló kócsagokhoz. Sok volt az akció, folyamatosan kapkodták ki a kisebb halakat a vízből, kergetőztek is, de vagy volt egy másik madár a háttérben, vagy nagyon közel történt minden. Aztán az egyik madár beállt a jó távolságra, mögötte sem volt másik, ami bezavart volna, és a halfogással is elbíbelődött kicsit. Megkaptam hát erre a napra azt a sorozatot, amire vártam. De jó volt. Lett minden, felkapott hal, elejtett hal, repülő hal. :) Nem is bántam, amikor a kis kócsagok egyszer csak felugrottak a vízről, lassan betelt a memóriakártya. Azért még vártam egy kicsit, hátha zárásként történik valami. Milyen jól tettem! Az elcsendesülő vízre fiatal guvat kukkantott ki a nádszegélyből. Nagyon közel volt, de megvárta, míg megtalálom az objektívvel is. Gyönyörűen telibe kapta a reggeli napfény. Kattant a fényképező, a guvat pedig visszasétált a nádas rejtekébe...

   Ezzel az augusztusi kavalkáddal be is fejeztem a hatodik tutajos szezont. A tó nyár végére teljesen kiszáradt, az őszi időszakban pedig más elfoglaltság kötötte le a figyelmemet. Mindenesetre nem lehet okom panaszra. Azt még nem tudom, hogy a hetedik év mit hoz majd, mindenesetre az irányvonalról már vannak elképzeléseim...