Köd előttem, köd mögöttem

Amikor hajnalban, a tó sarkán kiszálltam az autóból, olyan látvány tárult a szemem elé, amitől tátva maradt a szám. A tó nem nagyon látszott. Na de nem azért, mert még sötét volt. Bár  igaz, messze volt még a reggel, mégis a telihold a derült, csillagos égbolton szinte nappali fényt biztosított. Hanem azért, mert az egész tó fölött több méter vastag pára ült. Mint egy hatalmas paplan, úgy fedte be a vizet, nádast, mindent. Csak a magas fűzfák csúcsa látszott ki belőle. A kerek telihold pedig gyönyörű, sejtelmes fénybe vonta ezt a ritka jelenséget. Sok éve járom a hajnali vízpartot, de ilyen markáns, szinte ködszerű, víz fölötti párát még soha nem tapasztaltam. Ez a tényező, a makulátlan szélcsend, és a közelgő napkelte egyet jelent a különleges látványvilággal, úgyhogy gyorsan és nagy kedvvel készülődtem. A gáton, már menetfelszerelésben lépkedve arra gondoltam, ha tájfotós lennék, most tobzódnék a holdfényes, ködös látképben, de a sűrű pára alól kiszűrődő madárhangoknak nehéz ellenállni, úgyhogy tájfotós ambícióimat hátrahagyva hamar a vízbe gázoltam. A víz szintjéről azért egészen másként festett a dolog.  A lesben fekve gyakorlatilag semmit nem láttam. Azt megszoktam már, hogy a napkeltét megelőző kb fél órában már tulajdonképpen mindent látni, fényképezni is lehet, ha van mit. Most viszont csak az innen-onnan hallható hangokból, loccsanásokból lehetett következtetni, hogy az előttem elterülő semmiben azért zajlik az élet. Akkor kezdett derengeni valami, amikor a nap már emelkedni kezdett.

Ennek hatására a víz fölötti masszív pára is mozgásba lendült, és mintha a madarak is aktívabbá váltak volna. Igaz, erősen mereszteni kellet a szemem, hogy észre is vegyem őket. Elsőként egy kis vöcsök került a közelembe.

Majd a közeli nádast megzörgetve, egy vízityúk lépett ki elém.

Ha nem zörög, tán észre sem veszem, annyira meresztgettem a szemem a kelő nap irányába, hátha észre veszem a terület gazdáját. Meg is láttam, de csak a sziluettjét, közelebb ezúttal nem jött.

Jött viszont egy réce. Először nem tudtam miféle, aztán a felsejlő fehér szeméből kitaláltam, cigányréce közeledett.

Nagyon sietett, de szerencsére előttem úszott el, így végig tudtam követni, egészen a kelő nap ellenfényébe.

A szárcsák is mozgolódtak, bár jobbára csak elúsztak a látótávolságon belül. A balhés pillanatokra csak a hangok alapján tudtam következtetni.

Annak ellenére, hogy már egy órája felkelt a nap, a pára még mindig kitartott. A szemközti nádas még mindig homályba burkolózott. A reggel legszebb pillanatai pedig csak ez után következtek. Szinte a semmiből felbukkant egy hattyú. Egészen elképesztő volt a látvány. A szárnyait kissé megemelve úszott a semmiben, tollait pedig már megvilágította a fák fölé emelkedő nap.

Hihetetlen volt. Mint egy álomkép, úgy jelent meg előttem, pedig tudtam, csak a járőröző gúnárt látom.

Közeledett, forgolódott előttem, én meg csak ámultam, és fényképeztem.

Majd ahogy jött, úgy úszott el a semmiben. Volt, nincs, akár egy tünékeny pillanat.


Pécs, 2016. április 24.