A frakkos énekes

Sok éve járom már a Mecsek erdeit. Szeretem. Sok szépsége közül a kedvenceim a bükkösök, különösen tavasszal, mikor az erdő alját a virágzó medvehagyma fehér szőnyege borítja, és megtelik madárdallal a lombosodó fák koronája. Ennek ellenére valahogy a fotózás terén eddig háttérbe szorult kicsit. Persze mindig kattintgattam a hegyek között, ha a hangulatom úgy kívánta, de a sok energiát és időt igénylő egyéb fotós projektjeim mindig elhúztak más irányba. Ezen szeretnék a jövőben változtatni, aminek első lépését meg is tettem. Véletlen adódott a lehetőség, ami megadta a kezdő lökést. Egyéb dolgom miatt keltem át egy szép völgyön. Az oldalában forrás fakad, alján patak csobog, fölé szép, szürke törzsű bükkök magasodnak. Szóval igazi mecseki táj a maga tavaszi madárkórusával. Megszoktam már, hogy bármit csinálok, a fülem mindig figyel a madarakra. Ki is szúrtam egyből, hogy fölöttem egy örvös légykapó énekelt. A Mecsekben azért ez nem olyan ritka, de valahogy ez a helyzet mégis más volt. Negyed órám van a dologra, meglátjuk mi lesz belőle. Telefonomat felcsaptam, gyorsan kikerestem a megfelelő hangot, és rászóltam a madárra. Egyből reagált. Na, ez kell nekem. A második szóra már az objektíven keresztül néztem.

A maga egyszerűségével is gyönyörű madár. Mintha frakkot hordana, és amikor dalra fakad, valóságos énekművész lesz.

Az atmoszféra hozza a csalhatatlan erdei hangulatot. A frissen fakadó lombokon átszűrődő napfény, szürke törzsek a háttérben, és éneklő légykapó a fejem fölött. Tavasszal ez nekem a Mecsek. Még egy képet kértem a madártól, aztán magára hagytam, nekem is dolgom volt és neki is.

Ám nem hagytam annyiban a dolgot. A következő napokban már ilyen szemmel jártam az erdőt, és meg is lett, amit kerestem. Egy hét múlva újabb találkozót kértem egy másik légykapótól. Tudni kell a fajról, hogy nagyon kedveli azokat az erdőket, ahol lábonszáradt, elhalt fákat, facsonkokat talál. Egyrészt azért, mert odúlakó lévén szüksége van a harkályok által elhagyott odúkra, másrészt nagyon szeret ezeken a facsonkokon énekelni. Na ez a pillanat kellett nekem. Mégpedig jó kis erdei hangulattal megfűszerezve. Ezúttal csak pár percre volt szükség, hogy a képek elkészülhessenek. Szóltam a madárnak, hogy itt vagyok, és ő már állt is a rendelkezésemre.

A vízmosás aljából meredő elhalt bükktörzs tetején megjelent, és sípolásokkal tarkított énekével köszöntött.

Hát valami ilyesmire gondoltam. Tavasz, Mecsek, bükkös, légykapó.


Pécs, 2021. május 17.