vetési varjú

Második kör

Izgalmas várakozással ballagok a sötétben az ösvényen. Felhőmentes az égbolt, és az október eleji időpont ellenére meglepően hideg van. A fű ropog a lábam alatt, ráfagyott a hajnali köd. A saskunyhó felé tartok. Igen. Az elmúlt év élményei után nem is volt kérdés, folytatás következik. A les időben, már szeptemberben kikerült a helyszínre, hogy mire a sasok megérkeznek, már ezzel a látvánnyal találkozzanak.

A helyszínen már rutinból készülődök. A megszokott mozdulatok már a kezemben vannak, gyorsan el is készülök, hamar elrejt a kunyhó. Az én szememnek még sötét van, hát várom a pirkadatot. Aztán lassan kibontakozik előttem az ismerős látvány. Először a rétet övező fűzfák sziluettje, majd kis idő múltán a területen hagyott szénabálák is. Az éjszaka csendje is szétoszlik, a közelben szarka csörög egyet. Jóleső borzongás fut végig rajtam, elkezdődött. A szénabálákon szarkák és dolmányos varjak gyülekeznek.

Egyre többen vannak, hirtelen azon kapom magam, hogy 30 fölötti szarka és 10-12 dolmányos varjú is mozog már az etetőtéren.

Az ismerős hangzavar is kezd kialakulni, és a szürkék is hozzák a formájukat, megy a balhé a beülőn.

Az egyik szénabálán hirtelen fekete madár tűnik fel. Egy fiatal vetési varjú nézett be. Nem nagyon tetszett neki a zsörtölődő szürkék társasága, hamar le is lépett. „Kár”, elnéztem volna még egy darabig.

De nincs idő ezen morfondírozni, az etetőtéren nyüzsgő társaságot hollók rebbentették szét. Párosával érkeznek. Nem kell sokáig várni, már 8-an vannak előttem. Körbejárnak a földön, módszeresen táplálkoznak, és egyik-másik hangosan korrog a frissen érkezőknek.

Sokat hallottam már, de ez a közelről érkező, mély
hang, a les falán keresztül is mellbevágó. Közben a felkelő nap fénye szétoszlatta a gyenge ködöt, és a napsugarak elérték a tisztást is. A madarak közül páran kiváltak a zsibongó tömegből, és inkább napoztak a gőzölgő szénabálákon.

Jó érzéssel dőltem hátra a lesben, és figyeltem a történéseket. Már csak egy valami hiányzott. A jelre vártam. Aztán a kunyhóbeli nyugalom hirtelen feszültséggé változott. Az etetőtéren összegyűlt madárcsapat egy szempillantás alatt felrebbent. Erre vártam, már tudtam, ez mit jelent. Pár másodperc múlva a réten hatalmas árnyék siklott végig. Rétisas húzott át alacsonyan a les fölött, majd a szélső száraz fűzfán landolt. Hát itt van. Fiatal madár volt. Nagy érdeklődéssel figyelte a közben visszaszállingózó szarkákat. Az ujjam az exponálógombon, a szemem a keresőn. Meg kell történnie! A nagy madár nem is várat sokáig, elrúgja magát a fáról, és egyenesen a kunyhó felé száll. Átrepült fölöttem, majd levitte a les tetejét,

és egy kis kört téve leszállt a fűbe.

Feszült pillanatok voltak. A sas nem volt nyugodt, néhány másodpercig figyelte a földön heverő finom falatokat, de aztán valamiért nem jött meg a bizalma, felugrott a levegőbe. Gyors sorozattal jutalmaztam a szép mozdulatot.

Az érdeklődését azonban nem vesztette el, visszaült a fűzfára, és a közben megérkező öreg és egy másik fiatal rétisassal együtt szemlélték az etetőtérre visszaérkező varjúféléket.

A bátorságuk viszont nem jött meg. Néhányszor átrepültek a rét fölött,

megriasztva a lent táplálkozó sleppet, de a csoda nem ismétlődött meg. A délelőtt hátralévő részét a hollókkal,

és a közben megérkező egerészölyvekkel töltöttem.

Sasles, második szezon, első nap: Sanyi – sasok 1:0. :)

Pécs, 2016. október 22.

A határban

Az őszi szünet napjait Tolnanémediben töltöttük. Az október végén, november elején áldásosnak mondható, szép időben jártam egyet a falu határában. Csak úgy, cél nélkül, naplementét nézve. Utam a Kapos torkolathoz vezetett, kíváncsi voltam, milyen képet mutat kedvenc folyóm a nemrégiben történt cukorgyári malőr következtében. Csend volt. Nem csobban a víz, nem ül horgász a víz mellett. Nincs is miért, üres a víz. Szomorú. Egy darabig sétálgattam a folyóparton, aztán inkább a szomszédos kukorica tarló felé fordultam, hátha látok valamit. Nem tévedtem. Jó messze ugyan, de vetési varjak szedegettek a tarlón. Gondolom az elhullott kukorica szemek csábították oda őket. Egy darabig figyelgettem a csapatot, de a fényképezőnek nagyon messze voltak. Hanem a tarló melletti földutat segélyező kerítésoszlopok egyikére felült az egyik varjú. Ahogy néztem előttem ezt az egy szem madarat, és mögöttem a szépen színesedő naplementét, egy kép rajzolódott ki bennem. Mit veszíthetek, kerültem egyet. Még szerencse, hogy a kerítésoszlopokról hiányzott a kerítés, így a tarló mellől gond nélkül eljutottam az oszlopsor mögötti kaszálóra. A madár még mindig ott ült, de már egy irányba a naplementével. Amikor a kellő szögbe érkeztem, hasra vágtam magam és exponáltam. Minden elképzelésem így sikerüljön! :)

Még arra is volt időm, hogy az egyre gyorsabban alábukó napkorongot is elkapjam a Sión átívelő hídról. A naplemente gyönyörű volt, a csendet csak a tarlóról elhúzó varjak károgása zavarta meg. Nincs mese, ez a hely a világon az egyik legszebb! Legalábbis nekem! :)


Pécs, 2013. november 2.