Sasazértis

A távolság nagyon kicsi, 10-12 m, az objektív szinte karnyújtásnyira hozza. Tudom, hogy nem lát, mégis ösztönösen megfeszül mindenem, és próbálok mozdulatlan maradni, és minden exponálás után arra figyeltem, hogy meghallotta-e. Valószínűleg nem, mert nem foglalkozott a lessel. Lekötötte a szarkák ricsajozása, amik egyből visszatértek, miután a sas földet ért. Mikor határozott léptekkel megindult a táplálék felé, én is megnyugodtam, maradt a határtalan öröm, és a gyermeki csodálkozás. :) Gyönyörű, világos mintázatú, fiatal madár volt. Már az első falatokat le is nyelte, amikor a fán várakozó társa is felbátorodott, és leszállt mellé.

Na, ez történelmi pillanat volt. Egyszerre két rétisas még soha nem tartózkodott a kunyhó előtt, amikor én is bent ültem.

Nem is kell mondanom, a nyugalmam egyből elszállt, izgalmas percek voltak. Főleg, amikor támadt egy kis nézeteltérés közöttük „a ki is eszik most” kérdésben. Egy kis szárnyemelgetés után szétrebbentek, kapkodtam az objektívet jobbra-balra. Próbáltam azt fotózni, amelyik jobb helyre ült.

A tuskó szépen kiemelte őket a kákacsomók közül, nem győztem betelni velük. Csodálatos, méltóságteljes madarak.

Mindenféle beállításban készültek a fotók, tobzódtam, és élveztem a látványt.

Érdekes volt látni a viselkedésbeli különbségeket. A világos színezetű madár sokkal erőszakosabb volt, így zömében ő táplálkozott. A másodjára érkezett példány pedig ide-oda ugrált, és próbált kisebb falatokat elcsenni társa elől.

De amaz mindig meglegyintette, így kénytelen volt várni a sorára.

Ezt én persze nem bántam. Az időközben egyre feljebb kúszó nap szép fényekbe vonta a rétet, a madarak körüli környezet is egyre szebbé vált.

El se tudom mondani, mit jelentett ez nekem, valóságos csodaként éltem meg a helyzetet. Ha itt véget ért volna a nap, én már boldogan mentem volna haza. Ám akkor történt még valami. A les mögül érkezve, váratlanul, egy öreg rétisas landolt a földön, és rögtön utána egy másik fiatal madár is lehuppant mellé. Mi van? Négy rétisas volt hirtelen előttem. Csak tátottam a szám, és figyeltem, ahogy a két frissen érkező a még mindig javában táplálkozó világos színezetű sast bámulja.

Hát ezt már nem bírtam ép ésszel felfogni. Micsoda reggel! A világos suhanc továbbra is tartotta a helyét a táplálék körül. A többinek egy-egy nagyobb falatot arrébb kellett cibálnia, ha enni akart. Összetűzések ugyan nem alakultak ki, egy szárnylegyintés, vagy egy határozott mozdulat elég volt közöttük, de a feszültség, és a legfiatalabb állat dominanciája érezhető volt. A próbálkozók ilyenkor arrébb rebbentek,(furcsa ezt leírni egy 2,5 m szárnyfesztávolságú madárnál) és a szénabálára is felugrottak.

De úgy látszik a várakozás sem megy olyan simán, megértem, üres hassal én is ingerlékenyebb vagyok. :)

Végül aztán mindenki talált magának egy helyet, ahonnan nyugodtan nézhette az eseményeket.

A szénabála jó helynek látszott, a legidősebb sas innen próbált időnként az érdekeinek érvényt szerezni.

Amikor sikerült neki egy koncot elcsípni a többiek elől, azzal felugrott a bála tetejére. Persze a szarkák mindenütt ott voltak, folyton azon mesterkedtek, hogy elcsenjenek valamit előle.

Az öregebb sas meg is unta, és miután pár nagyobb falatot megevett, feldobta magát a levegőbe, és felült a száraz fűzre. Őt a két középső, átszíneződő példány is hamar követte, így hárman nézték, ahogy a lassan egy órája falatozó világos társuk is befejezi a reggelijét.

Miután ő is végzett, pár percig felült a bálára,

de a szarkáktól neki sem volt nyugta, ezért a többiek után repült.

Még egy darabig emésztettek így közösen a fűzfán, aztán a varjak és szarkák zaklatásaitól menekülve nyugodtabb helyet kerestek az emésztésre. Én pedig csak ültem a kunyhóban, néztem ki a fejemből, és próbáltam felfogni, hogy mindez valójában megtörtént. A közelre beröppenő szarkákról készült még portré,

de a négy sas közelsége olyan állapotba hozott, hogy nem tudtam tovább koncentrálni, ezt az élménycsomagot meg kell emésztenem. Mindenesetre Sanyi - sasok 2:2. :)