Blogok

Másnap reggel szépen megágyaztam az iszapon, és vártam a madarakat. Sajnos a töcsök nem voltak a vízen, de néhány partimadár mozgott a túlsó oldalon. Nincs mit tenni, várni kell. Bámészkodás közben feltűnt egy "púp" a vízen. Nem tudtam mire vélni a dolgot. A sekély vízben lassan mozgott, de mindenfajta úszó mozdulat nélkül. Akkor vált világossá, hogy mit látok, amikor a valami kimászott az iszapos sekélyesbe. Először egy fejet vettem észre, amint a púp emelkedett ki a vízből. Ebből már rájöttem, hogy teknőst látok. De miért nem mozog a lába? Hát azért nem, mert alatta volt még egy teknős, aki az előbbit a hátán cipelte. Leesett a tantusz. Párzó mocsári teknősöket látok.

Nem is gondoltam volna, hogy ez a két szerelemittas teknős még hasznomra lesz a madarak csalogatásában. Pedig így lett. A nőstény elég nehézkesen mozgott, ahogy a hímet a hátán cipelte. Amerre ment, alaposan felszántotta maga után az iszapot, és azzal együtt felkeverte az iszapban lakó férgeket is. Ez keltette fel a cankók figyelmét, és szép lassan lekövetve a teknősök nyomát az én lesem előtt kötöttek ki. Nyomtam is bőszen az exponálógombot, hiszen réti cankók és billegetőcankók táplálkoztak előttem alig 4 méterre.

Sajnos a gólyatöcs ezúttal elmaradt, de ezek a kedves kis madarak kárpótoltak érte.

A vonulás nagyobbrészt éjszaka zajlik, de néhány sietős versenyzőt nappal is fülön lehet csípni. Találtunk is néhány "emeletes békát", amik nagy iramban merültek a vízbe, amint kijutottak a biztonságos vödörből.

És készül egy-két közeli kép is.

Egy évre szóló látványt kell elraktározni. Mire újra nyílni fognak ezek a szép virágok. Odúja előtt éneklő seregély, és az erdő mélyén már fiókáit nevelő holló pár búcsúztat . Szép volt.

Az éjszakai esőnek hála vízcseppekkel díszítve, a virágzás kellős közepén találtam szép kis virágaimat.

Szóval a húst kiraktam, és vártam a következményeket. Napok teltek el és látszott, hogy az ölyvek (szám szerint kettő) megtalálták a csalit. Az már világossá vált az elején, hogy ha komolyan ölyvet szeretnék fényképezni, akkor további etetnivalóra is szükség lesz. Tehát bevetettem mindent, és terítékre került mindenfajta finomság. Még az országutak mellett az örök vadászmezőkre tért róka földi maradványai is e nemes célt szolgálták.

Telt múlt az idő, de a siker csak nem akart jönni. A csali fogyott, de a madarak nem akartak az objektív elé járulni. Pedig biztos voltam abban, hogy rájárnak, mert folyton a környéken mozogtak. Persze azért volt mit nézni a lessátorból. Leginkább azt a szajkót, ami ölyvet játszva járt a húsra. Rendszeresen megjelent, már messziről kiabálva, legtöbbször az ölyvek vijjogó hangját utánozva. Mivel a szajkó elég jó hangutánzó, néhányszor behúzott a csőbe. Már tűzkészen vártam a közelből hallott ölyvet, amikor matyi barátom huppant a beszállófán. Nagyon tetszett neki a dolog, mert sűrűn eljátszotta.

Már kezdtem elkeseredni, hogy nekem csak a szajkó jut. A csali, és a kedv is erősen fogyott. Az utolsó pár nap következett. Egyéb elfoglaltságaim és a közelgő tél vége miatt idén már nem lesz több lehetőségem az ölyvek fotózására, így hát belehúztam a végére, és rásegítettem egy kis csirke farháttal. (Mondjuk a környék rókái és kóbor kutyái jól éltek ez alatt a másfél hónap alatt.) Eljött az utolsó, a hetedik nap, amit a lesben töltöttem. Mesebeli szám! Hátha ma sikerül. És így is lett. Kb két óra várakozás után megérkezett a két ölyv. Minden teketória nélkül az egyik leszállt a beszálló fára, és falatozni kezdett. Csattogott a fényképező is. A másik delikvens a közeli fáról kiabált neki, az én madaram meg bőszen válaszolgatott. Nem maradt sokáig, talán öt percig. De ez éppen elég volt arra, hogy elkészítsem első egerészölyv fényképeimet.

Itt kell köszönetet mondanom Golubics Pisti, Bodó Jani, Kulcsár Peti barátaimnak, hogy segítettek az etető anyag beszerzésében.