Köd...

... üli meg a vidéket. Már ki tudja hány napja. A vastag párapaplan eltakarja a napot, a tájat, de engem is, ahogy a tópart felé baktatok. Legalább nem látnak a sasok, gondoltam. Mert hát persze, hogy oda tartok. Legutóbbi, mesébe illő kalandom a nagy madarakkal nem hagyott nyugodni. Hátha... A lesből sem látni túl sokat. A lihogó mellett, a jég szélén álldogáló hattyúk még éppen beleesnek a látótávolságba.

Nincs más dolgom, várok. Figyelem a récéket, hattyúkat, néha a háttérben felsejlő fákkal is komponálok egy képet.

Talán oszlik a köd kicsit, és igen, a közeli bokor tetején csörren egyet egy szarka. Aha, a múltkor is így kezdődött. Ám a befejezés jóval egyszerűbb lett. A jég hátára vetődött hal mellé csak egy egerészölyv huppant le.

Ő sem maradt sokáig. Nézelődött kicsit, majd magamra hagyott. A sasok bizony elmaradtak. A köd eltakarta a napot, a tájat, és engem is, ahogy az autó felé baktattam.


Pécs, 2020. január 20.