bütykös hattyú

Köd előttem, köd mögöttem

Amikor hajnalban, a tó sarkán kiszálltam az autóból, olyan látvány tárult a szemem elé, amitől tátva maradt a szám. A tó nem nagyon látszott. Na de nem azért, mert még sötét volt. Bár  igaz, messze volt még a reggel, mégis a telihold a derült, csillagos égbolton szinte nappali fényt biztosított. Hanem azért, mert az egész tó fölött több méter vastag pára ült. Mint egy hatalmas paplan, úgy fedte be a vizet, nádast, mindent. Csak a magas fűzfák csúcsa látszott ki belőle. A kerek telihold pedig gyönyörű, sejtelmes fénybe vonta ezt a ritka jelenséget. Sok éve járom a hajnali vízpartot, de ilyen markáns, szinte ködszerű, víz fölötti párát még soha nem tapasztaltam. Ez a tényező, a makulátlan szélcsend, és a közelgő napkelte egyet jelent a különleges látványvilággal, úgyhogy gyorsan és nagy kedvvel készülődtem. A gáton, már menetfelszerelésben lépkedve arra gondoltam, ha tájfotós lennék, most tobzódnék a holdfényes, ködös látképben, de a sűrű pára alól kiszűrődő madárhangoknak nehéz ellenállni, úgyhogy tájfotós ambícióimat hátrahagyva hamar a vízbe gázoltam. A víz szintjéről azért egészen másként festett a dolog.  A lesben fekve gyakorlatilag semmit nem láttam. Azt megszoktam már, hogy a napkeltét megelőző kb fél órában már tulajdonképpen mindent látni, fényképezni is lehet, ha van mit. Most viszont csak az innen-onnan hallható hangokból, loccsanásokból lehetett következtetni, hogy az előttem elterülő semmiben azért zajlik az élet. Akkor kezdett derengeni valami, amikor a nap már emelkedni kezdett.

Ennek hatására a víz fölötti masszív pára is mozgásba lendült, és mintha a madarak is aktívabbá váltak volna. Igaz, erősen mereszteni kellet a szemem, hogy észre is vegyem őket. Elsőként egy kis vöcsök került a közelembe.

Majd a közeli nádast megzörgetve, egy vízityúk lépett ki elém.

Ha nem zörög, tán észre sem veszem, annyira meresztgettem a szemem a kelő nap irányába, hátha észre veszem a terület gazdáját. Meg is láttam, de csak a sziluettjét, közelebb ezúttal nem jött.

Jött viszont egy réce. Először nem tudtam miféle, aztán a felsejlő fehér szeméből kitaláltam, cigányréce közeledett.

Nagyon sietett, de szerencsére előttem úszott el, így végig tudtam követni, egészen a kelő nap ellenfényébe.

A szárcsák is mozgolódtak, bár jobbára csak elúsztak a látótávolságon belül. A balhés pillanatokra csak a hangok alapján tudtam következtetni.

Annak ellenére, hogy már egy órája felkelt a nap, a pára még mindig kitartott. A szemközti nádas még mindig homályba burkolózott. A reggel legszebb pillanatai pedig csak ez után következtek. Szinte a semmiből felbukkant egy hattyú. Egészen elképesztő volt a látvány. A szárnyait kissé megemelve úszott a semmiben, tollait pedig már megvilágította a fák fölé emelkedő nap.

Hihetetlen volt. Mint egy álomkép, úgy jelent meg előttem, pedig tudtam, csak a járőröző gúnárt látom.

Közeledett, forgolódott előttem, én meg csak ámultam, és fényképeztem.

Majd ahogy jött, úgy úszott el a semmiben. Volt, nincs, akár egy tünékeny pillanat.


Pécs, 2016. április 24.

A hónap képe - 2016. március

Landoló bütykös hattyú - 2016. március, Pellérd

Ha meg kellene fogalmaznom a természetfotózás lényegét, azt hiszem bajban lennék. Annyira összetett, komplex tevékenység, hogy nehéz lenne kiragadni egy momentumot, ami leginkább leírja, miért is szeretem annyira. Az élményeken, a természettel való kapcsolaton túl talán a tökéletes pillanat keresése, átélése az, ami leginkább kifejezi ezt. Sok év alatt nagyon kevésszer történt meg, hogy minden összeállt, hogy azt tudom mondani, igen, ez egy tökéletes pillanat volt. Amikor a naplemente legszebb fényei festik aranybarnává a hátteret, amikor rezzenéstelen a vízfelszín, és minden nyugalmat áraszt. Akkor várja mindenki, hogy történjen valami. És néha megtörténik. :)

A kép Pentax K5 II vázzal, Sigma 120-400 mm 1/4,5-5.6 DG APO OS optikával, f7,1, 1/1000, ISO 800, -1 EV beállításokkal készült.


Pécs, 2016. április 2.

Búbos vöcskök

Csillagos az ég, szélcsendes, enyhe idő van. Hangos békakórus szól, amibe szárcsák, vöcskök, récék hangjai vegyülnek. Sötétben sétálok a tó mellett. A hangzavar bizakodással tölt el, remélem szép hajnalom lesz! Nagyobb zűrzavar nélkül el is jutok a tutajhoz, csak egy tőkés réce riad fel előlem, amikor a vízbe gázoltam. A hajnal a vízparton mindig maga a csoda. Izgalmas végignézni, ahogy a sötétségből lassan kibontakozik a táj, és a különféle hangok testet öltenek. Most is így volt. Már napkelte előtt megelevenedett a víz, és nagy örömömre a búbos vöcskök is jelen voltak.

Igaz, hogy csak megmutatták magukat, de ez már biztató előjel. Napkeltéig nem is láttam őket, csak a szárcsák jöttek-mentek a közelben, időnként keresztezve a felkelő nap fényét.

Fantasztikus színvarázs alakult ki, ami percről-percre változott, ahogy a nap egyre emelkedett. A víztükörben megjelenő napkorong mellé beúszó búbos vöcsköt szépen kontúrozta a vörös fény.

Talán nem is a madarakon van ilyenkor a lényeg. A színek, formák sokkal erősebben ki tudják fejezni a napkelte tünékeny csodáját.

Ahogy a nap emelkedik, a vörös úgy vált át sárgába. A jó helyen, jó időben beúszó hattyú így változik fehérről arany színűre.

A színvarázs sajnos gyorsan eltűnik, de ez esetben nem bántam. A többször megjelenő búbos vöcskökre koncentráltam. 

A tavalyi, első tutajos szezonban óvatos voltam, de mostanra kiismertem a szerkezet úszóképességét, így most már bátran kimerészkedek vele a mélyebb vízre is. Régi vágyam volt, hogy a búbos vöcsökhöz közelebb férkőzzek, ezért a mostani helyzetet nagyon élveztem. Több madár is mozgott az öbölben, csak ki kellett várnom, amíg egyik-másik a megfelelő pozícióba kerül, és előttem produkálja magát.

Mintha milliónyi fénylő gyöngyöt rázna le magáról a madár, az ellenfény csodákra képes. :)

Az ilyenkor gyakori nászjelenetek sajnos mind rossz helyen történtek, csak szorosan egymás mellett úszkáló párokat sikerült elkapni.

Sebaj, azt hiszem így is elégedett lehetek. Jelentős előrelépést tettem búbos vöcskök fotózása terén.

Egy-két közelebbi helyzetet még megvártam,

aztán egy szemkápráztató jelenet után befejeztem a mai reggelt. A napfényt színeire bontó csillanások közé beúszó vöcsök szépen megkoronázta a napot.


Pécs, 2016. április 1.

Hattyúnász ráadással

Nem vártam sokat a következő fotózással. Vitt a lendület, és kíváncsi voltam, miképp mozognak a vöcskök az új lesállásnál. Ezért másnap délután megint a tutajon hasaltam. A nap ma is zömében a felhők mögé rejtőzött, de legalább nem volt olyan erős szél. A tutaj nyugodtan merült a vízbe. Jó madármozgás volt, de zömében távol. A hangok alapján a kis vöcskök is aktívak voltak, folyamatosan hallatták hangjukat. Az már elsőre világos volt, hogy jó helyen vagyok, valahol a két revír határán. Elölről és hátulról is közel azonos távolságból szóltak a madarak. Kíváncsian vártam, vajon lesz-e a két szomszédos vöcsök között valami nézeteltérés. Az első óra üres leselkedéssel, hallgatózással telt, mire a hátulsó madár hangja közeledni hallatszott. Egyre közelebbről szólt, amíg egyszer meg is pillantottam. A lest megkerülve a látótérbe került. Közben hangosan szólt.

Nyakát kinyújtva fuvolázott, közben szomszédja szorgalmasan válaszolgatott. Szép volt, de sajnos óvatlan voltam, észrevette az objektív mozgását, és lebukva eltűnt a szemem elől. Messze nem mehetett, a hangját folyamatosan a közelből hallottam. De úgy látszik a szomszéd sem úszkált tétlenül, nemsokára megpillantottam, amint szemből a gyékényes mentén közeledett. Egy-egy füttyszó innen-onnan, és a szomszéd egyre közelebb ért.

Amíg a hátulsó madár csendben volt, addig ez a vöcsök is nyugodtan viselkedett. De amint az megszólalt, emez határozottan elindult a hang irányába.

Nagyon közel úszott el előttem, a portré talán érzékelteti.

Még hallottam a les mögül szólni mindkét madarat, aztán a hangok szétváltak, és rövidesen mindkettő a helyéről szólongatta egymást. Úgy látszik lecsillapodtak az indulatok. Újabb egy órán keresztül nem történt semmi említésre méltó, amikor az öböl szélén feltűnt egy hattyú. Egyenesen befelé tartott, közben fejét a víz alá dugva táplálkozott. Figyelgettem az objektíven keresztül. Vártam, hogy közelebb érjen, amikor a háttérben újabb nagy fehér folt jelent meg. Még egy hattyú. Ez utóbbi azonban egészen másként viselkedett. Szárnyait kissé feltartva, kihúzott testtartással, egyenesen az előző felé tartott. Amikor a közelébe ért, egymás felé fordultak, felborzolták nyakukon a tollazatukat, és búgó hangokat hallattak. Egyből világossá vált a helyzet, nászviselkedést látok.

Egy darabig szinkronban, egymás mellett úsztak,

majd rítusosan fürdeni kezdtek. De arra ügyeltek, hogy mindezt szorosan egymás mellett tegyék.

Micsoda látvány volt! Nagyon kellet ügyelnem, hogy a vízszint rendben legyen, és közben arra gondoltam, csak ki ne ússzanak a  látótérből. Bár ilyet még sosem láttam, tudtam, hogy mi fog következni. Egy-két perc elteltével a kicsit filigránabb termetű tojó lehajtotta a fejét a vízre, a gúnár pedig tette a kötelességét.

Az aktus végeztével mindkét madár kiemelkedett a vízből, és búgó hangjukon ünnepelték egymást.

Majd mindketten rövid tollászkodásba kezdtek.

Hát nehezen tértem magamhoz. Csodálatos, meghitt pillanatok voltak. Sokat már nem is vártam a mai naptól. Az ismét feltűnő kis vöcsök is sietett a dolgára.

Én meg a hattyús élménnyel telve vártam, hogy este legyen. Indulás közeli volt már az idő, mikor a szárcsák zajongására lettem figyelmes. Az egyik irányból heves futással iramodtak a nádas felé. Valaki biztos jár a töltésen, gondoltam. Szinte abban a pillanatban az üres öböl közepén valami kidugta a hátát a vízből. De csak egy szemvillanásra. El is gondolkodtam, hogy láttam-e egyáltalán valamit. De néhány másodperc múlva a les előtt pár méterre örvénylett egy nagyot a víz, és felbukkant egy szőrös fej. Mi van? Vidra! Pár másodpercem volt, hogy megörökítsem a váratlan látogatót.

Két kattanást engedett, majd egy nagyot örvénylett a víz, és el is tűnt.

Nehezen tértem magamhoz az ámulatból. Annak ellenére, hogy a fél életemet a természetben töltöm, még soha nem láttam vadon élő példányt. Igazi ráadás volt ez a nap végére.


Pécs, 2016. március 26.

Valami elkezdődött

A február végi szezonkezdés óta eltelt két hét alatt beindult az élet a tavaknál. Ez már a töltésen sétálgatva is feltűnt, de jobb szerettem volna ezt vízközelből is megtapasztalni. A hosszú hétvégének köszönhetően két egymást követő délután is kijutottam. Két egymást követő, de teljesen más délutánon. Borult, hideg, szeles időben a tutaj megközelítése is izgalmas feladat. A tóban maximális a vízszint, így a mélyebb részeken való biztonságos átjutásnak is örülni kell. Nem túl jó az idő, de ha az elhatározás megvan, akkor menni kell. Ezt már megtanultam. A tutajt napokkal korábban oda horgonyoztam le, ahol a szárcsák láthatóan aktívak voltak, így reménykedtem abban, hogy ez a szeles idő ellenére sem változott. És valóban, a szárcsák jöttek-mentek, intézték mindennapi dolgaikat.

Amint az első képek elkészültek, szembesültem azzal a problémával, amivel nem számoltam. Az újjáéledő friss növényzet, hihetetlen gyorsasággal nő. Egy héttel előtte, mikor a tutajt ide pozicionáltam, még egy-két zöld levélcsúcs látszott csak, most meg helyenként elrejtették előlem a les előtt átúszó szárcsákat. Mindegy, ezen ma már nem változtathatok. Az is tisztán látszott, hogy nem csak a növények kezdtek el vadul nőni, hanem a szárcsák kedélyállapotában is változás történt. A békésen úszkáló, táplálkozó madarak egyre többször ugranak egymásnak. Itt is-ott is kialakulnak heves területviták, ami szárcsáéknál meglehetősen látványosak. Ilyenkor a víz felszínén futnak, egymást kergetve. Ilyen pillanatokra vadászok, mozgalmas, fröcsögős fotókat szeretnék. Nem egyszerű, mert a harcias szárcsák úgy robognak át a vízen, mint a gyorsvonat, nem mindig sikerült a fényképezővel lekövetni őket.

El is telt a délután, naplementére nem is vártam, hiszen vastag felhők takarták az eget. Az estig hátralévő fél órát arra használtam, hogy a tutajt növénymentes részre állítsam. Másnap ismételhettem. Na de merőben más körülmények között, hétágra sütött a nap. Mindjárt jobb kedvvel "úsztam" be a tutajhoz, és a kedvem csak még jobb lett, amikor az első madarat megláttam.

Búbos vöcsök forgolódott a gyékényes szélében. Nagyszerű, hát megérkezett az újabb célpont. Óvatosan méregette még a lest, és a felé forduló objektívet, és rövid bukdácsolás után odébb is úszott, de mindenképp biztatónak látom a helyzetet vele kapcsolatban.

A vöcsök után a szárcsákra terelődött a figyelem. Az akciók ugyan távol történtek, de volt rá példa, hogy egy-egy madár a közelben úszott el.

A délután nagy része eseménytelenül telt, a nap is már egészen alacsonyan járt, gyönyörű fények festették a tájat. Az oldalt mozgó szárcsát figyeltem, arra vártam, hogy beússzon elém, amikor nagy fehér madár villant kicsit távolabb. Annyit tudtam csak tenni, hogy a fényképezőt odarántottam, és exponáltam.

A hattyú landolásának csak a végét kaptam el, de a hatalmas madár érkezése így is látványos fotót eredményezett. A legszebb fények voltak azokban a percekben, talán negyed óra volt még naplementéig. A hattyú méltóságteljesen befordult, és teljes szépségében mutatta magát, mielőtt beúszott volna a nádasba.

Talán fél percig tartott a jelenet, a hattyú eltűnt, mintha az egész meg sem történt volna. Arra eszméltem, hogy a szárcsa, amit az előbb kémleltem, közben beért a várt pozícióba, így róla is elkészülhetett a fotó.

A máskor feketének tűnő madár tollazata gyönyörűen mutatott minden részletet, és a piros szeme csak úgy világított a lemenő nap fényében. Szép volt. A szárcsa a part menti gyékénysávhoz igyekezett, ahol egy társa már táplálkozott. Egyből indult a rivalizálás, már azt hittem lesz valami balhé is, de aztán az indulatok elsimultak. A nap végére maradt az egészen elképesztő színvilág, amit a horizontra érő nap megvilágítása okozott.


Pécs, 2016. március 15.

Egyre közelebb

Három hete ringatózik kis tutajom a tó vizén. A les folyamatos látványát előbb-utóbb biztos, hogy megszokják a madarak, így abban bízom, hogy hamarosan nem is foglalkoznak majd a jelenlétével, és egyre közelebb kerülnek majd az objektívhez is. Vasárnap délután próbát is tettem, hogy ez vajon tényleg így van-e. Délután kettő felé érek a helyszínre, és már ismerős érzéssel fekszek be a lessátor alá. Már megbízom a szerkezetben, és élvezem a tutaj ringatózását. Végül is saját vízágyam van, és nem is akármekkora. :) Na, szóval az érkezésem okozta riadalom viszonylag hamar elmúlik. A madarak fél óra után már ugyanott ringatóznak a vízen, mint amikor jöttem. Az eggyel arrébb lévő öbölben.  Na ne már! Csak tessék közelebb jönni! De hiába, a böjti és kanalas récék alkotta csapat vígan táplálkozik, kergetőzik. A szomszédos öbölben. Hát akkor egyenlőre várunk. Úgy egy óra bámulás után balról fekete folt úszik be a les mellé. Egy szárcsa az, na de milyen közel, ez már igen!

Amilyen óvatosan csak lehetett, ráfordultam az optikával. A madár semmit nem reagált a mozgásra, csak egymás után bukott le a finom hínár falatokért.

Sokszor csak a hátsó felét láttam, amíg a víz alatt matatott.

Közönséges madár, de én nagyon örültem most ennek a helyzetnek, mert elég gyengén állok szárcsafotó ügyben. Ez a madár most némileg javított a mérlegen.

Pár perc után aztán visszafordult, és megcélozta a les mellett egyre nagyobb növényzetet, ahol eltűnt a szemem elől.

Na, valahogy így képzeltem, hasonló közelséget szeretnék a többi szereplővel is. De hát a récék továbbra is kitartanak a szomszéd öbölben. Így nem marad más, végig pörgetem az előbbi szárcsa fotóit a fényképezőn. Egy csobbanásra emelem fel a fejem. Pont a les előtt az üstökösréce gácsér hintázik a  vízen. Hát itt van a drága!

Titkon bíztam benne, hogy ma is látom. Pár másodperces feszült figyelem után viszonylag gyorsan balra kiúszott előlem. Nem követtem a mozgását, mert gyors mozdulatot igényelt volna, nem akartam elijeszteni. De mikor már nem láttam, az optikával kifordultam abba az irányba, hátha szerencsém lesz. Így lett. Egy perc sem telt el, a madár ismét megjelent. Ám most teljesen nyugodtan úszott, és ami a legfontosabb, jóval közelebb.

Hű, nagyon szép ez a madár! Folyamatosan rajta vagyok, ő meg lassan úszik be a les elé.

Néha megáll, fejét a víz alá dugva keresgél,

majd egy hínárfalattal a csőrében emeli vissza.

Ezt többször megismételte, nyugodtan táplálkozott. Így haladt át lassan a les előtt, majd jobbra kiúszott a látótérből. Remek volt!

Ez a folyamat eltartott vagy húsz percet is. Ezalatt folyamatosan a keresőben bámultam az üstököst. Mikor felpillantottam, jött az újabb meglepetés. A szomszéd öbölből néhány böjti réce átsodródott elém. Na nem olyan közel, de azért már érdemes volt fotózni őket. Főleg, mert csoportban mozogtak.

A folyamatos táplálkozás mellett a gácsérok időnként hajtották is egymást. Ha ketten a kelleténél közelebb jutottak egymáshoz, vagy az éppen bukdácsoló tojóhoz, azonnal elindult a kergetőzés.

Kerregő hangjuk betöltötte a sátrat. Öröm volt őket ilyen közelről hallani.

Azért is, mert ezek voltak az első értékelhető böjti réce fotóim.

Nagy volt az öröm, amit az üstökös időnkénti felbukkanása csak fokozott. Hol közelebb, hol távolabb, de folyamatosan a környéken tartózkodott.

És még valami bizakodásra adott okot. Ezen a délutánon csak a hím üstökösrécét láttam. A tojó nem mutatkozott. Remélem ez jót jelent, és ő már a tojásokat melengeti! Majd meglátjuk! :) A nap lassan alábukni készült. Az események sorát egy hattyú esti tollászkodása zárta.

Szépen, komótosan úszott be elém, nem is vártam, hogy bármit is produkálni fog, kapkodnom is kellett a zoommal, hogy a szárnyterpesztős mozdulatai, és a nyújtózkodása beleférjen a keretbe.

A nagy madár mellett szinte eltörpültek az apró böjti récék. A hattyú tollászkodását nem is várták meg. Kiürült a víz, csak a nagy fehér maradt még pár percet.

A toalett végeztével ő is elúszott, a nap is alábukott. Ideje volt menni, jó érzéssel másztam elő. Jó lesz ez, csak még egy kicsit közelebb! :)


Pécs, 2015. április 14.

Tutajos

Az elmúlt évek alatt volt pár kísérletem arra, hogy a vízimadarak után eredjek. A parton üzemelő fix leskunyhó nagyon jól működött, de csak a nádasban megforduló fajok kerültek a fényképező elé, a nyílt, mélyebb vízfelületeken mozgó madarak elérhetetlenek maradtak. Persze ez sok fejtörést okozott nekem, hogyan tudnék a nyomukba eredni, a közelükbe férkőzni? Az első próbálkozásaim ezen a téren 2012-ben voltak. A halászok csónakját elkötve bejártam a tavat, és egy-egy alkalmasnak látszó helyen, a nádasba befarolva, álcahálóval betakarózva vártam a csodát. Ami legtöbbször elmaradt, csak nagy ritkán sikerült egy valamire való fotót elkészítenem.

A nehéz vascsónakkal nem volt egyszerű a közlekedés, ráadásul amíg le nem horgonyoztam, addig gyakorlatilag az összes madarat elkergettem a környékről. Szóval ez a kísérletem kudarcba fulladt. A 2013-as évben újabb kör következett. Barkácsoltam egy vízen úszó, egyszerű álcát, ami alá bebújva a vízben állva sétáltam.

A sokak által eredményesen használt eszköz nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de az is lehet, hogy nem voltam elég kitartó. Mindenesetre arra rájöttem, hogy ez nem az én módszerem. Sok agyalás után végül arra jutottam, hogy kell egy olyan úszó les, amit a kellő helyen lehorgonyozva ott tudok hagyni, és ami elbírja a súlyomat, és ráhasalva a víz szintjéről tudok fotózni. Aki ismer, az tudja, hogy ez a tekintélyes méreteimet figyelembe véve nem is olyan egyszerű feladat. :) Persze kézenfekvő lett volna valami könnyű csónak, de azt ugye nem adják csak úgy oda az embernek, és nálam a költséghatékonyság az egyik vezérelv. A projekt folytatásához a kellő löketet a közeli üzlet átalakítási munkálatai adták. Az építkezés melletti konténerben egyszer csak megjelent néhány nagyobb, habszivacs szerű anyag, amit a munkások szigetelésre használtak. Persze az ötlet megint a feleségemé volt. Nem is csoda, akkoriban nap mint nap az úszó les problémáját hallotta csak tőlem. :) Szóval az én egyetlenem felvetette, miért nem próbálom ki, hogyan úszik ez a dolog, hátha jó lesz. Úgy lett. Egy próba a tavaknál bebizonyította, hogy ez az anyag kiválóan úszik, és a rendelkezésre álló mennyiség el is bírná a lest és a saját súlyomat is. Egy lépéssel előrébb kerültem tehát, az úszó test megvolt. Már csak valami masszív lap kellett, ami a képzeletemben már összeállt tutaj fekvő részét képezte volna. Ebben pedig a szomszédom segített, aki lecserélte a garázsajtaját, és a régi ajtószárnyaktól meg akart szabadulni. Én kaptam az alkalmon, az egyik ajtószárny tökéletesnek bizonyult a feladatra. A többi már csak egy kis barkácsolás kérdése volt. Elkészült a tutaj. A kihelyezésre idén márciusban került sor.

Így egyben csak szárazon állt még a les, nem tudtam tehát, hogy a valóságban hogyan fog viselkedni, szerencsére minden stimmelt. Amikor befeküdtem, a szerkezet pontosan a víz szintjére süllyedt. Jó lesz, gondoltam, de igazán majd élesben fog eldőlni minden. A főpróbára pedig a szombat délután tűnt a legalkalmasabbnak. Izgatottan érkeztem, nagyon kíváncsi voltam, mit hoz az első les, milyen lesz a tutaj, stb. Sok felszerelést nem is vittem, csak éppen, ami feltétlen szükséges volt. Ki tudja, mégiscsak fél méter víz lesz alattam. De szerencsére nem volt gond. A tutaj szépen beállt a vízszintre, miután elhelyezkedtem. Jöhetnek a madarak. Azok jöttek is, de a legtöbben reménytelen távolságban mozogtak. Volt pár üstökös réce, kanalas réce, böjtik is páran, de úgy látszik friss még a les látványa. Az első madár ami közelebb merészkedett egy bütykös hattyú volt. Kiszúrtam már messzebbről, és még jó, hogy ráálltam a fényképezővel, mert egyszer csak fogta magát és vágtába kezdett a víz felszínén, egyenesen a les irányába.

Erősen koncentráltam, hogy az egyre közeledő, hatalmas madár a képmezőben maradjon. Pár kocka kivételével sikerült is. A hattyú a les előtti vízfelületen ült vissza a vízre.

Úgy tolta a vizet maga előtt, mint valami tankhajó. :)

Remek, vigyorogva néztem vissza a képeket az LCD-n. Valami azonban nem stimmelt. A könyököm alatt átnedvesedett a szivacs, amin feküdtem. Mi van, süllyedek? A hattyú okozta izgalom közben kicsit előre csúsztam a tutajon, így annak eleje kicsit a víz alá merült, persze, hogy befolyt a víz egyből. Gyorsan megnéztem az objektívet, a napellenzője vizes volt. Szerencsére maga az optika és a váz nem kapott vizet. Hát ennél lejjebb már nem lehet vinni a nézőpontot azt hiszem. :) Mindenesetre ezt mindenképp orvosolni kell, hogy a les eleje stabilabb legyen. Picit hátrébb csúsztam, a tutaj visszaállt a helyére. Folytatódhatott a fotózás. Jobbról amióta megérkeztem szóltak a kis vöcskök. Két példány hangját is hallottam. Ám most az egyik egészen közelről szólt. Meg is jelent a látótérben.

Láthatóan szemmel tartotta a lest, de azért nyugodtan úszott el előttem.

A vöcsök balra eltűnt, maradt a hattyú. Az egyre szebb fényekben jól mutatott, ahogy a sarjadó növényzet között táplálkozott.

Lőttem pár kockát, de aztán inkább csak figyeltem. A kicsit mesze lévő nádas mellett nagy volt a forgalom. Szárcsák jöttek-mentek, és böjti récék tűntek fel néha. Kerregő hangjukat néha közelebbről is hallottam, de inkább a les mögötti részről vagy oldalról. Kedvező helyen nem mutatták magukat. Nem úgy a vöcsök. Újra megjelent előttem.

Vígan bukdácsolt, és néha válaszolgatott a messzebb lévő társának. Az egyik merülés után aztán egészen közel bukkant fel.

Hirtelen nem is találtam az objektívvel. Ki is szúrta, hogy bénázok, de nem bukott le, inkább kíváncsinak tűnt.

Szépen elúszott előttem, pont ideális távolságban volt.

Majd gondolt egyet, és eltűnt a víz alatt.

A vöcsök és a hattyú is magamra hagyott a naplementére, csak az a néhány szárcsa maradt, amelyek picit már el mertek távolodni a nádastól.

A nap lement, előbújtam én is a rejtekemből. Nagyon jó volt. Igaz, hogy szokni kell a helyzetet, hogy folyton mozog a les, a legkisebb szél is behintáztatja. De úgy érzem megtaláltam azt a módszert, amivel sikeres lehetek ezen a téren.


Pécs, 2015. március 22.

Egy kis hangulat

A napokban a tavak mellett mentem el. Nem bírtam ki, megálltam egy rövid időre, hogy sétáljak egy kicsit a parton. Közeleg a tavasz, egyre többet jár az eszem azon, hogy mit és hogyan fogok idén a víz mellett fotózni. Hol lesz a legjobb hely, hova fogom a lest telepíteni, stb. Ilyen dolgokon járt az eszem, amikor a fejem felett nagy szárnysuhogással áthúzott egy csapat madár. Későn eszméltem, így a jó röpképes helyzetről lecsúsztam, de a felismerés mellbevágó volt. Bütykös ásóludak voltak.

Nagy volt az öröm, mert nekem ez volt az első megfigyelés a fajjal kapcsolatban. Mivel nem volt sok időm, este naplementekor még visszanéztem, hogy pár szép hangulatfotót tudjak készíteni róluk. Szerencsére még a helyszínen voltak.

És a kedvemért még egy egy tiszteletkört is tettek a víz fölött. Jól mutattak a lemenő nap fényében.

Szép volt, olyan festményre kívánkozó hangulat. A tavak fölött áthúzó hattyúk is adtak némi fotótémát. A háttérben látható Jakab-hegy havas oldala szép körítést adott nekik.

Hát így volt. Bízom benne, hogy ez az év is szép élményeket hoz majd a tavaknál. Én ott leszek. :)


Pécs, 2015. február 15.

Vízparti forgatag

Egy sikertelen madáritatós szombat délutánon voltam túl. Miután három széncinege látogatott csak meg egy egész délutános les alatt, úgy döntöttem, hogy vasárnap a vízparti lesnél próbálkozom. Már nagyon ki voltam éhezve egy izgalmas fotózásra, így nagy reményekkel érkeztem a helyszínre. Szép délutáni fények, békalencsés víztükör fogadott. Az apró levelű vízinövény nagyon hangulatossá varázsolta a kis öblöt. Lelki szemeim előtt már láttam is a közöttük úszkáló madarakat. Gyors előkészület után bevackoltam, jöjjön aminek jönnie kell. Az öböl túlsó szélén hamar mozgolódni kezd valami. Vízityúk úszik ki a nádasból. Felém tart. Egy fiatal, idei madár. Szépen közeledik, csipeget a vízből. Csak jön, még mindig jön, és végül felmászik a les előtti úszó "szigetre". 

Remek, ilyen helyzetre várok mióta! A kis tisztás takarítása során a rossz helyre növő nádat mindig kivágom, és a kivágott nádszálakból a nádfal mellé kis szigetet készítettem. Kimondottan abból a célból, hogy a rá felkapaszkodó madarakat jó szögből tudjam fotózni. Ez a fiatal vízityúk lett az első. 

Nem nagyon zavartatta magát, alaposan körbejárt mindent. Tulajdonképpen egész délután jellemző volt a vízityúkok jelenléte. Volt, hogy három is lőtávolon belül mozgott. 

Jöttek-mentek, táplálkoztak, kimásztak a vízben fekvő fákra tollászkodni. Nagyon jó  volt látni, hogy ilyen otthonosan érzik magukat a les előtt.

Egy-egy fiatal szárcsa is feltűnt néha. Legutóbb még apró fiókákat láttam, most meg már anyányi fiatalok bújtak ki a nádasból a nyílt vízre.

A kis vöcsök is meg-megjelent időnként. Mindig meglepődöm, amikor váratlanul egyszer csak felbukkan a víz alól.

A nagy sürgés-forgást nagytestű madár szakítja meg. Fiatal bütykös hattyú úszik be az öbölbe. Nagyon meglepett, még soha nem láttam itt. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni vele. A nagy madár alaposan kitöltötte a kis tisztást. Főleg, amikor két másik is megérkezett. 

A három rút kiskacsa csak pár percig uralta a les előtti vizet, szerencsére hamar távoztak, így jöhettek ismét a kisebb termetű madarak. Három tőkés réce közeledett. A békalencsét eszegették. Némelyik egészen közel jött.

Erősen estefelé járt már az idő, amikor a nádasba befektetett farönkön megjelent egy guvat. Fiatal madár volt. Szép nyugodtan sétált végig ott, ahol tavasszal a szüleit láttam. A lemenő nap még épphogy megvilágította nekem.

A nap zárásaként pedig a nádirigó is megmutatta magát. A főként a nád takarásában mozgó madár pár percre kiült a szélső nádszálra. Már nem énekel, a fiókái is kirepültek már, van ideje pihenni.

 Fantasztikus délután volt. Talán a vízparti lesben az eddigi legmozgalmasabb fotózás.


Pécs, 2013. július 15.

A repülés mesterei

A családom több tagját is megfertőzte a horgászat szeretete. Gyula öcsém szinte megszállottként járja a horgászvizeket, és rendíthetetlenül kergeti a halakat. Engem ez a "betegség" nem kapott el, ellenben feleségem és gyermekeim nagyon szeretnek horgászni. Éppen ezért, amikor csak tehetjük csatlakozunk Gyulához és megyünk "halat fogni". Ezek az alkalmak mindig nagyon izgalmasak, mert a gyerekeknek nagy élmény. Nekem is fontos szerep jut ilyenkor. Összeszerelés, csalizás, csalizás, bedobás, csalizás, bevágás, damil bogozás, csalizás, bedobás.....(Nem tudom ki találta ki, hogy a horgászat nyugodt, pihentető tevékenység? :)) Szóval miután a gyerekek kihorgászták magukat, a fényképező is előkerülhet. Megpróbáltam a közelben mozgó sirályokat és hattyúkat lekapni, főleg repülés közben.

Rá kellett jönnöm, hogy ez nem is annyira egyszerű, mert ennek az objektívnek az élességállító motorja lassabb, mint a madarak. De próba szerencse, meg hát gyakorlat teszi... Nagyon érdekes volt, hogy a sirályok milyen ügyesen kapják ki a halat a vízből. Egy-egy váratlan fordulat a levegőben, és már a zsákmánnyal repülnek tovább.

Sok mellé lőtt képpel együtt azért sikerült néhány pillanatot és röpképet elkapni. Egy idő után a hattyúk is közelebb jöttek, és engedtek néhány közeli fotót készíteni. A nap zárásaként találtam néhány szép szitakötőt is a parton. Kiszemelt pihenőhelyükről szálltak fel, és mindig ugyanoda ültek vissza. Röptüket meg sem kíséreltem lekapni, egy fokkal még gyorsabbak a sirályoknál is.


Pécs, 2009. augusztus 27.