egerészölyv

vagy amikor szabadon szálló kiáltásukkal búcsúznak aznapra a lemenő naptól.

Ha szerencsém van, az erdő szelleme is megmutatja magát.

Ám az is lehet, hogy csak a szemem káprázik, de szeretném hinni, hogy néha sikerülhet. Hogy megérthetem azt, amit a fák suttognak, amit a szél mesél, amiről a madarak beszélnek. Ami akkor is létezik, ha nem ismerjük, és nem csupán puszta vízió.

Ezek az esetek legalább arra jók voltak, hogy el tudjam képzelni, milyen is lehetett volna mindez a kányákkal.

Talán most, decemberben már lenyugszik a környék, és lesz még szerencsém a szép röptű kányákhoz. Ilyen gondolatokkal bújtam be a kunyhóba, immár sokadszorra. Már megszoktam a kissé kényelmetlenre sikeredett, földbe ásott vermet. Hamar megnyugodott a környék, csak hollók korrogtak időnként a közelben. Furfangos madarak. Tudom, hogy bejárnak, de mintha sejtenék, hogy ott vagyok. Fél óránként megjelennek egy ellenőrző átrepülésre, de csak a szárnysuhogásuk hallatszik, és már mennek is tovább. Másfél, két óra is eltelhetett már, csak a kis vörösbegy szórakoztatott, ami az erdőszegélyből röpködött ki a húsra, mikor nagy madár húz át alacsonyan. Rétisas! Itt van az öreg hím. Talán most! Többször előfordult, hogy a les elől ugrott fel, amikor érkeztem. Egy óra feszült várakozás után, mikor már azt gondoltam, hogy el is ment, halk huppanás hallatszott oldalról. Kisandítottam, a sas ott állt a vetésben. A húst kémlelte.

Ej de óvatos. De aztán csak megindult, közelebb ugrállt. De mi ez? Furcsán, bice-bóca módjára járt a földön. Mikor beért a les elé, akkor láttam csak, a bal lába béna. Csüdjét behajlítva, az izületre támaszkodva lépett rá. Rögtön el kezdett táplálkozni.

Tépte, nyelte a zsigereket. Én meg fotóztam. 8 m a távolság, szinte magam mellett érzem.

Portrék készülnek. Hej az a tekintet, gyönyörű madár. Negyed órát lehetett előttem.

Gyorsan és sokat evett, aztán furán kibicegett a vetésbe, és feldobta magát. Alacsonyan húzott el a szántó fölött, bal lábát kicsi lógatva. Jó egy hónapja is így láttam, akkor azt hittem visz valamit. Biztos jól jön neki a könnyű táplálék, egy lábbal nem lehet egyszerű. Remélem még találkozunk...

Közben a felkelő nap már az erdő tetejét csiklandozza. Az ölyvek közé barna madár csap. Hej, barna kánya!

Nincs nyugta, a legközelebbi ölyv azonnal neki esik. Próbálom követni, de nincs egyszerű dolgom. De neki sem, a félreeső koncokból próbál csenni, és félreröppenve eszik. Azért kattog a fényképező, örülök a kányának.

Azonban az ölyvek kevésbé. Addig hajtják, míg odébbáll. Pedig a napfelkelte már szépen telibekapja az erdőt, de csak az ölyvekkel vígasztalódhatok.

Szép lassan aztán kiürül az etetőtér, az utolsó madár is jóllakott. Ideje menni, a család otthon lassan ébredezik. A kunyhóból előbújva vörös kánya ugrik le az egyik erdőszéli fáról. Ej, de kár! Sebaj, talán majd legközelebb ...

Az első fotózásra október közepén kerítettem sort, amolyan próbának szántam. Na meg kíváncsi is voltam, hogy mi zajlik valójában a lesnél, ugyanis a jelek meglehetősen bíztatóak voltak. Érkezésemmel egyből egy öreg rétisast ugrasztottam fel az etetőhelyről. Azanyád! Nem is számítottam rá, de egy sasnak mindig örül az ember. Amint eltűntem a lesben, egyből megindult a mozgás. Ölyvek, hollók. De jó ideig nem szállt le semmi. Gondoltam, hogy oka van, hamarosan róka dugta ki az orrát a les mellett a bokrok közül.

Nem volt túl óvatos, egyből enni kezdett. Cibálta a csalit, attól féltem, hogy behúzza az erdőbe. Azzal vége is lett volna a napnak, hát gondoltam elzavarom. Nem ment. Hiába hangoskodtam, zörögtem, nem zavartatta magát. Meglepő volt, mert korábban, hasonló helyzetben a fényképező kattanására már el is iszkoltak. Ez nem akart. Oda jutottam, hogy a les üvegét levettem, megmutattam magam neki, erre egy nagyobb cafattal behúzódott az erdőbe. Nagyokat mosolyogtam, meglepő helyzet volt.

Miután a róka eltűnt, csak lejöttek az ölyvek. 7-8 is lehett a környéken, hajtották egymást folyamatosan, mire egy aztán megkezdte a sort, enni kezdett.

Utána jött a többi is, négyen voltak lent előttem. A fotózást nem nagyon erőltettem, pár portré készült csak egyikről-másikról.

Közben bekőröztek a hollók is. Hangos korrogással méltatlankodtak az ölyvek jelenlétén. Aztán megláttam, amiért jöttem. Hirtelen egy vörös kánya fordult be a látótérbe. Tett egy kört, megnézte mi történik lent, majd eltűnt a szemem elől. Micsoda pillanat volt! Fotó ugyan nem készült, váratlan volt és gyors. De nekem ennyi elég volt. Itt van, jó úton járok tehát...