rétisas

A hónap képe - 2016. február

Rétisas - 2015. november, Dél-Zselic

A már évek óta tartó "sorozatomban" minden eltelt hónap végén kiemelek egyet az aktuális időszakban készült fotók közül, amely a képi világa, vagy az átélt élmények miatt kedves lett számomra. Most rendhagyó módon szakítok ezzel a hagyománnyal, és egy kicsit régebbre nyúlok vissza. Az elmúlt telet és az azt megelőző őszi hónapokat a rétisasok fotózásának szenteltem. Az elmúlt közel fél évben sokat dolgoztam azon, hogy ezeket a nemes madarakat megfelelő közelségből lencsevégre tudjam kapni. Ez két alkalommal sikerült is. Nehéz leírni mit éreztem, amikor ez a hatalmas madár landolt a les közelében, és az objektíven keresztül a szemébe nézhettem, egy biztos, felemelő érzés volt. Ennek a projektnek az emlékeként álljon most itt egy novemberi fotó arról a felejthetetlen pillanatról.

A kép Pentax K5 II vázzal, Sigma 120-400 mm 1/4,5-5.6 DG APO OS optikával, f6,3, 1/400, ISO 800, -1 EV beállításokkal készült.


Pécs, 2016. február 28.

A sas újra leszáll

Novemberi hideg hajnal van. Csillagos az ég, a fű deres. Kicsit fáztam is a kunyhóban, míg a virradatra vártam. A sötét most nem annyira átláthatatlan. A vékony sarlójú hold halvány fénye elegendő ahhoz, hogy a táj formái látszódjanak. Csendben szemlélődök a kunyhó sötétjéből. A hajnali szürkület is hangtalanul érkezik, semmi nem utal arra, hogy madarak lennének a közelben. Aztán nem sokkal a napkelte után elindulnak a történések. Teljesen váratlanul, és hangtalanul egy egerészölyv húz be a les elé. Egyből a táplálékra veti magát. Kicsit később egy társa is megérkezik,
aki szerencsére kicsit komótosabb, vár még. Így róla készülnek a nap
első képei.

Hamarosan a szarkák is megérkeznek. Néma csendben potyognak az égből, és pár perc leforgása alatt 15-20 madár is mozog a les előtt. De semmi hangzavar, amit az előző két fotózás alatt megszoktam. Mindenki néma csöndben falatozik, fel-felrebbennek, elhangzik egy-egy csörgés ugyan, de az első holló is szó nélkül landol közöttük.

Aztán szép lassan bemelegszik a társaság, és kezd összeállni az eddig oly jellemző hangegyveleg. Csörgő szarkák, károgó dolmányos varjak, korrogó hollók, és kiáltozó ölyvek. Jó ezt a lesből hallgatni. Ez a zsongó madártömeg egyszer aztán mintha villám csapott volna közéjük, hirtelen felrebbent, és szinte azonnal a kunyhó mögül egy hatalmas árnyék suhant végig a réten. Megfeszült a pillanat, mert az árnyék gazdája is megjelent a látótérben. Rétisas siklott át elég alacsonyan a kunyhó fölött, fordult egyet, majd nagytotálban leszállt a rét közepére. ÁÁÁÁÁ! Itt van.

Ezt nem csak a szememmel láttam, de minden tagomban éreztem. Feszülő ujj az exponálógombon, a szívverésemet pedig a torkomban éreztem. De nem volt ok igazán az izgalomra. A sas kémlelte a terepet pár percig, majd szép nyugodtan besétált az etetőtérre.

Fenséges madár. Az etetőanyagot ezúttal kicsit közelebb raktam ki, a sas nem volt messzebb 17-18 méternél.

Csodálattal és gyermeki ámulattal figyeltem minden mozdulatát.

Az elriadó szarkák, hollók időközben visszatértek. A földön ülő sas már nem annyira félelmetes számukra.

A táplálkozó slepp látványára aztán a réti sem habozott tovább, nekiesett a tápláléknak.

Közel negyven percen keresztül volt előttem. Kigyönyörködtem magam alaposan.

Miután a sas megtömte a begyét, felszállt a szélső száraz fűzre, és onnan nézte végig a délelőtt további eseményeit, amik zömében a hollók körül zajlottak.

Az egyre szebb napsütésben jól tudtam a röptüket követni, hát velük múlattam az időt.

Na meg azokkal a szarkákkal, amik időnként leszálltak a közeli beülőre.

Kicsivel dél előtt aztán a rétisas megunta a nézelődést, és továbbállt. Ezt a pillanatot én is kihasználtam, és előbújtam a lesből. Fantasztikus reggel volt. Mondanom sem kell, egy lépéssel a föld fölött jártam. Azt már csak otthon vettem észre, hogy a sas lábán gyűrű volt. A fotózás hevében fel sem tűnt. A zöld színű gyűrűt sajnos sár borította, a felirat így olvashatatlan volt. Remélem, találkozunk még, és talán akkor arra is fény derül majd.


Pécs, 2015. november10.

A sas leszáll

Munkám révén hosszú ideje foglalkozom a rétisasok védelmével. Ismerem fészkeiket, figyelem költési, fiókanevelési szokásaikat. Azon munkálkodom, hogy életük minél zavartalanabb legyen. Persze madárfotósként is régóta foglalkoztat a faj, de a sasok fotózása nem gyerekjáték. Egyrészt fokozottan védett fajról van szó, ami már önmagában odafigyelést igényel, másrészt az egyik legóvatosabb madár, nem egyszerű a közelébe férkőzni. Persze tudom, hogy ma már léteznek a rétisasok fényképezésére kialakított, bérelhető leshelyek, de az nem az én utam. Magam akartam kijárni a rétisasfotóhoz vezető utat. Ehhez a helyszín már pár éve körvonalazódott. Valahol a Dél-Dunántúlon van egy halastó, ahol minden ősszel, egészen a tél elejéig-közepéig látványos sasgyülekezés történik. Az intenzív halgazdálkodás része az őszi lehalászás. A
lecsapolt tómederben rekedt halak a rétisasok könnyű táplálékai. Ez a lehetőség pedig vonzza a madarakat.

Az első próbálkozásom ezen a helyszínen a 2013-14-es télen volt, amikor egy rövid ideig számos madár tartózkodott a területen. Egy gyorsan összeeszkábált nádkunyhóból próbáltam összehozni valamit, persze sikertelenül.

Közel nem jutottam a sasokhoz. A folytatásra két évet kellett várnom, mire minden körülmény összeállt egy komoly rétisasprojekt elindításához.

Október közepe van. Az egy hetes eső után szombatra csapadékmentes időt jósoltak. Ez ugyan be is vált, de a hajnali sötétséget az eső helyett hatalmas köd tette átláthatatlanná. A kunyhóhoz vezető ösvényt szó szerint lábbal kellett kitapogatnom, de azért időben és szerencsésen megérkeztem. Nagy nap ez a mai. Egy hónapi szoktatás után ez az első alkalom, hogy kipróbálhatom a saskunyhót.

Kicsit nagyképűen így neveztem el. Ugyanis belevágtam. Azt hiszem fotósként is felnőttem a feladathoz, hogy a nagy madarakat lencsevégre kapjam. Szóval a lényeg a lényeg, már nagyon vártam ezt az alkalmat, hogy láthassam, hogyan járnak a sasok, járnak-e egyáltalán, meg mi is történik valójában a les előtt. A ködszitálós vaksötétben befészkeltem magam a kunyhóba. Nagyon nehezen virradt. Az első hang, ami életről adott jelet, egy szarka csörgése volt még félhomályban, majd mikor már látni is lehetett valamit, egy csapat holló bukkant ki a szürkeségből, és átrepülve a terület fölött leültek a szélső száraz fára. Vártak. Egészen addig, amíg az első szarkák elkezdtek potyogni az etetőtérre. Ez volt a jel, a hollók is megmozdultak. Hirtelen mozgalmassá és hangossá változott a környék. A hollók korrogva, a szarkák csörögve jöttek-mentek, meglepték az etetőteret. Jó volt látni a sürgölődést, de a fotózásra alig gondolhattam, a köd teljesen rátelepedett a kis rétre.

Ám ekkor egy újabb hang vegyült az eddigiek közé. Hangos „kli-kli-kli” kiáltás volt. Bele is borzongtam egy kicsit, hiszen ezért jöttem. Rétisas landolt a szélső száraz fán. Micsoda hatalmas teremtmény! Már sokszor láttam, de mindig lenyűgöznek impozáns méretei. Nézelődött, figyelte a réten már tobzódó madársereget. Egy öreg madár volt. Azt hittem hosszú várakozás következik, de nem így lett. A sas lerúgta magát az ágról, és egy kanyarral a rét másik oldalán lehuppant a földre. Kicsit oldalt volt, de láttam a fejét, amint meredten figyeli a hollókat, szarkákat. Pár perc után néhány szárnycsapással megint közelebb szállt, onnan pedig határozott léptekkel besétált a lakmározó tömeg közepébe. 

Nem akartam elhinni. Annyi tervezés, meg álmodozás után az áhított madár ott állt előttem húsz méterre. A többi madár gyakorlatilag eltűnt a magas fűben, de a sas délceg termetével mindenki fölé magasodva a fű között is szépen látszott. 

Nagy pillanat volt ez. Szép öreg madár, hatalmas sárga csőrrel. Rég éreztem már ilyen izgalmat, a kezem is beleremegett. 

Akkor nyugodtam meg én is, amikor ez a hatalmas állat elkezdett enni. 

Biztos voltam benne, hogy nem először járt itt. Kb negyedórai táplálkozás után ugrott fel a levegőbe, amikor a száraz fán már másik két rétisas várakozott. 

Amazok fiatal madarak voltak, kíváncsian vártam, ezek után mi fog történni. A sasok azonban egyelőre nem mozdultak, de volt más fotózni való bőven. A zsigerek mellett ugyanis megjelentek a dolmányos varjak. És a szarkákkal egymást váltva a kunyhóhoz közeli beülőt is többször használták. 

Jól gondoltam, ugyanis számítottam rájuk, ezért raktam ki az ágat, így megszülettek az első fotók is a két fajról. 

A sasok a fán közben mozgolódni kezdtek, és az egyik fiatal madár ledobta magát. Már azt hittem, landolni fog a földön, de csak áthúzott a rét fölött, és egy kanyarral ismét a fára ült vissza. 

Na, hova ez az óvatosság? Sebaj, maradtak a varjak, szarkák, és a hollók. 

Már jól a délelőtt közepén járt az idő, mire lett annyi fény, hogy a fekete madarakat röptükben is megpróbáljam elkapni. 

Volt lehetőség bőven, hiszen folyamatosan cserélődtek a placcon, így midig csak az érkező hollókat kellett lekövetnem. Kisebb riadalmat okozott közöttük a másik fiatal rétisas, amikor ő is tett egy tiszteletkört.

Sajnos ő is csak átrepült. Erre volt még példa többször a nap folyamán, de arra nem mutattak hajlandóságot, hogy a földre is leszálljanak. Persze azért nem unatkoztam, a többi madár bőven adott fotótémát. 

Na meg az a róka is csak fokozta az izgalmakat, ami egyszer csak megjelent a réten.

A magas fűben egyenesen a zsigerekhez ment. Felkapott pár falatot, majd amerről jött, arra távozott is. 

Ezzel körülbelül véget is ért a nap fotós része, egy a közelben elhaladó kistraktor elzavarta a madarakat. Megragadtam tehát én is az alkalmat, hogy kiürült a rét, és észrevétlenül leléptem. Nagyon boldog voltam. Sast fényképezni, közelről megfigyelni nem egyszerű feladat, de úgy érzem, most jó úton vagyok.


Pécs, 2015. október 19.

Hajnali kukucska

Nem szeretek korán kelni. Mégis egyre többször megteszem, mert a hajnali fotózásoknak speciális, utánozhatatlan hangulata van. Ma fél hatkor csörgött az óra. Így szeptember végén épphogy csak sejlik a keleti látóhatár. Reggeli ügyes-bajos dolgaim után, hatkor már a tavak mellett vagyok. Sietnem kell, mert már vöröslik az ég alja. Halványan lehet látni, hogy a tómederben hol pihennek a madarak. A leshez való bejutásom a közelben tartózkodó madarak körében kisebb riadalmat kelt, de hamar lenyugszanak, mert csak a zörgésemet hallották, látni nem láttak. Mire bent fekszem a lesben már pitymallik. A madársereg kezd megélénkülni. Szétszóródnak a tó minden szegletében. Reménykedem, hogy talán ma szerencsém lesz valami partimadárral. Már világos van, az ég alja egyre tüzesebb, szép színekben úszik a környék. Hirtelen a madarak közt nagy riadalom támad. Minden kócsag, gém, sirály föl a levegőbe, és nagy zsivaj közepette kavarognak. Kapkodom a fejem, hogy mi okozhatta ezt a zűrzavart. Abban a pillanatban sötét, nagy madár tűnik fel a látómezőben. Híjj azannya. Fiatal réti sas. Hatalmas szárnyaival kitűnik a többi közül. Láthatóan tetszik neki, hogy miatta van ekkora felfordulás. Néhányszor bele is húz a kavargó tömegbe, de nem vadászik, csak riogat. Négy-öt kör után, mire minden madárra legalább egyszer ráijesztett, szépen elröpült. Sajnos a nagyon kevés fény miatt csak néhány erősen "művészi" képet tudtam lőni.

Lassan lenyugodtak a kedélyek, és minden zajlott tovább, ahogy szokott. A reggeli fényekben különösen szépek voltak a nagy kócsagok. Egyre többen halászgatnak a fogyó vízben.

A nagy tömörülés miatt több az összezörrenés is. Egy-egy jobb helyért össze is csapnak.

Lassan el is telt a reggel. Messziről ki is szúrtam egy apró csapatot, akik az iszapban turkáltak, de 35-40 m-nél közelebb nem jöttek. Így közeli fényképet nem tudtam készíteni a sárszalonkáról.

Mindenesetre érdekes volt, ahogy a hozzájuk képest hatalmas kócsagok lábai között szaladgáltak.


Pécs, 2009. szeptember 27.