kis vöcsök

Kárpótlás

Kicsit úgy éreztem, hogy legutóbb a tó elvett egy kicsit a hajnali lehetőségből. Revansot kellett vennem. Másnap este újra kifeküdtem. Annyit azonban módosítottam, hogy a tutajt kicsit átnavigáltam arra a helyre, ahol előző reggel a fiókáit vezetgető búbos vöcsköt láttam. Kis csíkos madarakat akartam látni a fényképező keresőjében. A nézőpontban nem tévedtem, legalábbis nem sokat, ahogy az később kiderült. Az érkezésem okozta zavar elcsitulása után búbos vöcsök bukkant fel a látótérben. Olyan vöcskösen megrázta magát, és a mozdulat miatt apró pici, csíkos madárkák potyogtak le a hátáról. :)

A kicsik úszkáltak egy rövidet a tollászkodó mama körül,

majd amint az engedte, újra felmásztak a hátára.

Így együtt forgolódtak a vízen egy darabig, majd hirtelen megjelent a papa is, és egy szép halat hozott a kicsiknek. Szép jelenet volt, csak egy kicsit távoli.

A vöcsök család szépen folytatta a fiókák etetését, én meg vártam, hogy kicsit közelebb sodródjanak. Addig is egy a közeli növényzetbe beszálló nagy kócsag,

és a látótérben megjelenő cigányrécék kötötték le a figyelmem.

Nagyon szépen mutattak a tiszta, délutáni napsütésben, csak hát szintén kicsit távol. Sebaj, egy fokozottan védett fajt ilyen körülmények között látni így is nagy öröm. :)

A cigányrécék hamar magamra hagytak, foglalkozhattam ismét a vöcskökkel. Akik még mindig ugyanabban a távolságban élték családi életüket. Az egyik szülő a hátán utaztatta a fiókákat, míg a másik hordta nekik a táplálékot,

vagy éppen a szomszédos vöcsköt kergette, aki óvatlanul túl közel bukkant fel a víz alól.

Ilyenkor, ha a szomszéd már tolakodóan közel volt, a fiókákat hordozó szülő is felvette a fenyegető pózt, és utasaival megrakodva elindult felé.

Ez legtöbbször elég is volt, és a határsértő már iszkolt is vissza a közös felségvizekre, ahol zavartalanul halászhatott. Nagyon érdekes a vöcskök revírtartása. Honnan tudják, hogy hol húzódik a vízen a határ, fogalmam sincs. Szóval ilyen pillanatokkal telt a délután, a vöcskök folyamatosan uralták az előttem lévő, kicsit távoli vízfelületet.

A fiókák nagyon aranyosak voltak. De jó is lenne, ha a közelükbe tudnék jutni!

Amíg ezen morfondíroztam, jobbról csobogás hallatszik a kányafüves felől. A hangokból ítélve valakinek vitája támadt egy szárcsával. Aztán réce alakja jelenik  meg a növényzetben. Óvatosan arra fordulok, hogy mire kiér, egyből rá tudjak állni. A keresőben egy cigányréce jelenik meg. Hijj, de most jó a távolság is. Élesség, vízszint rendben, már csak egy szép mozdulat kellene. És.... Katt-katt-katt. Már szólt is a sorozat. Ez szép volt. :)

A réce fordul egyet, és visszavált a takarásba, maradnak ismét a vöcskök. Talán egy hangyányit közelebb vannak.

Gyönyörűek a fények, zavartalan a naplemente, teljes a szélcsend, a víz sem hullámzik. Hát lehetne kívánni ennél többet?

Talán még egy kis közelséget. De úgy tűnik ez a mai napon nem fog megtörténni.

A nap utolsó sugaraiban felbukkanó kis vöcsökkel fejeztem be az estét.

Nem volt tovább miért maradnom, és emésztenem is kellett az újabb élménycsomagot. Azt hiszem kárpótolt a tó. :)


Pécs, 2016. május 19.

A kivirágzott tó

Tavaly már megcsodáltam a tó egyes részein virágzó kányafű mezőket, ám az idei kép azt is felülmúlta. A történet még áprilisban kezdődött. Nálam járt Peti barátom, és egy kis terepszemlét tartottunk a tó körül. Épp a vízimadárfotózás rejtelmeit boncolgattuk, amikor egyszer csak tátva maradt a szánk. A meder egyes részein, a nádas és gyékényes foltok között április második felére kivirágzott a tó. Sárga virágok tengere töltötte ki a gyékény által még meg nem hódított részeket. A látvány egészen különleges volt. Mintha repcével vetették volna be a vizet. Persze nem erről van szó. Kivirágzott a kányafű.

A Nyugat-Mecsek látképével a háttérben pedig egészen egyedi tájkép tárult a szemünk elé.

Bár nem szoktam sok időt fordítani a tájfotózásra, inkább csak futtában készítek ilyen jellegű képeket, erre most többször rápróbáltam.

Felhős időben és napsütésben,

de még a kelő hold fényében is.

Persze az lenne az igazi, ha mindezt madarakkal együtt lehetne bemutatni. Ezután kerestem a jó nézőpontokat, többször kiültem a töltésre egy beröppenő madárra várva, de nem jártam sikerrel. A vízen, a tutajnál meg ezalatt folyamatosan történtek az események, nem akartam elmozdítani a jónak látszó helyről. Mivel azonban a sárga tenger elvirágzóban van, cselekednem kellett, ha "sárga" képet is szeretnék a gyűjteménybe. Kerestem egy jónak látszó, tömött foltot, és  egy alkalmas időpontban ráálltam a tutajjal. Igazából lutri volt, vagy jön valami, vagy nem. Jött. :)

Egy szárcsa tűnt elő a sárga virágok közül.

Nyugodtan táplálkozott, majd egy forduló után visszaúszott a sűrűbe.

Tetszettek a képek, amiket visszanéztem, de lehetne jobb is. Tömöttebb virágfallal. A kérésemet egy kis vöcsök hallotta meg. A másik oldalról jelent meg.

Bukdácsolt párat, közben egészen közelre úszott.

Majd fogta magát és visszaindult a sárga virágok közé, és magamra hagyott az emlékezetembe beégett látvánnyal.

Hát így alakult az eset a kányafűvel. Hogy lesz-e folytatás? Jövőre mindenképp. :)


Pécs, 2016. május 12.

Délutáni zöld

Egyre zöldebb a tó. Na nem a víz, hanem a part, a nádas. Míg az erdők már rég kilombosodtak, addig a nád és a gyékény most jutott el abba a fázisba, hogy szép zöld reflexiót ad a víznek, és a tavalyi, avas levelek egyre kevésbé látszanak. Vártam már ezt az időszakot, mert szeretem a zölddel körített fotókat. A jó irányba állított tutajról pedig szép kilátás nyílik a zöldre

A késő délutáni órában egy vízityúk az első vendégem. A sarjadó gyékény közül lépdel ki a vízen lebegő fűzfaágra.

Sok reményt fűzök a pihenőhelynek szánt fához, de egyenlőre úgy tűnik csak a vízityúkok látogatják időnként.

Ő is csak rövid ideig maradt, körülnézett és már ment is a dolgára. Helyette a távolabb úszkáló madarakat  figyelem az objektíven keresztül. Feltűnik a területes búbos vöcsök is, de messze van, várok még. A keresőbe azonban beúszik egy homályos folt. Gyorsan rányomok az autófókuszra (Micsoda nagyszerű találmány! :)), a kép azonnal kiélesedik, és láss csodát, egy kis vöcsök került hozzám egészen közel. Szépen kitölti a képmezőt, és micsoda zöld veszi körül! Gyorsan exponáltam egy sorozatot, a madár viszont már el is tűnt a víz alatt. Szerencsére ezt a kockát azért otthagyta nekem. :)

Miután gyorsan visszanéztem a képet, újra a búbos felé pillantok, de már nem ott van, ahol az előbb. Kiúszott a gyékényfal elől, és a nyílt vízen, a zöld kellős közepén pillantom meg újra. Príma! De mit csinál? Lábával elkezdi fröcskölni a vizet. Ez a madár fürdik.

Sok évnyi madáritatózás után persze az nem furcsa, hogy egy madár szeret fürdeni. Na de egy vöcsök? Minek? Egész nap a vízben van, folyamatosan vizes. Na de szemmel láthatóan, az én gyenge eszmefuttatásom ellenére, a búbos rettentően élvezi a szituációt. Hosszú percekig fröcsköli magára a vizet.

Majd a végén a már ismert szárnyverdesés,

és a vöcskökre annyira jellemző tollrázás.

A fürdőzés után, csak a miheztartás végett, még pózolt egy sort a szomszédnak,

aztán a közelgő hattyú elől alábukott.

A hattyú gyorsan elúszik. De ahogy utána néztem, megint a vöcsköt látom meg. Hiába, ez az ő világa. Ezúttal a belső öbölben úszkál.

Itt a közeli háttér miatt még nem olyan szép a zöld, de a madár közelsége nagyon imponáló.

Nem lehet kihagyni, és hát azok a tollbóbiták... :)

Mivel is lehetne zárni ezt a szép napot, mint még egy kis zölddel, és vöcsökkel. A szomszéd is megjelenik a határon. Szemmel láthatóan méregetik egymást, de csak tisztes távolból, minden balhé nélkül.

Aztán mindenki ment a dolgára. Az egyik vöcsök eltűnt az öbölben, a másik a kányafű között,

én meg hazafelé vettem az irányt...


Pécs, 2016. április 30.

Köd előttem, köd mögöttem

Amikor hajnalban, a tó sarkán kiszálltam az autóból, olyan látvány tárult a szemem elé, amitől tátva maradt a szám. A tó nem nagyon látszott. Na de nem azért, mert még sötét volt. Bár  igaz, messze volt még a reggel, mégis a telihold a derült, csillagos égbolton szinte nappali fényt biztosított. Hanem azért, mert az egész tó fölött több méter vastag pára ült. Mint egy hatalmas paplan, úgy fedte be a vizet, nádast, mindent. Csak a magas fűzfák csúcsa látszott ki belőle. A kerek telihold pedig gyönyörű, sejtelmes fénybe vonta ezt a ritka jelenséget. Sok éve járom a hajnali vízpartot, de ilyen markáns, szinte ködszerű, víz fölötti párát még soha nem tapasztaltam. Ez a tényező, a makulátlan szélcsend, és a közelgő napkelte egyet jelent a különleges látványvilággal, úgyhogy gyorsan és nagy kedvvel készülődtem. A gáton, már menetfelszerelésben lépkedve arra gondoltam, ha tájfotós lennék, most tobzódnék a holdfényes, ködös látképben, de a sűrű pára alól kiszűrődő madárhangoknak nehéz ellenállni, úgyhogy tájfotós ambícióimat hátrahagyva hamar a vízbe gázoltam. A víz szintjéről azért egészen másként festett a dolog.  A lesben fekve gyakorlatilag semmit nem láttam. Azt megszoktam már, hogy a napkeltét megelőző kb fél órában már tulajdonképpen mindent látni, fényképezni is lehet, ha van mit. Most viszont csak az innen-onnan hallható hangokból, loccsanásokból lehetett következtetni, hogy az előttem elterülő semmiben azért zajlik az élet. Akkor kezdett derengeni valami, amikor a nap már emelkedni kezdett.

Ennek hatására a víz fölötti masszív pára is mozgásba lendült, és mintha a madarak is aktívabbá váltak volna. Igaz, erősen mereszteni kellet a szemem, hogy észre is vegyem őket. Elsőként egy kis vöcsök került a közelembe.

Majd a közeli nádast megzörgetve, egy vízityúk lépett ki elém.

Ha nem zörög, tán észre sem veszem, annyira meresztgettem a szemem a kelő nap irányába, hátha észre veszem a terület gazdáját. Meg is láttam, de csak a sziluettjét, közelebb ezúttal nem jött.

Jött viszont egy réce. Először nem tudtam miféle, aztán a felsejlő fehér szeméből kitaláltam, cigányréce közeledett.

Nagyon sietett, de szerencsére előttem úszott el, így végig tudtam követni, egészen a kelő nap ellenfényébe.

A szárcsák is mozgolódtak, bár jobbára csak elúsztak a látótávolságon belül. A balhés pillanatokra csak a hangok alapján tudtam következtetni.

Annak ellenére, hogy már egy órája felkelt a nap, a pára még mindig kitartott. A szemközti nádas még mindig homályba burkolózott. A reggel legszebb pillanatai pedig csak ez után következtek. Szinte a semmiből felbukkant egy hattyú. Egészen elképesztő volt a látvány. A szárnyait kissé megemelve úszott a semmiben, tollait pedig már megvilágította a fák fölé emelkedő nap.

Hihetetlen volt. Mint egy álomkép, úgy jelent meg előttem, pedig tudtam, csak a járőröző gúnárt látom.

Közeledett, forgolódott előttem, én meg csak ámultam, és fényképeztem.

Majd ahogy jött, úgy úszott el a semmiben. Volt, nincs, akár egy tünékeny pillanat.


Pécs, 2016. április 24.

Búbos vöcskök

Csillagos az ég, szélcsendes, enyhe idő van. Hangos békakórus szól, amibe szárcsák, vöcskök, récék hangjai vegyülnek. Sötétben sétálok a tó mellett. A hangzavar bizakodással tölt el, remélem szép hajnalom lesz! Nagyobb zűrzavar nélkül el is jutok a tutajhoz, csak egy tőkés réce riad fel előlem, amikor a vízbe gázoltam. A hajnal a vízparton mindig maga a csoda. Izgalmas végignézni, ahogy a sötétségből lassan kibontakozik a táj, és a különféle hangok testet öltenek. Most is így volt. Már napkelte előtt megelevenedett a víz, és nagy örömömre a búbos vöcskök is jelen voltak.

Igaz, hogy csak megmutatták magukat, de ez már biztató előjel. Napkeltéig nem is láttam őket, csak a szárcsák jöttek-mentek a közelben, időnként keresztezve a felkelő nap fényét.

Fantasztikus színvarázs alakult ki, ami percről-percre változott, ahogy a nap egyre emelkedett. A víztükörben megjelenő napkorong mellé beúszó búbos vöcsköt szépen kontúrozta a vörös fény.

Talán nem is a madarakon van ilyenkor a lényeg. A színek, formák sokkal erősebben ki tudják fejezni a napkelte tünékeny csodáját.

Ahogy a nap emelkedik, a vörös úgy vált át sárgába. A jó helyen, jó időben beúszó hattyú így változik fehérről arany színűre.

A színvarázs sajnos gyorsan eltűnik, de ez esetben nem bántam. A többször megjelenő búbos vöcskökre koncentráltam. 

A tavalyi, első tutajos szezonban óvatos voltam, de mostanra kiismertem a szerkezet úszóképességét, így most már bátran kimerészkedek vele a mélyebb vízre is. Régi vágyam volt, hogy a búbos vöcsökhöz közelebb férkőzzek, ezért a mostani helyzetet nagyon élveztem. Több madár is mozgott az öbölben, csak ki kellett várnom, amíg egyik-másik a megfelelő pozícióba kerül, és előttem produkálja magát.

Mintha milliónyi fénylő gyöngyöt rázna le magáról a madár, az ellenfény csodákra képes. :)

Az ilyenkor gyakori nászjelenetek sajnos mind rossz helyen történtek, csak szorosan egymás mellett úszkáló párokat sikerült elkapni.

Sebaj, azt hiszem így is elégedett lehetek. Jelentős előrelépést tettem búbos vöcskök fotózása terén.

Egy-két közelebbi helyzetet még megvártam,

aztán egy szemkápráztató jelenet után befejeztem a mai reggelt. A napfényt színeire bontó csillanások közé beúszó vöcsök szépen megkoronázta a napot.


Pécs, 2016. április 1.

Hattyúnász ráadással

Nem vártam sokat a következő fotózással. Vitt a lendület, és kíváncsi voltam, miképp mozognak a vöcskök az új lesállásnál. Ezért másnap délután megint a tutajon hasaltam. A nap ma is zömében a felhők mögé rejtőzött, de legalább nem volt olyan erős szél. A tutaj nyugodtan merült a vízbe. Jó madármozgás volt, de zömében távol. A hangok alapján a kis vöcskök is aktívak voltak, folyamatosan hallatták hangjukat. Az már elsőre világos volt, hogy jó helyen vagyok, valahol a két revír határán. Elölről és hátulról is közel azonos távolságból szóltak a madarak. Kíváncsian vártam, vajon lesz-e a két szomszédos vöcsök között valami nézeteltérés. Az első óra üres leselkedéssel, hallgatózással telt, mire a hátulsó madár hangja közeledni hallatszott. Egyre közelebbről szólt, amíg egyszer meg is pillantottam. A lest megkerülve a látótérbe került. Közben hangosan szólt.

Nyakát kinyújtva fuvolázott, közben szomszédja szorgalmasan válaszolgatott. Szép volt, de sajnos óvatlan voltam, észrevette az objektív mozgását, és lebukva eltűnt a szemem elől. Messze nem mehetett, a hangját folyamatosan a közelből hallottam. De úgy látszik a szomszéd sem úszkált tétlenül, nemsokára megpillantottam, amint szemből a gyékényes mentén közeledett. Egy-egy füttyszó innen-onnan, és a szomszéd egyre közelebb ért.

Amíg a hátulsó madár csendben volt, addig ez a vöcsök is nyugodtan viselkedett. De amint az megszólalt, emez határozottan elindult a hang irányába.

Nagyon közel úszott el előttem, a portré talán érzékelteti.

Még hallottam a les mögül szólni mindkét madarat, aztán a hangok szétváltak, és rövidesen mindkettő a helyéről szólongatta egymást. Úgy látszik lecsillapodtak az indulatok. Újabb egy órán keresztül nem történt semmi említésre méltó, amikor az öböl szélén feltűnt egy hattyú. Egyenesen befelé tartott, közben fejét a víz alá dugva táplálkozott. Figyelgettem az objektíven keresztül. Vártam, hogy közelebb érjen, amikor a háttérben újabb nagy fehér folt jelent meg. Még egy hattyú. Ez utóbbi azonban egészen másként viselkedett. Szárnyait kissé feltartva, kihúzott testtartással, egyenesen az előző felé tartott. Amikor a közelébe ért, egymás felé fordultak, felborzolták nyakukon a tollazatukat, és búgó hangokat hallattak. Egyből világossá vált a helyzet, nászviselkedést látok.

Egy darabig szinkronban, egymás mellett úsztak,

majd rítusosan fürdeni kezdtek. De arra ügyeltek, hogy mindezt szorosan egymás mellett tegyék.

Micsoda látvány volt! Nagyon kellet ügyelnem, hogy a vízszint rendben legyen, és közben arra gondoltam, csak ki ne ússzanak a  látótérből. Bár ilyet még sosem láttam, tudtam, hogy mi fog következni. Egy-két perc elteltével a kicsit filigránabb termetű tojó lehajtotta a fejét a vízre, a gúnár pedig tette a kötelességét.

Az aktus végeztével mindkét madár kiemelkedett a vízből, és búgó hangjukon ünnepelték egymást.

Majd mindketten rövid tollászkodásba kezdtek.

Hát nehezen tértem magamhoz. Csodálatos, meghitt pillanatok voltak. Sokat már nem is vártam a mai naptól. Az ismét feltűnő kis vöcsök is sietett a dolgára.

Én meg a hattyús élménnyel telve vártam, hogy este legyen. Indulás közeli volt már az idő, mikor a szárcsák zajongására lettem figyelmes. Az egyik irányból heves futással iramodtak a nádas felé. Valaki biztos jár a töltésen, gondoltam. Szinte abban a pillanatban az üres öböl közepén valami kidugta a hátát a vízből. De csak egy szemvillanásra. El is gondolkodtam, hogy láttam-e egyáltalán valamit. De néhány másodperc múlva a les előtt pár méterre örvénylett egy nagyot a víz, és felbukkant egy szőrös fej. Mi van? Vidra! Pár másodpercem volt, hogy megörökítsem a váratlan látogatót.

Két kattanást engedett, majd egy nagyot örvénylett a víz, és el is tűnt.

Nehezen tértem magamhoz az ámulatból. Annak ellenére, hogy a fél életemet a természetben töltöm, még soha nem láttam vadon élő példányt. Igazi ráadás volt ez a nap végére.


Pécs, 2016. március 26.

A kis vöcsök

Erős szelek borzolják mostanában a tó felszínét, meglehetősen hűvös, és olykor borongós az idő. A tutaj is hánykolódik rendesen, hiába a terhelés, amit a súlyom jelent. Félni persze nincs okom, a borulás veszélye nem fenyeget. A hullámzó vizet kémlelem, hátha valamilyen madár a közelbe sodródik. A szárcsák a nádas mentén, szélvédett helyen mozognak, rájuk nemigen számíthatok. Egyszer azonban a lestől jobbra, a gyékényes mentén feltűnik egy kis vöcsök. Nincs túl messze, ha szerencsém van, ebből még lehet is valami. Mikor lebukott, gyorsan felé fordítottam az objektívet. Persze csak találomra, sosem lehet tudni, hogy igazából hol bukkan fel. Ezúttal szerencsém volt.

Sokáig ugyan nem maradt, mert valahonnan a tutaj mögül felhangzott egy másik kis vöcsök kiabálása, delikvensem pedig azon nyomban elindult a hang irányába. Még hallottam, amíg egy darabig egymásnak válaszolgattak, aztán csend lett. A területfoglalás időszaka ez a vöcsköknél, ilyenkor gyakoriak a határvillongások. Jó fél óra is eltelt eseménytelenül, csak a szél lökdöste a tutajt. Aztán közel az előbbi ponthoz, a semmiből ismét feltűnt a kis vöcsök. Szemkápráztató a dolog sokszor, mert a víz alatt láthatatlanul közlekednek, és ahol az egyik pillanatban nincs semmi, ott a másikban már egy vöcsök ringatózik a vízen. Vártam kicsit, majd miután lebukott, ráfordultam az irányra az optikával. A madár sokkal közelebb bukkant fel, mint vártam. Hű, de jó kis helyzet.

Még a nap is előbukkant a felhők közül, gyönyörű fények estek a hullámzó vízre.

Sokáig nem élvezhettem a látványt, hátulról ismét felhangzott a vetélytárs gurgulázó hangja, madaram pedig ismét eltűnt, hogy rendre teremtse a határsértőt. Aznap nem is tért vissza. De a két madár hangját innentől szinte folyamatosan hallottam különféle irányokból, de a tutaj mögötti pont úgy látszik mindkettőjük számára fontos lehetett, mert abból az irányból többször szóltak. A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Az ismét beborult, meglehetősen barátságtalan időben csak egy tőkés réce pár úszott el lőtávolon belül.

Nem is vártam estig. A hátralévő időt arra szántam, hogy a tutajt átkormányoztam arra a helyre, ahonnan a vöcskök hangját legtöbbször hallottam. Hátha legközelebb...


Pécs, 2016. március 25.

Pörgős délután meglepetésvendéggel

Az üstökös gémes kaland nagyon feltöltött. Jó élmény volt. De a nem várt találkozás mellett más információ birtokába is jutottam. A várakozás alatt feltűnt, hogy az öböl sekély részén, az iszappad szegélyében sárszalonkák mozogtak. A kedvenc madarak között is előkelő helyet foglal el ez a faj. Nagyon szeretem. Így már akkor el is határoztam, hogy a következő fotózás során megpróbálok a a tutajjal a közelükbe férkőzni. Ezért miután az üstökös gém magamra hagyott, és kikászálódtam a lesből, már akkor a megfelelő helyre navigáltam kis úszó készségemet. Pár napra rá a már elviselhetetlenné váló kánikulát lezáró hidegfront egy délutáni lesre is alkalmat adott. A lessátor alatt így már nem volt szauna, bátran vállalkoztam a délutáni-esti fényképezésre. Az érkezésemet hamar elfeledték a madarak, negyed óra múlva már tucatnyi kis kócsag halászott a vízen.

Nagyon kemények voltak még a fények, de az egymás után érkező, leszálló madarak mozdulatait nem akartam, kihagyni.

Persze először csak tisztes távolban mozogtak. Nem baj, addig a nádszegélyben felbukkanó kis vöcskökkel próbálkoztam.

Szerencsére aztán hamar beindult a nagyüzem. A kis kócsagok egyre közelebb kerültek.

Nagy volt a nyüzsgés, mindig volt olyan madár, ami megfelelő távolságban halászgatott.

Nem hagytak unatkozni, volt fotótéma bőven.

A helyzet kísértetiesen kezdett hasonlítani, a nyár eleji nagy kócsagos esetre, amikor is a nagy kócsag a tutaj közvetlen közelében halászgatott. Mivel a tutajt most is körbevette a víz, a kis kócsagok is mindenhonnan érkeztek. Nem csak elölről közeledtek, hanem a les mögül, mellől is feltűntek. Sokszor egészen váratlanul, és egészen közel.

Na ez az, amit sosem fogok megunni. Ezért érdemes az egészet csinálni. Testközelen lenni velük, és így figyelni a halászatukat. Hallani a hangokat, látni a vízbe csapó csőrt, és hallani, ahogy a fröccsenő víz a les oldalára csapódik. Fantasztikus volt a látvány, az érzés most is.

Kis kócsagok közel és kicsit távolabb is, szép zöld környezetben mozognak. Termékeny a délután, az biztos.

A kis kócsagok kicsit eltávolodtak, jut időm kicsit a bámészkodásra. Jó egybeolvadni a természettel, vagy legalábbis azt hinni, hogy az ember számára is lehetséges ez. Ekkor megtörtént a váratlan, ám egy kicsit mégis várt dolog. A les melletti iszapcsíkon, amivel párhuzamosan állt a tutaj, feltűnt két láb. Nem több, mint egy méterre tőlem. Mást elsőre nem is láttam, csak pár lépés után derült ki, hogy a lábakhoz test is tartozik, amit bizony vörös tollak borítottak. Bizony-bizony, vörös gém sétált el mellettem. Mozdulni sem mertem, nehogy kiszúrjon. Amint pár lépést eltávolodott, az objektívvel, amilyen lassan csak lehetett ráfordultam. Addigra már megfelelő távolságba is ért, hogy egyáltalán beleférjen a képbe.

Elképesztő! Néhány vörös gém egész évben jelen van a tavon, abban reménykedtem, hogy csak idő kérdése lesz, és elém kerül egyikük, csak ki kell várni. Hát most megtörtént. Szép nyugodtan sétálgatott, majd az iszapról átlábalt a mélyebb vízen keresztül a nádszegélybe. Olyan hosszú volt a nyaka, alig fért a képmezőbe.

A vörös gém eltűnt a nádszegélyben. Ha bementél pajtás, ki is kell jönnöd, gondoltam, így feszülten vártam, mikor fog ez megtörténni. Nagyjából tíz perc múlva madaram kidugta a fejét a nád közül. Gyors léptekkel előlépett, és belecsapott a vízbe.

Majdnem eltűnt a víz alatt, épphogy a szárnya látszott csak. Sikeres volt a halászat. Zsákmánnyal a csőrében bukkant fel a víz alól.

Micsoda produkció, kérem szépen! El vagyok kényeztetve. A gém elnyelte a halat, majd néhány határozott mozdulattal kilépett a nyílt részre.

Ott pedig egy alapos tollrázás következett. Tudom, hogy ritka pillanatok ezek, ezért minden mozdulat a memóriakártyára kerül.

Futkos a hátamon a hideg, és csodálkozva nézem mi történik előttem. A gém újra halászni kezd.

Ezúttal azonban nem jár sikerrel, üres marad a csőre.

Lehet, hogy ez miatt, lehet hogy nem, de a következő pillanatban a vörös gém felugrott a levegőbe, és magamra hagyott.

Alig akarom elhinni, ez valóban megtörtént? Úgy néz ki, a fotók ott vannak a fényképezőben. Egy biztos, ez maga volt a csoda. :) Nem is nagyon érdekel már, hogy lesz-e még valami estig. Kicsit révülten, jól eső érzéssel bámulok ki a lesből. Ám a nap végére történt még valami. Feltűnt, hogy az iszap és a víz határán sárszalonkák táplálkoznak. Jó messze voltak, és nem is nagyon mozdultak el. A gémes élmény után nem is vártam már. De úgy látszik, a mai napra ez még elő volt jegyezve. Jó fél óra múlva két sárszalonka szép lassan elkezdett közeledni. Az iszapot szurkálva egyre közelebb értek, már érdemes volt fotózni is őket.

Na, jó ötlet volt áttenni a lest. Itt van előttem a sárszalonka.

A nap már annyira alacsonyan járt, hogy a szalonkákat már nem érte napsütés. De a háttér nádasa még izzott az alkonyi fényben. Szépen mutatott az iszappadra felfutó szalonka mögött.

Remek, kedvenc madaram is megtisztelt ezen a nem mindennapi délutánon.


Pécs, 2015. augusztus 20.

Gyenge próbálkozás

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a kanalasgémek csak sötétben mutatkoznak a les előtt. Az rendben van, hogy éjszaka is táplálkoznak, sok vízimadár tesz így. De miért tűnnek el, mire megérkezik a napfény? Vajon mi lehet ennek az oka? Ezen törtem a fejem, és arra jutottam, hogy csak bejönnek egyszer a csőbe. Ezen felbuzdulva újra a csillagos ég alatt találtam magam, irány a tutaj. A forgatókönyv a szokásos, gázolás a vízben, iszapdagasztás, aztán csendes várakozás a les rejtekében. Az események szinte kísértetiesen ugyanúgy történnek. Jönnek a fehér árnyak, mikor a közelbe érnek, megállapítom, hogy kanalasgémek, aztán mire fotózható lenne az esemény, felszívódnak. Fel nem foghatom. Csöppnyi mérgemet az előttem landoló szürke gém enyhíti.

Ő sem szórakoztat sokáig. Határozott léptekkel kisétál a látótérből, beáll a nádas szélébe. 

Hm, lehet, hogy ez nem az én napom? Egy ideig marad a bámészkodás, és az agyalás. A bambulásból a közelben felbukkanó két fiatal kis vöcsök ránt ki. Először csak távolabbról kerülik meg a tutajt, de aztán többszöri bukdácsolás után már egészen közel bukkannak fel. Velük vigasztalódom.

Annyira vidám madarak a kis vöcskök, a közelségüktől egészen jó kedvem kerekedik. Na, mégsem volt hiábavaló a koránkelés. De sajnos nem maradhatok, ideje mennem, indul a nap...


Pécs, 2015. augusztus 11.

Tutajos

Az elmúlt évek alatt volt pár kísérletem arra, hogy a vízimadarak után eredjek. A parton üzemelő fix leskunyhó nagyon jól működött, de csak a nádasban megforduló fajok kerültek a fényképező elé, a nyílt, mélyebb vízfelületeken mozgó madarak elérhetetlenek maradtak. Persze ez sok fejtörést okozott nekem, hogyan tudnék a nyomukba eredni, a közelükbe férkőzni? Az első próbálkozásaim ezen a téren 2012-ben voltak. A halászok csónakját elkötve bejártam a tavat, és egy-egy alkalmasnak látszó helyen, a nádasba befarolva, álcahálóval betakarózva vártam a csodát. Ami legtöbbször elmaradt, csak nagy ritkán sikerült egy valamire való fotót elkészítenem.

A nehéz vascsónakkal nem volt egyszerű a közlekedés, ráadásul amíg le nem horgonyoztam, addig gyakorlatilag az összes madarat elkergettem a környékről. Szóval ez a kísérletem kudarcba fulladt. A 2013-as évben újabb kör következett. Barkácsoltam egy vízen úszó, egyszerű álcát, ami alá bebújva a vízben állva sétáltam.

A sokak által eredményesen használt eszköz nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de az is lehet, hogy nem voltam elég kitartó. Mindenesetre arra rájöttem, hogy ez nem az én módszerem. Sok agyalás után végül arra jutottam, hogy kell egy olyan úszó les, amit a kellő helyen lehorgonyozva ott tudok hagyni, és ami elbírja a súlyomat, és ráhasalva a víz szintjéről tudok fotózni. Aki ismer, az tudja, hogy ez a tekintélyes méreteimet figyelembe véve nem is olyan egyszerű feladat. :) Persze kézenfekvő lett volna valami könnyű csónak, de azt ugye nem adják csak úgy oda az embernek, és nálam a költséghatékonyság az egyik vezérelv. A projekt folytatásához a kellő löketet a közeli üzlet átalakítási munkálatai adták. Az építkezés melletti konténerben egyszer csak megjelent néhány nagyobb, habszivacs szerű anyag, amit a munkások szigetelésre használtak. Persze az ötlet megint a feleségemé volt. Nem is csoda, akkoriban nap mint nap az úszó les problémáját hallotta csak tőlem. :) Szóval az én egyetlenem felvetette, miért nem próbálom ki, hogyan úszik ez a dolog, hátha jó lesz. Úgy lett. Egy próba a tavaknál bebizonyította, hogy ez az anyag kiválóan úszik, és a rendelkezésre álló mennyiség el is bírná a lest és a saját súlyomat is. Egy lépéssel előrébb kerültem tehát, az úszó test megvolt. Már csak valami masszív lap kellett, ami a képzeletemben már összeállt tutaj fekvő részét képezte volna. Ebben pedig a szomszédom segített, aki lecserélte a garázsajtaját, és a régi ajtószárnyaktól meg akart szabadulni. Én kaptam az alkalmon, az egyik ajtószárny tökéletesnek bizonyult a feladatra. A többi már csak egy kis barkácsolás kérdése volt. Elkészült a tutaj. A kihelyezésre idén márciusban került sor.

Így egyben csak szárazon állt még a les, nem tudtam tehát, hogy a valóságban hogyan fog viselkedni, szerencsére minden stimmelt. Amikor befeküdtem, a szerkezet pontosan a víz szintjére süllyedt. Jó lesz, gondoltam, de igazán majd élesben fog eldőlni minden. A főpróbára pedig a szombat délután tűnt a legalkalmasabbnak. Izgatottan érkeztem, nagyon kíváncsi voltam, mit hoz az első les, milyen lesz a tutaj, stb. Sok felszerelést nem is vittem, csak éppen, ami feltétlen szükséges volt. Ki tudja, mégiscsak fél méter víz lesz alattam. De szerencsére nem volt gond. A tutaj szépen beállt a vízszintre, miután elhelyezkedtem. Jöhetnek a madarak. Azok jöttek is, de a legtöbben reménytelen távolságban mozogtak. Volt pár üstökös réce, kanalas réce, böjtik is páran, de úgy látszik friss még a les látványa. Az első madár ami közelebb merészkedett egy bütykös hattyú volt. Kiszúrtam már messzebbről, és még jó, hogy ráálltam a fényképezővel, mert egyszer csak fogta magát és vágtába kezdett a víz felszínén, egyenesen a les irányába.

Erősen koncentráltam, hogy az egyre közeledő, hatalmas madár a képmezőben maradjon. Pár kocka kivételével sikerült is. A hattyú a les előtti vízfelületen ült vissza a vízre.

Úgy tolta a vizet maga előtt, mint valami tankhajó. :)

Remek, vigyorogva néztem vissza a képeket az LCD-n. Valami azonban nem stimmelt. A könyököm alatt átnedvesedett a szivacs, amin feküdtem. Mi van, süllyedek? A hattyú okozta izgalom közben kicsit előre csúsztam a tutajon, így annak eleje kicsit a víz alá merült, persze, hogy befolyt a víz egyből. Gyorsan megnéztem az objektívet, a napellenzője vizes volt. Szerencsére maga az optika és a váz nem kapott vizet. Hát ennél lejjebb már nem lehet vinni a nézőpontot azt hiszem. :) Mindenesetre ezt mindenképp orvosolni kell, hogy a les eleje stabilabb legyen. Picit hátrébb csúsztam, a tutaj visszaállt a helyére. Folytatódhatott a fotózás. Jobbról amióta megérkeztem szóltak a kis vöcskök. Két példány hangját is hallottam. Ám most az egyik egészen közelről szólt. Meg is jelent a látótérben.

Láthatóan szemmel tartotta a lest, de azért nyugodtan úszott el előttem.

A vöcsök balra eltűnt, maradt a hattyú. Az egyre szebb fényekben jól mutatott, ahogy a sarjadó növényzet között táplálkozott.

Lőttem pár kockát, de aztán inkább csak figyeltem. A kicsit mesze lévő nádas mellett nagy volt a forgalom. Szárcsák jöttek-mentek, és böjti récék tűntek fel néha. Kerregő hangjukat néha közelebbről is hallottam, de inkább a les mögötti részről vagy oldalról. Kedvező helyen nem mutatták magukat. Nem úgy a vöcsök. Újra megjelent előttem.

Vígan bukdácsolt, és néha válaszolgatott a messzebb lévő társának. Az egyik merülés után aztán egészen közel bukkant fel.

Hirtelen nem is találtam az objektívvel. Ki is szúrta, hogy bénázok, de nem bukott le, inkább kíváncsinak tűnt.

Szépen elúszott előttem, pont ideális távolságban volt.

Majd gondolt egyet, és eltűnt a víz alatt.

A vöcsök és a hattyú is magamra hagyott a naplementére, csak az a néhány szárcsa maradt, amelyek picit már el mertek távolodni a nádastól.

A nap lement, előbújtam én is a rejtekemből. Nagyon jó volt. Igaz, hogy szokni kell a helyzetet, hogy folyton mozog a les, a legkisebb szél is behintáztatja. De úgy érzem megtaláltam azt a módszert, amivel sikeres lehetek ezen a téren.


Pécs, 2015. március 22.