Blogok

Nem így az itató állandó lakói, a gyíkok. Ők általában ráérnek. A terület ura egy hím zöld gyík. Régi ismerősöm már. A elhasznált farönkökből, beülő ágakból, dekorációs elemekből az évek során kis kupacot raktam össze a medence mellett. Ott él, de rendszeresen megjelenik a medence szélén is.

Májusra szépen bekékül a hím zöld gyíkok torka. Ez a nászruhájuk, ami csak a szaporodási időszakra szól.

Miután ivott, ráérősen felcammogott az itató szélén lévő farönkre, és hosszú percekig csak süttette magát a nappal. Neki nem annyira sietős.

A fehér mellett a sárga is előtűnik helyenként. Kicsit elmélyedtem a zergevirágok rengetegében is. :)

Ahogy a napkorong egyre emelkedett, úgy tűntek el a rózsaszín árnyalatok, és úgy váltott át az égbolt sárgás-vöröses árnyalatúvá.

Majd az egyre több fényben szépen rajzolódtak ki a tó részletei.

Csodálatos színjáték. A látványt fokozta, hogy a víz fölött finom pára úszott, és a makulátlan szélcsendben gyengéden hullámzott a tó fölött. Nyugalom száll ilyenkor az emberre, én is csak feküdtem a lesben, és gyönyörködtem a látványban. Ebbe az idilli környezetbe úszott be egy szárcsa. Nem túl közel, de ez talán most nem is annyira fontos.

A sejtelmes köd, a szép ellenfény, és a kányafű sárga virágai valami egészen speciális hangulatot adtak a fotóknak.

A szárcsa persze nem sokáig időzik a fényárban. Fogja magát, és befordul a  növényzet közé, eltűnik a szemem elől. A történések is áttevődnek a másik oldalra. A les melletti magas kányafűmezőből réce sziluettje tűnik ki. Még messze van, és bujkálva közeledik, de már kivehető, egy tőkés réce gácsér célozta meg a lest. Sokáig nem tudtam fotózni, de az egyik eltűnés után váratlanul egészen közel bukkant ki a növényzet közül.

Ó, nagyon megkapó a jelenet. Biztosan sejti, hogy ott vagyok, de próbálom mozdulatlanul tartani az optikát, és végül megnyugszik. Néha a vízben túrva kicsit kiúszik a nyíltabb részre.

Fordul egyet, majd visszasiet a takarásba. Most már azt is látom, miért. A tojó ott matat a növények között. Együtt úsznak tovább a kányafű tengerben. A nap már teljesen felkelt, a pára is szétoszlott. Az egyre erősödő ellenfényben megint egy szárcsa jelenik meg.

Nagyokat tép a hínárból, miközben áthalad előttem.

A szárcsa is gyorsan magamra hagyott. Bár még nincs nyolc óra, a fények mégis olyan erősek, hogy nincs értelme tovább maradni. Bár nem túl mozgalmas, de annál hangulatosabb reggel volt. Soha rosszabbat! :)

A cinegés odútelepeimen viszont egészen konkrét nyomokat találtam. Helyenként ugyan már kotlanak a széncinegék,

de a legtöbb odúban még csak különböző számú fészekaljakat lehetett látni. 

Hogy mit rejtenek a tojások, az pár hét múlva kiderül. :)

Gyönyörű acélos volt a csőre. Azért így mást mutat ez a madár, mint ősszel. Nem maradt sokáig, pár kortyot ivott, és már ment is.

Szuper. Egy jó faj elsőre, nem rossz ómen. :) Röviddel a meggyvágó után újabb jó faj érkezett. Ő sem időzött sokáig, egyetlen kép erejéig röppent csak elém. Talán még nem is a víz miatt, hanem a víz körül mozgó rovarok miatt. A közelben éneklő csilpcsalp füzike volt az.

Fölkapott valami apró lepkét, amiről sajnos lemaradtam, és már ott sem volt. Sebaj, egy fotó is fotó! Több madár nem mutatta magát, habár folyamatosan énekelt a barátka a szomszéd bokorban, hallottam a fekete rigókat, harkályokat, cinegéket, és az év első kakukkját is. Csak a gyíkok másztak elő, ittak és napoztak. Először a nőstény zöld gyík jelent meg,

majd a már kékülő torkú hím is tiszteletét tette.

Ennyi jutott az első alkalomra. Jó lesz, úgy érzem. Az örömhírt pedig a végére hagytam. A békapetékből mostanra kikeltek a békalárvák, így most tele van a medence úszkáló ebihalakkal. :) Számomra egy újabb példája annak, hogy egy hosszú időn keresztül működő madáritató nem csak a madarak körében népszerű.

Amilyen óvatosan csak lehetett, ráfordultam az optikával. A madár semmit nem reagált a mozgásra, csak egymás után bukott le a finom hínár falatokért.

Sokszor csak a hátsó felét láttam, amíg a víz alatt matatott.

Közönséges madár, de én nagyon örültem most ennek a helyzetnek, mert elég gyengén állok szárcsafotó ügyben. Ez a madár most némileg javított a mérlegen.

Pár perc után aztán visszafordult, és megcélozta a les mellett egyre nagyobb növényzetet, ahol eltűnt a szemem elől.

Na, valahogy így képzeltem, hasonló közelséget szeretnék a többi szereplővel is. De hát a récék továbbra is kitartanak a szomszéd öbölben. Így nem marad más, végig pörgetem az előbbi szárcsa fotóit a fényképezőn. Egy csobbanásra emelem fel a fejem. Pont a les előtt az üstökösréce gácsér hintázik a  vízen. Hát itt van a drága!

Titkon bíztam benne, hogy ma is látom. Pár másodperces feszült figyelem után viszonylag gyorsan balra kiúszott előlem. Nem követtem a mozgását, mert gyors mozdulatot igényelt volna, nem akartam elijeszteni. De mikor már nem láttam, az optikával kifordultam abba az irányba, hátha szerencsém lesz. Így lett. Egy perc sem telt el, a madár ismét megjelent. Ám most teljesen nyugodtan úszott, és ami a legfontosabb, jóval közelebb.

Hű, nagyon szép ez a madár! Folyamatosan rajta vagyok, ő meg lassan úszik be a les elé.

Néha megáll, fejét a víz alá dugva keresgél,

majd egy hínárfalattal a csőrében emeli vissza.

Ezt többször megismételte, nyugodtan táplálkozott. Így haladt át lassan a les előtt, majd jobbra kiúszott a látótérből. Remek volt!

Ez a folyamat eltartott vagy húsz percet is. Ezalatt folyamatosan a keresőben bámultam az üstököst. Mikor felpillantottam, jött az újabb meglepetés. A szomszéd öbölből néhány böjti réce átsodródott elém. Na nem olyan közel, de azért már érdemes volt fotózni őket. Főleg, mert csoportban mozogtak.

A folyamatos táplálkozás mellett a gácsérok időnként hajtották is egymást. Ha ketten a kelleténél közelebb jutottak egymáshoz, vagy az éppen bukdácsoló tojóhoz, azonnal elindult a kergetőzés.

Kerregő hangjuk betöltötte a sátrat. Öröm volt őket ilyen közelről hallani.

Azért is, mert ezek voltak az első értékelhető böjti réce fotóim.

Nagy volt az öröm, amit az üstökös időnkénti felbukkanása csak fokozott. Hol közelebb, hol távolabb, de folyamatosan a környéken tartózkodott.

És még valami bizakodásra adott okot. Ezen a délutánon csak a hím üstökösrécét láttam. A tojó nem mutatkozott. Remélem ez jót jelent, és ő már a tojásokat melengeti! Majd meglátjuk! :) A nap lassan alábukni készült. Az események sorát egy hattyú esti tollászkodása zárta.

Szépen, komótosan úszott be elém, nem is vártam, hogy bármit is produkálni fog, kapkodnom is kellett a zoommal, hogy a szárnyterpesztős mozdulatai, és a nyújtózkodása beleférjen a keretbe.

A nagy madár mellett szinte eltörpültek az apró böjti récék. A hattyú tollászkodását nem is várták meg. Kiürült a víz, csak a nagy fehér maradt még pár percet.

A toalett végeztével ő is elúszott, a nap is alábukott. Ideje volt menni, jó érzéssel másztam elő. Jó lesz ez, csak még egy kicsit közelebb! :)

Kedvenc pihenője a falu szirénája, most is itt láttam meg először. Egyből ki is találtam, hogy most végre lövök pár röpképet róla, ahogy fészek felé száll. Persze ez sem jött össze. Röpképnek be kellett érnem a balkáni gerlékkel, akik már szerelemittasan kergetőztek a közelben.

Fotós kudarcomra vigaszt az utolsó nap lehetősége adott valamelyest. Az udvaron nézelődtem, távcsöveztem az eget. Ebben az időszakban mindig mozgalmas a légtér. Nem is csalódtam. Áthúzó fekete gólyákat, réti sasokat és egy parlagi sast is sikerült megfigyelni az egerészölyvek, hollók és karvaly mellett. Egy valami azonban hamar feltűnt. Túl sok volt a holló. Egyre többen és egyre gyakrabban repültek át a völgy fölött, és láthatóan a domb mögött csoportosultak. Kora délutánra már ötven fölé becsültem a létszámukat. Ez a hollóknál általában egyet jelent valami könnyű táplálékkal, legtöbbször döggel. Nem is bírtam sokáig, meg kellett néznem a csoportosulás okát. Persze napközben folyamatosan fotóztam az áthúzó hollókat, de nagyon magasan repültek, nem voltak értékelhetők a képek. De ahogy egyre feljebb sétáltam a dombon, a madarak is egyre közelebb kerültek, kezdett izgalmassá válni a dolog.

Fehér háttér előtt, alulról fotózott madár, hát erre a lehetőségre csak legyinteni szoktam, most mégis elkapott a hév. Próbáltam takarásban mozogni, de úgy vettem észtre, hogy a madarak sem voltak annyira bizalmatlanok.

Némelyik olyan közel húzott el fölöttem, hogy koncentrálni kellett erősen, nehogy lemaradjon egy szárnyvég, vagy farok.

Egyik-másik madár egészen csapzottan nézett ki. Szinte rojtos volt már a tollazatuk.

Már a dombtetőn jártam, és csak egy bokorsor választott el a túloldaltól, ahonnan felröppentek és ahova alábuktak a madarak. Ahogy átértem, frissen elmunkált szántóra jutottam. A hollók, vagy ötvenen a szántóföldön ültek, vagy a fel-felerősödő szélben játszottak, kergetőztek. Végül nem jöttem rá, hogy mi volt az oka a csoportosulásuknak, örök rejtély marad. Csak a szántó szélén virágzó gyümölcsfák előtt elvitorlázó hollók látványa marad meg emléknek az esetről. :)

Néhány éve találkoztam ezzel a fajjal a tavaknál, és azóta néztem őket sóvárogva minden tavasszal a gátról távcsövezve, ahogy az elérhetetlennek tűnő távolságban úszkáltak. Most meg itt vannak előttem. Az üstökös pár szép lassan úszkált. Időnként a víz alól téptek a friss hínárból. Amennyire szerettem volna, annyira nem jöttek közel, sőt, amint nyíltabb részre értek, a gácsér egyből visszafordította a tojót. De az ember ne legyen telhetetlen.

Talán negyed órát voltak előttem. A fotók közel sem lettek tökéletesek, de számomra így is nagyon sokat jelentenek. És azt hiszem egy lépéssel megint előrébb kerültem