egerészölyv

Stabil ölyvek

Öt télnek kellett eltelnie, hogy az ölyvek fotózásával kapcsolatban eljussak oda, hogy amikor kint ülök a lesben, akkor nagy valószínűséggel fotó is készül. Nagy eredmény ez nekem, hiszen nagyon sok munkát fektettem bele az évek alatt, és sokszor ért kudarc is, ami hát valljuk be, nem a legjobb inspiráció. Kicsit a hozzáállásom is változott ezzel kapcsolatban. Felismertem azt a madárvédelmi lehetőséget, ami a ragadozók téli etetésében rejlik, így a kezdeti fotós célok mellett mára a madárvédelmi szempontok is megjelentek. Természetesen oly módon, hogy a fotózás is lehetséges maradjon, az évek során megfogalmazódott igényeim szerint. Mostanra tehát azt tudom mondani, hogy az ölyvekkel kapcsolatos, régóta tartó fotóéhségemet valamelyest sikerült csillapítani. A legutóbbi les is hozott új képeket. Fotósként és madarászként egyaránt nagyon nagy élményt jelent, hogy mindössze 8-10 méterről figyelhetem ezeket a szép madarakat, jó tanulási lehetőség is. Ugyanis az ölyvekkel való foglalatosság alatt rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok róluk, annak ellenére, hogy gyakori madarak. A különböző tollazatok megfigyelése, vedlési, korbeli különbségek felismerése az egyes egyedeknél ugyanolyan örömöt jelent, mint egy-egy jó fotó elkészítése. Azt hiszem madárfotósként nem is kívánhatok többet. Hiszen a fényképezés folyamata alatt sokat tanultam róluk, természetükről, viselkedésükről.


Pécs, 2014. február 6.

Egy fagyos délután

A hétvégi fotózás krónikáját egy kis bosszúsággal kell kezdenem. A pénteken megérkezett nagy hó, és erős fagy jó mozgást ígért az ölyves lesnél, ezért tervbe vettem egy vasárnap hajnali fotózást. A január eleji tavaszias enyheség gyakorlatilag felfüggesztette a madármozgást az etetőtéren. Bár az egerészölyvek jelenléte folyamatosan tapasztalható volt a környéken, az etetőanyag mégsem fogyott. Nem volt rá szükségük. A máskor pár nap alatt elfogyó mennyiség hetekig hevert a földön, nemhogy az ölyveket, de még a rókákat sem izgatta a dolog annyira. Azonban a mostani kemény télies időjárás meghozta a reményt a fotózásban is. Időben fel is keltem, hogy még a sötét leple alatt a lesben lehessek. A hideg miatt, ami bőven mínusz tíz alatt volt, rengeteg ruhával, pléddel felpakolva indultam volna. De csak volna. Az autó csütörtököt mondott. Nem tudtam mit tenni, a sötétben és a kemény fagyban nem volt kedvem autót bütykölni, így hát tehetetlen dühvel, bosszúsan, de azért bevallom jólesően bújtam vissza a meleg ágyba. Reggel, már napvilágnál szerencsésen helyre állt a technika, így ez az akadály elhárult a fotózás elől, és körvonalazódott egy délutáni fényképezés lehetősége. És mivel a vasárnapi, családi ebédről is felmentést kaptam, ami azért valljuk be nagy dolog, (Ebből is látszik, hogy a természetfotózás nem is annyira egyéni sport, mint gondolnánk. Ha nincs megértő, támogató család, mit sem ér az egész!) nem volt más hátra, csak kellőképpen beöltözni a leshez. A málhás szamár kifejezés talán illene arra, ahogy elindultam. A nagy hó miatt még távolabbról is kellett megközelíteni a helyszínt. Fotós hátizsák, plédek, állvány, szék, álcaháló, 20kg napraforgó, mindezt térdig érő hóban. Nem fáztam, mire megérkeztem. :) A napraforgót beletöltöttem a kismadár etetőbe, friss etetőanyagot raktam az ölyveknek, és bevackoltam. Érdekes, hogy nem is a napraforgó, hanem inkább az ölyveknek kirakott eleség izgatta a madarakat. Széncinegék, nagy fakopáncsok lepték el a húst, zsiradékot. Az erős éjszakai mínuszokat az állati eredetű zsiradékkal könnyebben át tudják vészelni, hiszen nagyobb az energiatartalma, mint a napraforgónak. Ezt ők is nagyon jól tudják. Így az ölyves beszállón ma először nagy fakopáncsot fotóztam.

Gyakorlatilag folyamatosan jelen voltak, egyszerre többen is. A belsőség a szajkóknak is vonzó volt. Szintén nagy hévvel estek neki, és kisebb-nagyobb cafatokkal repültek el, hogy kisvártatva ismét visszajöjjenek egy újabb körre.

Közben a napraforgón is nagy lett a forgalom. A magevő társaság nagy részét alkotó mezei verebek és zöldikék csapata kibővült néhány érdekesebb fajjal is. Erdei pintyek jöttek egészen közel.

A nagy hó megfelelő magasságba emelte őket, érdemes volt fotózni is a "földönfutó" társaságot. Szokásukhoz híven az etetőről lehullott szemeket szedegették.

Már vagy három órája ücsörögtem a lesben, de az ölyveknek csak a hangját hallottam. Ez azért biztató volt, itt vannak a környéken, csak várni kell. Bár a lábujjaim már jelezték, hogy nagyon hideg van, mégis nagy volt bennem az elhatározás, hogy ma nem megyek haza ölyvfotó nélkül. Szerencsére az éhségük nagyobb volt, mint az óvatosságuk. Az etetőtéren egerészölyv landolt.

Nem sokat teketóriázott, egyből a lényegre tért. Tépte, nyelte a húst.

Ez megtette a hatását a többi madárnál is. Még két ölyv érkezett, és egyből mozgalmassá vált a terep. Egymást kergették a hús körül. Leszálltak kicsit távolabb, méregették az éppen táplálkozó társukat.

Hogy utána nekiugorjanak. Sajnos a mozgalmas jelenetek, amiből azért volt bőven, fotózhatatlan helyen történtek. Érdekes, hogy nem a hús mellett akaszkodtak össze, hanem arrébb szálltak, és ott csépelték egymást. Arra jó volt a helyzet, hogy kitapasztaljam, a jövőben min változtassak, hogy az akciójelenetekre is esélyem legyen. Szerencsére annyira aktívak voltak a madarak, hogy így is volt lehetőség bőven a fényképezésre.

Ügyesen használták a beszállófákat is. Született pár olyan kép, ami megfelelt a korábbi elképzeléseimnek.

Kellő jóérzéssel és megfelelően elgémberedett, átfagyott tagokkal bújtam ki a kunyhóból. Mára még adós voltam egy hógolyózással. Hát irány haza.


Pécs, 2014. január 27.

Se tél, se madár

Sötét van az erdőszélen. A Hold nem világít, csak a csillagok fénye mellett dereng valami az ösvényből. Megindulok a les felé, bár látni nem sokat látok, inkább érzésre próbálom eltalálni a helyes irányt. Emlékszem az első élményemre az éjszakai erdőben, szarvasbőgés idején még suhanc koromban. Be voltam tojva rendesen. Azóta sokat változott világ, megszerettem az éjszakai erdő "csendjét". Megtanultam, akárcsak Vuk, hogy a sötétség a barátunk. Lassan kirajzolódik előttem a kunyhót rejtő bokor sziluettje, megérkeztem. Van idő bőven az előkészületekre, még nem dereng a keleti horizont. Kényelmesen elrendezem a terepet, és bevackolok a lesbe. Bent ha lehet, még sötétebb van. Ha valaki átélte már, hogy mi az a vaksötét, hát ott az volt. Lassan oszlik a sötétség, kirajzolódik a látóhatár, már látszanak a hegy körvonalai. Kisvártatva már a les előtt is kibontakozik minden. Reggel lett. A völgyből ez idő tájt szokatlan hang csendül fel. Fekete rigó énekel. De nem úgy csak magának, hanem erőteljesen, messzehangzón, mintha tavasz lenne. Szépen visszhangzik a völgyben a rigófütty, jól esik hallani, bár tudom, nem időszerű. Január közepe van, elkelne némi fagy és hó. Félek, hogy ennek a nagy enyheségnek meg lesz még a böjtje tavasszal. A rigó éneke ébreszti a völgyet. Lassan beindul az élet. Én is reménykedem, hogy felébredt az is, amiért jöttem. Ölyvek reményében keltem ilyen korán. Nemsokára fel is hangzik a közelből kiáltása, tudom hol szokott éjszakázni, most ugrott le a fáról. De nem a les felé veszi az irányt, egyre messzebbről hallom. Kár, hát várok tovább. Rövidesen újra ölyv hangját hallom, de ő sem száll le, átrepül a terület fölött. Úgy látszik nem érdekli őket a belsőség. Nem csodálom, hiszen pockozni is lehet ebben az időben. Szerencsére azért nem maradok kép nélkül. Váratlanul megérkezik egy ölyv a beszállóra. Ismeretlen madár, még nem láttam, szép, világos színezetű. Nem is vár sokat, egyből le  ugrik a földre, nem ad esélyt a jó fotónak. Sajnálom, de kép nélkül azért nem engedhetem el, a természetesség jegyében ő is bekerül a galériába. :)

Pár percig marad csak, néhány falatot eszik, majd el is repül. Hiába várom, nem jön vissza, nekem is mehetnékem van már, így mára ennyi jutott. Bízom benne, hogy azért lesz még tél, és az majd meghozza a madarakat is.


Pécs, 2014. január 12.

A hónap képe - 2013. december

Egerészölyv - 2013. december, Mecsek

A december fotózás szempontjából fantasztikus volt. A hónap elején beindult ölyves projektnek immár ötödik alkalommal ugrottam neki. A gondos előkészületeknek és a madaraknak hála, eddig soha nem tapasztalt élményeket élhettem át a lesben töltött idő alatt. Ráadásul az évek során kialakult, és a fejemben már létező fotók megvalósításában is előre tudtam lépni. A mecseki hegyoldalak erdőfelújításaiban meghagyott hagyásfákon gyakran látni egerészölyveket. Nézelődnek, figyelik a környéket, vagy éppen csak süttetik magukat. A hegygerincen futó, vagy a hegyoldalban kanyargó utakról sokszor néztem őket távcsővel, és azon morfondíroztam, miként is lehetne ezt az annyira jellemző pillanatot képbe önteni, amint az ölyv az alatta elterülő erdő felett őrködik. Hát íme. :)

A kép Pentax ist Ds vázzal, Sigma 70-300 mm 1/4-5.6 DG Macro optikával, f6.3, 1/320, ISO 400 beállításokkal készült.


Pécs, 2014. január 1.

Zúzmarás nap

A Kárpát-medencét beborító köd a Mecseket is elérte. Éjszakai fagyok, nappali fagypont körüli hőmérséklet, tejfehér, mindent beborító köd. Ebben a hideg, szutykos, barátságtalan időben az ember hova máshova is kívánkozna, mint ki a lesbe. Kíváncsi voltam, ölyveim miként viselik ezt az időt. Kora délelőtt érkeztem a helyszínre. A sűrű köd takarásában észrevétlenül tudtam beóvatoskodni a leshez. Fantasztikus látvány fogadott. A tartós fagy és a páradús levegő azt eredményezte, hogy mindent szép zúzmara borított. Gyönyörű volt a környezet. Szép képek reményében helyezkedtem el. Nem is kellett sokat várnom az első ölyvre. Hamar megérkezett.

Nem túl jó helyre, de sebaj. Őt még többen is követték. Nem mindegyik a megfelelő érzékkel találta el a beszállásra kijelölt helyet, de azért volt olyan madár, ami megértette, mit akartam. :)

Bár ez a nap nem volt olyan mozgalmas, mint az előző heti, de ismét kaptam valami pluszt a képekhez. A zúzmarás növényzet, és a szürkés, ködös idő különleges körítést adott a mai fotózáshoz. Így átfagyva ugyan, de ismét elégedetten indulhattam haza.


Pécs, 2021. december 14.

Az asszonynak mindig igaza van

Úgy alakult, hogy a szombat hajnalra tervezett fotózás elmaradt. Van ez így néha. Azonban egy tervezett fotózás elmaradása miatt valahogy mindig kiül az arcomra valami. Valami, amit az ember felesége azonnal észrevesz. Életem párja tudván, hogy ilyenkor használhatatlan vagyok, felvetette egy délutáni les lehetőségét, hiszen délután is lehet madarat fotózni! Á, délután? Semmi értelme. Úgysem jönnek az ölyvek, ha napvilágnál ülök be a lesbe. Csak-csak, addig rágódtam a dolgon, hogy végül kimentem. Ha más nem, majd az ölyves les sarkához felállított madáretetőre járó cinegékkel elleszek. Délután egy óra, mire kint vagyok. Kicsit matattam, friss etetőanyagot raktam ki, aztán beültem a lesbe. Még jó, hogy a heti egyszeri, nagyobb mennyiségű zsigerből szoktam tartalékolni, hogy a fotózások alkalmával biztosan legyen a les előtt az ölyveknek is táplálék. Talán fél órája kuksolhattam bent, amikor a madáretetőn riasztottak a cinegék. Tudtam, hogy ez nem volt hiába. Az etetőtér felett árnyék suhant át. A következő pillanatban pedig az egyik beszállóra egerészölyv huppant le. 

Hoppá-hoppá! Pár óvatos kattintás, de az ölyv nyugodt volt. Így bátran készíthettem sorban a képeket. De jó, hogy kijöttem! Ölyvem nézelődik, kémleli a környéket, néha jólesően vakarózik egyet.

A nap közben néha kibukkan a felhők közül, szépen telibekapja a madarat. De mi ez, elkezdett esni a hó. Egyre jobban, miközben a nap is sütött. Mi van ma itt? Persze én meg csak nyomom a gombot, telik a memóriakártya szépen. Azon ügyködök, hogy minél több hópelyhet a képbe szorítsak.

Madaram, miután jól kibámulta magát, leugrott a földre, hogy egyen is valamit. De a java csak ezután követezett. Újabb riasztás a madáretetőn, újabb árnyék, egy másik ölyv landol a földön. Nincs teketória, neki esik a másiknak. Megy a csetepaté, sajnos elég rossz helyen, így fotó nélkül ér véget az ölyvek közti nézeteltérés. A másodjára jött madár fel is ugrik a levegőbe. Kisvártatva, azonban újabb madár érkezik. 

Ő már a harmadik. Ő is bepróbálkozik, hogy valami konchoz jusson, de ő is arra kényszerül, hogy odébb álljon. Még egy-két sikertelen próbálkozás, rárepülés után fel is adja a dolgot.

Az elsőként érkezett ölyv meg csak evett. Miután sikeresen elkergetett mindenkit, és megtömte a begyét, felugrott a beszállóra, hogy rendbe szedje magát.

Csőrtisztítás, tollrázás után még egy darabig ücsörgött előttem. A nap eközben már a horizontra ért. A szemközti hegyoldal már a napnyugta fényeiben úszott.

Miután eltűnt a nap, madaram is úgy döntött, elvonul emészteni. Én meg csak ültem a lesben, nézegettem az elmúlt három óra képeit, próbáltam felfogni, mi is történt. Az elmúlt négy évben számtalanszor elképzeltem már, hogyan szeretném az ölyveket fotózni. Kitaláltam számtalan helyzetet. De a kirakósnak legalább egy eleme eddig mindig hiányzott. Ezen a délutánon minden stimmelt. Megjöttek az ölyvek, szép fények voltak, esett a hó, nem merült le a fényképező, és én is a lesben voltam. Mindez úgy, hogy nem keltem hajnalban. Ki érti ezt? Azért egy végső következtetést levontam az esetből. Az asszonynak mindig igaza van! :) Pussz!


Pécs, 2013. december 7.

Elkezdődött

Aki régebb óta olvassa ezt a blogot, talán emlékszik rá, hogy az egerészölyvekkel hadilábon állok. Vagyis nem velük, hanem a fotózásukkal. Két kezemen meg tudnám számolni azokat a napokat, amikor az elmúlt négy szezonban elém kerültek, pedig meglehetősen sokszor ültem lesben rájuk. Hogy ezen az arányon változtassak, ezen a télen is nekifutok a dolognak. Ennek megfelelően az előkészületeket meg is tettem. Leskunyhó a helyére került, és elkezdtem az etetést. Két nappal az etetőanyag kihelyezése után a területen jártam, és félreismerhetetlen jeleit láttam annak, hogy ölyvek jártak a helyszínen. Nem is kellett több ahhoz, hogy a vasárnap reggel a leskunyhóban találjon. Minden évben nagy izgalommal várom az első lest, nagy tervekkel, elképzelt fotókkal. De eddig ilyen "korán", novemberben még sosem kezdtem. Ködös, szemerkélős idő volt hajnalban, olyan igazi barátságtalan idő. De mit lehet tenni, ha az ember meghallja a hívó szót, menni kell! Lassan virradt. A nap koránkelője a vörösbegy volt. Halk cik-cik hangján szólalt meg az erdő szélén. Aztán lassan megtelt hangokkal a környék. Ahogy a kunyhó sötétjéből próbáltam felfedezni minden hangot, a közelből halk motozás hallatszott. Félreismerhetetlen nesz, valami lépdel a magas fűben. Jobbról, majd kisvártatva balról, rövid szünet, aztán megint. Valami felméri a terepet. Derengett már, a sűrű köd ellenére már látni is lehetett valamit. Pár perc elteltével vörös bunda villant a gazban. Róka jött a húsra. Nem volt messze, 8-9 m-re lehetett. Jó szelem volt, nem fogott szagot. Felkapott egy jókora darab zsigert, és eloldalgott. Na koma, legközelebb remélem világosban jössz! Sokáig nem is történt más, bamba várakozás. Aztán hirtelen nagy madár fordul be a les elé. Egerészölyv landol a beszállófán. Fény alig, hömpölyög a köd, de azért a fényképező már kattan. Az első ölyv az ötödik szezon kezdetén.

Sokat nem időzik, leugrik a húshoz. A magas fű elrejti a szemem elől, apró mozgásokat látok csak belőle. Gondoltam egy kis falatozás lesz, aztán majd visszaül a fára. Nem így lett. Két órán át ücsörgött, szinte mozdulatlanul. Aztán ki tudja minek a hatására csak elkezdett enni. Pár perc múlva újabb árnyék siklik be a les fölé, újabb ölyv. Nem száll le, ráfordul a földön lévőre. Az meg felugrik a levegőbe, és mindketten elrepülnek. A köd miatt nem látom hova, csak hallom, hogy az erdő széli fákról kiabálnak egymásnak. Vártam még egy darabig, hátha visszajönnek, nem jöttek. A sűrű ködöt kihasználva, észrevétlenül én is leléptem. Bízzunk benne, hogy egy jó szezon kezdete volt ez a ködös, szemerkélős reggel!


Pécs, 2013. november 24.

Ölyvek negyedszerre

Idestova négy éve annak, hogy nekifogtam az egerészölyvek fotózásának. Az elmúlt három tél ezen a téren hozott ugyan némi sikert, de valójában úgy érzem, eddig vesztésre állok az ölyvekkel szemben. A ragadozó madarak világa amilyen csodálatos, legalább annyira rejtélyes is számomra. Sokkal kevésbé kiismerhetőbb világ ez mint az énekesmadaraké, és sokkal rögösebb út vezet a megismeréséhez. Természetesen a fotózáson kívül az is a célom, hogy minél közelebbről láthassam ezeket a fantasztikus madarakat, de sajnos az elmúlt telek alatt ez sokkal kevesebbszer sikerült, mint azt szerettem volna. Így hát az eddigi tapasztalataimat összegezve, újból belevágtam. A tavalyi, csúfos eredményt hozó (Vagyis egyáltalán semmilyen eredményt nem hozó.) helyszínt elhagytam, és visszatértem a két évvel ezelőttire. A leskunyhót ismét a Mecsek hegyei közé vittem. 

A tél beálltával az etetést is megkezdtem. Az etetőanyag mennyiségében és minőségében is változtatásokat eszközöltem. És íme, az ölyvek méltányolják a fáradozásaimat. A helyzet ígéretesnek látszik, eddig soha nem látott mennyiségben látogatják az etetőteret. Már csak a fotózásra kell időt szakítani.


Pécs, 2013. január 12.

Váratlan fordulat

A minap estefelé érkeztem az etetőhöz. Már erősen szürkült, de a szokásos teendőket el kellett végezni. Csendesen gázoltam a térdig érő hóban, és azon gondolkoztam, hogyan cseréljem le a beszállófákat. Az utolsó kanyarnál befordultam, ahonnan már látni a lest. Megdöbbentő látvány fogadott. Az önetető tetején egy egerészölyv ült, és a harkályoknak kitett faggyút tépte önfeledten. Nem hallhatta jöttömet, mert a porhó minden neszt elnyelt, így lehetett, hogy kb 10-m távolságból hirtelen elé toppantam. Ő is meglepődött, mert pár pillanat tétovázás után repült csak el. Ejha, ebből akármi is lehet. Na majd kiderül. A másnapi fotózás az etetőnél a szokásos rendben zajlott. Cinegék, csuszkák, harkályok, pintyek. Nagy volt a forgalom. Ám egyszer árnyék suhan el az erdő fölött. A cinegék riasztanak, és a következő pillanatban az egerészölyv landol a harkályok számára kitett beszállófa tetején. Tyű a mindenit.

Olyan közel volt, hogy hirtelen nem is tudtam mit kezdeni vele.De mivel a madár nyugodtan viselkedett, hát csak fényképeztem, ahol értem. Leginkább portrék készültek a közelsége miatt. Kb. 10 percig falatozott előttem a hájból, amit előző este raktam ki a harkályoknak. Közben megérkezett még egy ölyv. Ő nem szállt le, hanem a közeli fák egyikéről kiabált. Az én madaram csak tépte, nyelte a falatokat, mígnem aztán mindketten elrepültek. Alig tértem magamhoz a lesben. 2,5 m-ről fényképeztem azt a madarat, amiért annyit szenvedtem az elmúlt hónapokban. Lehet, hogy az ölyves projekt új fordulatot vesz? Meglátjuk.


Pécs, 2012. február 14.

Türelemjáték

Korábbi bejegyzésben már említettem, hogy ezen a télen is belevágtam az ölyvek fotózásába. Idáig meglehetősen kevés sikerrel. Mivel viszonylag sok energiát fektettem ebbe a projektbe, szeretnék már valami eredményt is felmutatni. Ezért a vasárnap hajnal ismét a lesben talált. Azt nem akarom felsorolni, hogy mennyi zokni, nadrág, pulóver, sapka, pokróc volt rajtam, legyen elég annyi, hogy a fagyhalált sikeresen elkerültem. Szóval még sötétben megérkeztem. Nehezen virradt. Volt időm megtapasztalni, hogy a termosz milyen nagy találmány! :) Az ölyvek, szám szerint kettő jóval pirkadat után kezdtek csak mozgolódni. A lesből jó rálátás nyílik a környékre, ezért jól láttam, amint az éjszakázó fájukról elindultak reggeli portyájukra. Mindez kb fél nyolc körül történt, két órával az érkezésem után. Az ölyvek többször átrepültek a terület fölött, majd fél tíz körül, négy órával az érkezésem után, az egyik a les fölötti fán landolt. kicsit előrehajolva jól láttam, amint egy kinyúló ágon ücsörgött. Tulajdonképpen eddig a pontig már többször eljutottunk, csak a folytatás hiányzott. De most nagyon elszánt voltam, tart még a tea a termoszban. Hosszan tartó nézelődés, tollászkodás kezdődött. Nem úgy tűnt, mintha a madár farkaséhes lenne. Néha megbámulta a földön lévő húst, de csak nem akart leszállni. Úgy fél tizenegy körül viszont mozdult az ág, és az ölyv a kunyhó elé kihelyezett beszállófán landolt. Nem hiszem el! Nem is vártam tovább, pár kép gyorsan elkészült. De milyen jól tettem, mert az helyett, hogy a hús mellé ugrott volna, körbenézett, csapott egyet, és már el is tűnt a szemem elől. 11 óra 30 perckor bújtam ki a lesből. Hat órát töltöttem kint reggel óta, három értékelhető fotóval jöttem haza. Mi ez, ha nem türelemjáték. Két és fél hónap után picit úgy érzem az ölyvek állnak nyerésre.


Pécs, 2012. február 12.