úszó les

Kis vöcskölés

Ahogy a múltkor megajándékoztak a böjti récék, úgy tréfáltak meg pár napra rá a böjti szelek. Az országon átvonuló frontot kísérő széllökések természetesen arrébb vitték kis tutajomat. Már azt mondhatom, hogy ez így tavasz tájékán megszokott dolog, eddig minden évben így történt. :) Szóval volt egy plusz köröm a vízben, hogy mire a hétvégi fotózás elérkezik, minden rendben legyen. Mert természetesen az is elkövetkezett. A szombat délután nem sok jót ígért borultságával, de ha már az elhatározás megvan, akkor menni kell. Bíztam benne, hogy naplementére megnyugszik kicsit a légkör, és talán az ég is kitisztul addig. Így lett. A kissé fénytelen, szeles délutáni órákat át is ugorhatjuk, semmi érdemleges nem történt. Ám mire megjött a fény, a víz is kisimult, és némi látnivaló is akadt. Kis vöcskök mozgolódtak a közelben. Átúsztak néha előttem,

vagy éppen a les előtt bukkantak fel a víz alól.

Nyugalmukat akkor vesztették el, amikor a szemben lévő gyékényfolt felől felhangzott a szomszéd trillája. Az én párosom egyből válaszolt is. Jól emlékszem a márciusi esetre, amikor revírharc kerekedett a válaszolgatásokból, így izgatottan vártam, mi lesz a hangpárbaj kimenetele. Most azonban nem így történt. A vöcskök az helyett, hogy elindultak volna a rivális irányába, izgatott trillázásba, bukdácsolásba kezdtek, s mikor közvetlenül egymás mellett bukkantak fel, közösen, egymás felé fordulva kiáltották el üzenetüket a szomszédnak.

Nagyon megkapó és egyben hangos jelenet volt. Elég közel voltak ahhoz, hogy a kiáltásuk betöltse a les belsejét is. Nem túlzok, ha azt mondom, fizikailag is hatott rám a hangjuk. Miután jó hosszan trilláztak egymás előtt, jobbra-balra ingatva fejüket,

szorosan egymás mellett úszva elhagyták a látóteret. Nem láttam még ilyen viselkedésformát tőlük, pedig elég sok időt töltöttem az elmúlt évek alatt a kis vöcskök társaságában. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit láttam, az a madarak közötti erős kapocs jele volt. Ezzel a közjátékkal aztán véget is ért a délután. A nap alábukott nyugaton. De ugye törvényszerű, hogy másnap reggel keleten ismét felbukkan, én pedig akkor már ismét a tutajon hasaltam. Hideg volt. Olyan páralehelős hideg. A tó is lehelt némi párát, közvetlenül a víz fölött sejtelmes hangulat uralkodott. Ahogy a nap emelkedett, úgy vált egyre izgalmasabbá az atmoszféra. Gomolygó, sárgás köd borította a tó felszínét. Na de mit sem ér az egész, ha a madarak elkerülnek. Márpedig ezen a reggelen ez történt. Jó mozgás volt, de lőtávolon kívül. Egyedül hűséges vöcsköm látogatott meg rövid időre, hogy hajnali magányomat enyhítse. Kicsit bukdácsolt a szép környezetben, és ennek hála végre el tudtam készíteni a bizonyító fotót, miszerint nálunk is élnek bálnák, csak jóval kisebbek, mint tengeri rokonaik. :)

Persze a szép bálnahát csak a másodperc törtrészéig látszik, a farokbóbita már igazán vöcskös.

Még kaptam egy szép párás-sziluettes pillanatot tőle, aztán ő is magamra hagyott.

Hát mit mondjak, nem volt túl eseményteli ez a két alkalom, de azért jó kis vöcskölés volt. :)

Pécs, 2017. április 9.

Nagyböjt

Nem is volt kérdés, hogy a vöcsöknászos péntek délutánt egy hajnali fotózás is következni fog. Vasárnapra esett a választásunk. Holdfény nélküli az éjszaka, sötétben bandukolunk a parton. Felhő nincs az égen, szép napkelte ígérkezik, ráadásul enyhe pára is lebeg a víz fölött. Azt már tudom, hogy e kettőnek a kombinációja mire képes, úgyhogy jókedvűen, bizakodva gázolok be a vízbe, míg hűséges fotós társam a parti kunyhóban tűnik el. Még napkelte előtt beindultak az események. A hajnali szürkületben récepár vette célba a tutaj előtti részt. Időben kiszúrtam őket, de úgy döntöttem, hogy ezúttal várok a fotózással, hátha. Lapultam a lesben, az objektívet sem mozdítottam. Jól döntöttem. A récék, igaz kicsit sandítva a les felé, de elértek arra a pontra, amit kiválasztottam nekik. A böjti pár szépen beállt fotózásra.

Hű, ez aztán a jó helyzet. A pára is segített, nem kellett aggódnom a jó háttér miatt.

A récék innentől kezdve nem zavartatták magukat, bátran kattintgathattam, én meg nem fukarkodtam. :) Alapos tollászkodásba kezdtek. Persze leginkább az igen dekoratív gácsérra koncentráltam. Gyönyörű madár, el lehet merülni a tollazat aprólékos mintázatában.

Sokáig rendezgették a tollaikat, a nap is emelkedett közben, és a szürke atmoszféra kezdett halvány színt ölteni. A páros nagyon összhangban volt. Tipikus se veled,

se nélküled kapcsolat. :)

Miután kinézelődték magukat, visszacsúsztak a vízre, és a tutaj mellett eltűntek a szemem elől. Na, ezt már nevezem közeli böjti réce fotónak.

Ahogy a récepár elúszott, a nap is felkelt. A legszebb fényjátékot madarak nélkül néztem végig. De nem bánkódtam, hiszen a memóriakártyán ott sorakoztak a már rég áhított fotók. A reggel azonban a fotózás végére még tartogatott egy meglepetést. Az induláson gondolkodtam már, amikor szárnysuhogás, halk kerregés, és egy böjti gácsér landolt csúszva a vízen. Aztán még egy, meg még egy, meg még kettő. Hirtelen öt réce forgolódott előttem. Az egy szem tojót négy gácsér vette körül, kerregve, hajladozva. Na most ebből mi lesz? Hát az lett, hogy a kis csapat célba vette a tutaj melletti pihenőfát.

Mi van itt ma kérem? Egyre másra sorakoztak a böjti récék a fán.

A nap már magasan járt, és rá kellett jönnöm, hogy kicsit hibáztam a pihenőfa pozícióját illetően. A napsugarak jól oldalba kapták a madarakat, figyelnem kellett nagyon a helyes expóra. Persze az apró bakit feledtette a madarak jelenléte, bőszen nyomtam a gombot.

A madarak sorban másztak fel a fára, majd rövid tollászkodás után sorban el is úsztak. Az utolsó kép az ellenfényben pózoló tojóról készült.

Jó kis reggel volt. 2015 tavaszán találkoztam először a fajjal az akkor frissen indított tutajos projekt elején. Azóta vártam egy közeli lehetőségre. Azt hiszem kiböjtöltem. :)

Pécs, 2017. április. 5.

A hónap képe - 2017. március

Viaskodó szárcsák - 2017. március, Pellérd

Március második felére berobbant a tavasz. Amilyen nehezen álltam neki a hónap elején az idei projektek előkészítésének, a hónap vége olyan pörgősre sikerült. Egymást követték a lesépítések és a fotózások. Hamar megjött a lendület, hiszen minden egyes alkalom hozott valami érdekeset, és mutatott valamit, ami megadta az inspirációt a következő leshez. Több olyan jelenetet is láttam, amire évek óta vártam már. Ezek közül most azt választottam, ami nem csak az élményt adta meg, de azt a képi világot is, amit elképzeltem. Ezért most a reggeli ellenfényben viaskodó szárcsák kerülnek a hónap képe sorozatba.

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f5,6, 1/2000, ISO 800, -1 EV beállításokkal készült.


Pécs, 2017. április 3.

Násztánc

Hétvége közeledtével vízparti lesre készültünk. Szép napsütés, tavaszias meleg, egyszóval ígéretes naplemente elé néztünk, amit a lesből szerettünk volna végigkövetni. Kislányom a partról, én meg a tutajról. Az események sorát rögtön egy böjti réce kezdte meg. Jól irányba vette a lest, és viszonylag közel úszott el előttem.

Nagyon szép volt, ahogy a ráeső fény megvilágította a tollazatának minden részletét, de azért a közeli böjti fotóra vonatkozó kívánságomat továbbra is fenntartom. :) Talán tíz percet voltam egyedül ezen gondolataimmal, amikor a tőlem balra lévő kis nádasbeli öbölben ismerős, rekedtes hanggal megjelent a búbos vöcsök. Izgatottnak tűnt, a már sokszor látott pózban közeledett az öböl közepe felé, vízre fektette nyújtott nyakát, és úgy forgolódott, miközben hangosan szólt. De ez után olyat művelt, amit még nem láttam tőle. Szárnyait felemelve, tollait felmeresztve, mereven bámult az öböl széle felé.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, és felpillantottam a keresőből, hogy mit is néz a madár ennyire. Hát az öböl másik szélén, tőlem távolabb egy másik vöcsök ugyanilyen pózban bámult vissza. Hej, itt valami lesz, az már biztos. A távolabbi vöcsök pár másodperces pózolás után alábukott, de a közelebbi továbbra sem engedte le a szárnyait. Tudtam, hogy valami történni fog, és abban a pillanatban a víz alól felbukkant a másik.

Innen nem volt kérdés mit látok, a vöcskök násztánca vette kezdetét. A víz alól felbukkant madár furcsán görbített háttal kezdett pózolni a másik előtt,

amaz meg feltartott szárnyakkal illegette magát.

Sosem láttam még a táncuknak ezt a részét, egyszerűen fantasztikus volt. Mint egy szigorú szabályok szerint megtervezett koreográfia. Néhány másodperces pózolás után aztán egymással szembefordultak, és következett a már ismerős, szembenézős fejrázogatás.

Hosszú ideig táncoltak, és szinte minden mozdulatukra kattant is a fényképező.

Percek teltek el így, ahogy illegették magukat, majd látszott, hogy végéhez közeledik a dolog, lassan eltávolodtak egymástól. Már nem is fértek bele együtt a keresőbe, csak figyeltem a történéseket, amikor a madarak szinte egyszerre a víz alá buktak. Ugye most az következik, amire gondolok! Szállt az ég felé a kívánságom. Igen! A vöcskök egy-egy hínárcsomóval a csőrükben bukkantak fel ismét, és egymás felé úsztak. Izgalom a tetőfokon, feszülő ujj a gombon, szem a keresőn. A két vöcsök egymás mellé ért, és hangos csobogással felemelkedtek a vízből.

Mint két balettművész, úgy táncoltak egymással szemben, a vizet taposva,

majd szép lassan visszaereszkedtek a vízre, és ketten együtt elhagyták az öblöt. Én meg csak néztem ki a fejemből, és bámultam az ellaposodó hullámokat. Sok szép dolog van a természetben, de azt hiszem a búbos vöcskök táncánál kevés szebb, meghittebb dolgot láttam eddig. Talán egy óra is eltelt, nehezen tértem magamhoz az eufórikus állapotból, mert természetesen legalább tízszer végignéztem a képeket. Hangos csobogás térített magamhoz, hiszen még mindig a lesben vagyok, nem ártana figyelni is. Szárcsák pózoltak a tutaj előtt. Mire rájuk fordultam, már össze is ugrottak.

Ment a csihi-puhi rendesen, amiből természetesen senki nem maradhat ki, és már hárman csépelték egymást.

A napsütésnek és a jó záridőnek köszönhetően sok olyan pillanat is megörökítésre került, amit a valóságban fel sem fogtam.

Szárnnyal és lábbal is adtak egymásnak.

Persze komoly sérülést nem okoztak egymásnak, mindenki sértetlenül távozott a helyszínről. Egészen naplementéig nem is történt semmi. Már szép sárgán festett a nap, amikor két réce jelent meg a látótérben.

Kendermagos récék voltak.

Vártam, hogy közeledjenek, de nem tették. Biztos távolságban kezdtek táplálkozni, úgyhogy a közelebbi fotóra vonatkozó kívánságomat ezennel rájuk is kiterjesztem. :)

Minden nap véget ér egyszer, most is így történt. Stílusosan a lemenő nap sugaraiban táncoló vöcskökkel búcsúztam én is.

Pécs, 2017. április 2.

Felfokozott indulatok

Szép napsütés ígérkezett délutánra, így nem is volt kérdés, hogy hol töltjük el azt a pár órát. Irány a vízpart. A jónak ígérkező fotózás számomra végül nem sokat hozott. Jó mozgás volt ugyan, de a madarak engem elkerültek. A revírjét ellenőrző búbos vöcsök forgolódott csak a szép naplementében.

Jellegzetes torokhangján trombitálva ellenőrizte, hogy nincs e közelben vetélytárs.

Na de semmi baj, a másnap hajnal ismét a vízen talált. Az időjósok zavartalan napkeltét ígértek, én meg már nagyon ki voltam éhezve egy szép színjátékra. Jöjjön egy jó kis ellenfényes fotózás. Igazi tavaszi zsongás töltötte be a tavat. Az elmúlt egy hétben felébredtek a békák is, így az alaphangulatot az ő kórusuk adta meg. Persze a sok madárhang is nagyon izgalmas volt. Főleg a szinte folyamatosan trillázó kis vöcsköké. Innen is - onnan is szóltak, és szerencsémre közben engem is megtiszteltek.

Úgy tűnik őket zavarja legkevésbé a les jelenléte. Most is akadt egy, amelyik kíváncsian figyelte a rámeredő nagy szemet.

Persze nem sokáig, csak addig, amíg fel nem csendült a közelből egy újabb trilla. A közelemben lévő vöcsökhöz a tutaj mögül a párja is társult, majd közösen megindultak a hang irányába, hangos fuvolázások közepette. Viszont úgy látszik a szomszédok is komolyan gondolták a dolgot, mert a szemben lévő gyékénysávból előtűnt egy újabb páros. Innen aztán nagyon felgyorsultak az események. A két páros egy-egy tagja egymásnak ugrott. Rátapadtam a fényképezőre, és eszeveszettül exponáltam, ugyanis olyan jelenet zajlott le előttem, amit eddig még soha nem láttam. A két viaskodó kis vöcsök egymásnak feszült, amiből én leginkább csak a víz fröcsögését láttam. Revírharc volt a javából.

Amilyen villámgyorsak ezek a madarak, olyan gyorsan le is zajlott az esemény. Tisztázódtak a határvonalak, és az egyik pár jobbra, a másik balra távozott,

és gyors alábukásokkal eltűntek a szemem elől.

Hű, micsoda izgalmak. A pörgős jelenet után volt egy kis idő lenyugodni. A közben felkelt nap ellenfényében járőröző búbos vöcsökkel relaxálhattam,

és a kicsit távolabb bukdácsoló szárcsákat figyeltem. Velük próbálkoztam, amikor jobbról hangos csobogással egy rohanó szárcsa robogott be a látómezőbe. Annyi időm volt csak, hogy ráálltam az optikával, és szinte azonnal elkezdődött a haddelhadd. Arra kellett csak figyelnem, hogy az események a képkereten belül maradjanak, a többit a szárcsák intézték.

Olyan viaskodást csaptak, hogy csuda. Rúgták, verték egymást,

úgy pörögtek, mintha egy jól megkomponált keringőt táncoltak volna.

Persze jól tudtam, hogy ez messze nem egy táncmulatság. Hormonoktól túlfűtött hímek kakaskodása ez, amibe a nagy fröcsögés láttán további madarak is csatlakoztak. A végén már négyen csépelték egymást, és szórták szét közben a szikraként csillogó vízcseppeket.

Miután a felfokozott indulatok alábbhagytak, mintha misem történt volna, mindenki ment a dolgára,

és békés, színes bukdácsolással ért véget a reggel.

Pécs, 2017. március 26.

Harmadik kör

Lassan elszalad a március, itt az ideje, hogy beszámoljak az elmúlt időszak történéseiről.

Először egy kellemes utazásról kell pár szót ejtenem, azt hiszem szervesen hozzátartozik fotós tevékenységemhez, így ennek is helye van itt. Még március elején történt, hogy a családdal autóba ültünk, és meg sem álltunk a fővárosig. Úticélunk a Természettudományi Múzeumban megrendezett Varázslatos Magyarország fotópályázat ünnepélyes díjátadója volt. Első alkalommal jártunk ilyen rendezvényen, így nagy volt az izgalom. Na nem csak a pályázaton elért eredmény, hanem az izgalmas találkozások miatt is. Jó volt kezet szorítani azokkal a cimborákkal, akikkel eddig csak az interneten keresztül ismertük egymást, és itt végre személyesen is találkozhattunk. A pályázat képeiből rendezett kiállítás pedig gyönyörű volt, büszkén álltam meg a fal előtt, ahol négy fotóm is helyet kapott. Köszönöm, hogy ott lehettem!

Na de térjünk vissza a lényeghez. :) Talán azzal kezdeném, hogy az elmúlt fél évben lett egy állandó fotós társam, kislányom személyében. Egyre növekvő rajongása a madárvilág és a természetfotózás iránt engem is fellelkesített, és a vízparti fényképezéseket már ilyen szemmel, ketten együtt tervezgettük. Azt vallom, hogy a fotózásnak ez az ága egy kicsit magányos tevékenység, mert így lehet a saját elképzeléseket egyedi módon képekbe önteni. Ezért úgy döntöttünk, hogy együtt, mégis külön vágunk bele az idei vizes szezonnak. Kerestük a különböző lehetőségeket, és ennek kapcsán felélesztettünk egy régi, több éve pihenő lest.

Egykori, szép élményeket adó guvatos leskunyhómat kereken öt éve helyeztem ki a tópartra. Az akkori tisztás a nádasban mára eltűnt, a kunyhóval együtt benőtte a növényzet.

A méretes deszkakunyhó türelmesen várta sorsának folytatását. Több évi pihenő után most újra szerepet kapott egy új helyen, és bár más terveim is vannak vele, egyenlőre kislányom vette birtokba.

És ahogy ő a vízpartról, úgy én a víz felől követem majd az eseményeket. Kedvenc tutajomat immár harmadszor raktam vízre.

El is érkezett a próba, az első fotózás ideje. Ahogy azt kell, még bőven napkelte előtt érkeztünk a helyszínre. Bár az is igaz, hogy a napkeltétől nem kellett tartani ezen a reggelen, masszív felhők takarták az eget. Sebaj, a szezon első fotózása így is ünnepnek számít. A parton elváltunk, társam eltűnt a kunyhóban, én meg a vízen ringatózó tutajt vettem célba. Hamar helyre állt a csend, illetve hamar visszaállt a hangzavar, ha pontos akarok lenni. Hangok minden irányból, már csak a fényre kellett várni, ami bizony nagyon nehezen akart megérkezni. Végül azért csak elkezdett kattogni a technika is, rögtön egy búbos vöcsök miatt. Zajlanak a területviták, bunyó is volt a szomszéddal, de a fényszegénység az akciókra is rányomta a bélyegét, így csak a közeli portrénak örülhettem.

A szárcsák is balhéznak már rendesen, de leginkább fotózhatatlan helyen, így itt is a közelbe tévedőkkel próbálkoztam inkább.

Így tettem az időnként előttem elúszó hattyúval is. Bár tudjuk, hogy a fészkelőhelyén más fajokkal szembeni agresszív viselkedése miatt nem szerencsés a jelenléte, mégis szép, kecses tartása miatt  jó fotótéma.

Jól elvoltam tehát, élveztem a tutaj ringatózását, és gyönyörködtem a vízközeli látványban. Ebbe az idilli helyzetbe az izgalmat azok a finom kerregő hangok hozták meg, amik már egy hete betöltötték a tavat. Böjti récék csapatai jelentek meg a hónap közepén, és közülük néhány úszott be most a látótérbe. A gácsérok pedig jellegzetes hangjukon "beszélgettek". Hú de szeretnék néhány jó böjti fotót! :) Most ugyan nem jött össze, de érzem, hogy az esély még bőven benne van a következő napokban.

A böjti récék okozta izgalom nem hagyott alább, a kis vöcskök tettek róla. Kis kedvenceim elég aktívak voltak. Javában megy a hangpárbaj közöttük, és a nagy jövés-menés közepette a tutaj elé is bekeveredtek.

Jókat mosolyogtam, a kis vöcsök mókás madár. :)

Lassan végéhez közeledett az első fotós nap, ideje volt előbújni a tutaj rejtekéből. A közelben elhaladó tőkés réce gácsér kapta az utolsó kockákat.

Fénytelen, de jó kis reggel volt. Olyannyira, hogy másnap délután újra próbát tettünk. Mindkettőnk lelkesedése csak nőtt az első nap élményeinek hatására, kislányom a leskunyhó körül visítozó guvat miatt, én meg leginkább a közeli böjti réce fotó reményében hasaltam ismét a lesben. A körülmények mit sem változtak vasárnap délutánra, erős felhősödés, és masszív fényhiány volt, de ez persze mit sem számított. Említésre méltó dolog nem is történt, csak a nap vége hozott néhány izgalmas percet. Már teljesen le is mondtam erről a délutánról, és a készülődésen járt az eszem, amikor az ismerős kerregés megütötte a fülem. Balról beúszott a böjti gácsér. Jaj, ez most sokkal közelebb van, 1/60-adot ad csak a gép, csak éles legyen, csak éles legyen!

A réce nem siet el, kellő távolságban tollászkodásba kezd. Jaj, csak fény lenne egy kicsivel több!

Tollászkodás után pedig esti pihenő jött. Nem rezdül a víz sem, 1/40 a záridő, közel már a fotós lővilág vége.

És akkor balról beúszott még egy gácsér, 1/30. Határon mozog már az éles kép lehetősége.

Szerencsére a frissen érkező el is viszi a másikat, jobbra eltűnnek a szemem elől, zavarás nélkül léphetek le én is. Ez már azért közelebb volt, de hátha lesz még közelebb... :)

Pécs, 2017. március 21.

A hónap képe - 2016. augusztus

Jégmadár - 2016. augusztus, Pellérd

Az augusztus folyamán összebarátkoztam egy jégmadárral. Régi tervem volt már, hogy a faj halászatát megörökítsem, mert az eddigi jégmadaras projektjeimben ez mindig elmaradt. A jégmadár mesterien halászik. A vízbecsapódva kapja ki a halat a víz színe alól, amit aztán egy alkalmas faághoz visz, ahol pár jól irányzott csapással megöli, majd egyben lenyeli. Az egyik momentum, amit fotón is szerettem volna viszontlátni, az a hallal a csőrében megérkező madár volt. Többszöri nekifutásra sikerült csak a dolog, de azért végül összejött. A jelenet fűszerezéséhez a hajnali ellenfényt használtam, ami a gyors mozgású, bemozduló szárnyat egészen angyalivá varázsolta. Annyira megtetszett az eredmény, hogy úgy véltem, jó helye lesz a hónap képe sorozatban. :)

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 mm 1/4,5-5.6 DG APO OS optikával, f7,1 1/400, ISO 800 -1,7 EV beállításokkal készült


Pécs, 2016. szeptember 3.

A jó irány

Kicsit megkéstem hajnalban. A reggeli defekt fél órát elvett a tóparti készülődésből, de mivel tudtam, hogy a jégmadár mikor ébred, ezen nem idegeskedtem. Gyönyörű sárga sáv izzott már keleten, amikor magamra rántottam a csizmát, és felmálháztam magam. De abban a pillanatban már dobtam is le a táskát, mert észrevettem valamit. Az éppen elfogyó Hold alig észrevehető sarlója ott díszelgett a felkelni igyekvő Nap udvarában. Úgy döntöttem hamarjában, hogy egy kép még belefér.

Szóval a simának éppen nem mondható hajnal után csak megérkeztem a helyszínre. Legutóbbi hajnali jégmadarazás eredményét átgondolva a tutajt és a beülőt kicsit átpozicionáltam. Nem sokat, éppen csak annyit, hogy ne essek ismét ugyanabba a hibába. A tervem a felkelő nap ellenfényében való fotózás volt. Amikor a madár először megérkezett, már megnyugodtam, hogy most jó lesz. A háttérben lévő gyékénysávon átszűrődő fény szépen „gömbösödött”.

A jégmadár körülnézett, majd felreppent, és felült a tutaj tetejére. Hát onnan biztos jobb kilátás nyílik a tóra. Mivel azonban a beülőfa tele volt apró halpikkellyel, arra következtettem, hogy halfogás után vissza fog ülni a helyére. Így is lett. Hallottam, amint madaram a tutaj tetejéről elrugaszkodott, és a vízbe csobbant. Ujj az exponálógombon, képkivágás, vízszint rendben, és a látómezőben máris megjelent a jeges. Szemből, a kelő nap ellenfényében. :) Ó, azok a csodálatos angyalszárnyak.

A pici hal hamar eltűnt a begyében, a nap már csak a tollrázás után szétfröccsenő cseppeket varázsolta a memóriakártyára.

Pár percet adott még a gyönyörködésre, aztán magamra hagyott. Aznap reggel már nem jött vissza.

Kis lépésekkel haladok a jégmadárprojektben, de legalább már meg van a jó irány. :)

Pécs, 2016. szeptember 1.

Egy (majdnem) üres délután

Hogy jégmadaras terveimet megvalósítsam, az „elbaltázott” reggel után egy délutáni lest is megejtettem. A zavartalan napsütésben a hőmérséklet is magasra kúszott, a lesben meglehetősen meleg volt. De abban bízva, hogy a jégmadár halfogását esti fényekben is megörökíthetem, a lessátor melegét is elviseltem. Sajnos sokáig úgy tűnt, hiába. A kánikulai melegben szinte semmi nem mozgott, egészen a naplemente előtti pár percig. Már az indulást tervezgettem üres memóriakártyámmal, mikor felhangzott a várt „ti-ti-ti” kiáltás, és a beülőn megjelent a jégmadár.

Nagyon szépek voltak a lapos fények, de valami mégis hibádzott. A madár csőre üres volt.

Hát úgy tűnik ez a délután már csak ilyen. Pár kockát lőttem a madárról, aztán már tovább is állt. Mivel a nap is lement közben, én is követtem a példáját.

Pécs, 2016. augusztus 28.

A halászkirály

Az augusztus eleji tutajos sikertelenség arra ösztönzött, hogy gondoljam át a stratégiát. A tavon mutatkozó kanalasgémek után hiába futottam, ezért úgy döntöttem, hogy nem hajszolom az elérhetetlent, inkább azzal foglalkozom, ami elérhető közelségben van. Egyszóval nekiálltam jégmadarazni. Ez párszor már előfordult, és nem is állok szűkén a jégmadárfotóknak, de egy fontos momentum hiányzik a kollekcióból. Valahogy a halas pillanatokat még nem sikerült látnom, fotóznom. Éppen ezért a szükséges előkészületeket meg is tettem, és a tutajt a jégmadárfényképezés szolgálatába állítottam. Az első adandó hajnalt ki is használtam, és ahogy kell, napkelte előtt, időben a lesben feküdtem. Ígéretes volt az idő, tiszta égbolt, és terjengő köd. Egy hangulatos napkelte kellékei.

Abban nem kételkedtem, hogy lesz-e jégmadár, ez ügyben szinte biztos voltam. Így is lett. Ahogy kell, hangos „ti-ti-ti ” kiáltás után meg is jelent a kijelölt helyen. És lám, egy méretes hal is volt a csőrében. A napkelte körüli időpont és a köd fényszórása szép rózsaszín árnyalatokat kölcsönzött az égboltnak, méltó körítést adva a halászkirály érkezésének.

Örültem, hogy ilyen gördülékenyen indul a projekt, de azért bosszankodtam is. A tutajt és a beülőt is teljesen rosszul pozicionáltam. Nem találtam el sem a napkelte irányát, sem a jó hátteret. Ilyen amatőr hibát már régen követtem el. De akkor már nem akartam előmászni, és belerondítani a reggeli forgalomba, ugyanis két jeges is használta a beülőt. Szinte egymást váltották a sorban kifogott halakkal.

Öröm az ürömben, hogy halas terveim megvalósulni látszanak, kisebb és nagyobb zsákmány is az étlapra került.

Az elrontott helyzetet pedig megpróbáltam megfordítani, és a hátrányból előnyt kovácsolni. A hajnali sziluett nagyszerűen visszaadja a korai lesezések hangulatát. A fehér háttér pedig csak a lényegre enged koncentrálni.

Természetesen a hibákból tanul az ember, én is levontam a konzekvenciát. :) Már csak a következő szabad hajnalt kell megvárni...

Pécs, 2016. augusztus 23.