vörös kánya

Kányasztori

Az úgy kezdődött, hogy 2017-ben Dénes talált egy jó helyet. Jeladós madár adatai alapján a vörös kányák téli gyülekezőhelyére bukkant a Dél-Dunántúlon. A faj egyedeire, szocális természetük miatt, jellemző, hogy a téli időszakot csapatosan töltik, és egy-egy alkalmas helyen ezekben a hónapokban együtt éjszakáznak. Itt is ez történt. November és február között folyamatosan 30 és 50 közötti példányszámban lehetett őket megfigyelni, ahogy a naplemente időszakában alvóhelyükön gyülekeztek. Madarászberkekben nagy szenzáció volt, mert ilyet vörös kányával kapcsoltban még nem figyeltek meg Magyarországon. Persze az én figyelmemet is felkeltette a dolog, és egy fotós projekt gondolata kezdett formát ölteni a fejemben. A megvalósításra egy évet kellett várni.

Volt időm bőven átgondolni a dolgokat, és mire eljött a cselekvés ideje, a fejemben már összeállt a terv. A ragadozómadarakra jellemző, hogy évről-évre felkeresik ugyanazt a telelőterületet. Egerészölyveknél ezt tapasztaltam is, egyazon egyedet több éven keresztül is megfigyeltem a hegyvidéki etetőhelyen. Erre lehetett számítani a kányák esetében is, hogy a következő évben újra az adott helyen fognak gyülekezni, éjszakázni a téli hónapok alatt. A tervem az volt, hogy az éjszakázóhely pár km-es körzetében kialakítok egy etetőhelyet. Persze alaposan körbe kellett járni a dolgot, hiszen fokozottan védett fajról van szó, ráadásul a fotózás szempontjait is figyelembe kellett venni. Időben nekiálltam, hogy mire a madarak megérkeznek, mindennel készen legyek. Szeptember végén már állt a les a kiszemelt területen, október elején pedig elkezdtem az etetést.

Az első fotózásra október közepén kerítettem sort, amolyan próbának szántam. Na meg kíváncsi is voltam, hogy mi zajlik valójában a lesnél, ugyanis a jelek meglehetősen bíztatóak voltak. Érkezésemmel egyből egy öreg rétisast ugrasztottam fel az etetőhelyről. Azanyád! Nem is számítottam rá, de egy sasnak mindig örül az ember. Amint eltűntem a lesben, egyből megindult a mozgás. Ölyvek, hollók. De jó ideig nem szállt le semmi. Gondoltam, hogy oka van, hamarosan róka dugta ki az orrát a les mellett a bokrok közül.

Nem volt túl óvatos, egyből enni kezdett. Cibálta a csalit, attól féltem, hogy behúzza az erdőbe. Azzal vége is lett volna a napnak, hát gondoltam elzavarom. Nem ment. Hiába hangoskodtam, zörögtem, nem zavartatta magát. Meglepő volt, mert korábban, hasonló helyzetben a fényképező kattanására már el is iszkoltak. Ez nem akart. Oda jutottam, hogy a les üvegét levettem, megmutattam magam neki, erre egy nagyobb cafattal behúzódott az erdőbe. Nagyokat mosolyogtam, meglepő helyzet volt.

Miután a róka eltűnt, csak lejöttek az ölyvek. 7-8 is lehett a környéken, hajtották egymást folyamatosan, mire egy aztán megkezdte a sort, enni kezdett.

Utána jött a többi is, négyen voltak lent előttem. A fotózást nem nagyon erőltettem, pár portré készült csak egyikről-másikról.

Közben bekőröztek a hollók is. Hangos korrogással méltatlankodtak az ölyvek jelenlétén. Aztán megláttam, amiért jöttem. Hirtelen egy vörös kánya fordult be a látótérbe. Tett egy kört, megnézte mi történik lent, majd eltűnt a szemem elől. Micsoda pillanat volt! Fotó ugyan nem készült, váratlan volt és gyors. De nekem ennyi elég volt. Itt van, jó úton járok tehát...


Pécs, 2018. október 20.