holló

Jégtáncosok

Fekszem a jég szélén, várom, hogy elinduljon a nap. A nádasból két vörösbegy kerül elő, egymást kergetik. Itt telelnek, szinte minden alkalommal találkozunk. Sőt, azt hiszem a vörösbegy minden ragadozómadaras projektemben ott volt már az eleje óta. Igazi húsevő. :) De most mintha lenne egy harmadik apró madár is. Amint közelebb röppen, akkor látom, hogy egy havasi pityer. Nahát, őrá aztán végképp nem számítottam.

A pityer elröppent, ugyanis megérkezett az első szürke gém.

Jól ismerem már, a menetrendet is előre tudom. Sétál, nézelődik,

Egy kicsit arrébb röppen,

ásítozik,

felméri a terepet.

Nem marad sokáig egyedül, ölyv érkezik mellé a jégre,

ráadásul nem is egy. Sorra tűnnek fel az egerészölyvek, és hirtelen nagy kavalkád alakul ki előttem.

Jó távolságba érkeznek, próbálok a szép mozdulatokra koncentrálni.

A folyamatos mozgás miatt nehéz követni, hányan is vannak, de úgy saccolom, már a nyolcadik egerészölyv landol előttem.

Talán az eddigi legjobb nap kezd kialakulni az idei szezonban, nem nagyon van időm nézelődni, újabb és újabb landolásokat, elugrásokat látok,

a les belsejében pedig az ölyvek kiáltozásához a fényképező adja a folyamatos ritmust.

Aztán szép lassan lenyugszanak a kedélyek, mindenki megtalálja a helyét, és a gém is tud már szedegetni a leeső koncokból.

De csak addig, amíg neki is vetélytársa érkezik.

Nem is maradnak előttem, egyből egymás kergetésébe kezdenek. Ám helyettük megérkezik egy újabb vendég. Holló kér részesedést a falatokból.

Tudtam, hogy bejár, de csak most volt szerencsénk személyesen is találkozni.

Jó nap volt, elégedetten másztam ki a lesből. Az előadás mozgalmas volt, a jégtáncosok kitettek magukért.

Pécs, 2022. január 30.

Kányás hangulatban...

... telt az elmúlt időszak. Öt hónapot felölelő fotós vállalkozásom véget ért. A kányákkal februárban is elkerültük egymást az etetőhelyen, csak a holló és egy-egy egerészölyv jutott ott fotótémául.

Hiányérzetemet az esti behúzásoknál enyhítettem.

Pár hangulatos naplemente során, a lemenő nap által megszínezett égbolt előtt próbáltam elkapni az éjszakázáshoz készülődő villás farkú ragadozókat,

vagy a naplemente szép ellenfényében próbáltam az esti gyülekezés hangulatát megfogni.

Ki-ki döntse el ez mennyire sikerült, mindenesetre én igazi kányás hangulatban búcsúztam tőlük. Talán ősszel találkozunk...

Pécs, 2019. február 21.

Holló

Kányás projektem az elmúlt két hónapban nem hozta azt az eredményt, amit vártam tőle. Miközben az erdőben már dobolnak a harkályok és kiáltoznak a csuszkák, addig az erdőszéli leskunyhóban magányosan telnek az ott töltött órák. Bosszantó a dolog, mert januárban az éjszakázó vörös kányák száma közben rekordot döntött,

és napközben is folyamatosan lehet látni a térségben vadászgató egyedeket.

Az okát nem nagyon értem, hisz a táplálék fogy rendületlenül, és a nyomok, megfigyelések szerint madár is van, nem kevés. Valahogy nem találtam a ritmust, amit a bejáró kányák felvettek. Csak nagy ritkán, egy-egy egerészölyvvel sikerül összefutni a szép havas januári hangulatban.

És ahogy jött, a január végén leesett hó februárra úgy el is olvadt, enyhe szél szárítja már a vetést. Azonban a kis erdősávnak hála, a les előtt még a hónap elején fehérlett a föld. Hátha ma szerencsém lesz! Gondoltam már ki tudja hányadszor, miközben február elején a leskunyhó felé sétáltam. Jöttömre vörös kánya ugrott fel a földről. Néhány kedves, de igen rövid jelzővel köszöntem el tőle, ami igazából csak azt jelentette, hogy aztán visszagyere ám! Gyorsan bevackolok, lássuk, ezúttal lesz-e valami. Nem is várok sokat, a pára épphogy leszáradt a les üvegéről, amikor ismerős szárnysuhogás után megzörrennek az ágak a kunyhó fölött, és hangos korrogással bejelentkezik a holló. Vagy tíz percet ült fölöttem, majd lehuppant a les elé. Na végre, négy hónapja játszik velem. Besétál portrétávolságba, fölkap egy koncot, és megy is. Örültem!

Ám nem maradok egyedül. Fiatal ölyv váltja a hollót, és rögtön egy öreg is társul hozzá. Kis pózolás után mindegyik megtalálja a helyét a placcon.

Jó ideig lent vannak. Miután mindegyik megtömte a begyét, felgallyaztak a szélső fákra. Újabb csere, megint itt a holló. Már nem vár, egyenesen a les előtt landol. Még egy portré, ami aztán a nap végét is jelentette. A kánya sajnos nem jött vissza...

Pécs, 2019. február 15.

Fehér világ

Hihetetlen ez a január. Nem tagadom, nagyon élvezem, újra és újra látnom kell a hófehér erdőt. Úgy meg pláne, hogy újabb pár napos zúzmaraképződés tette ismét különlegessé a tájat.

A nagy havazás óta a fákról lehullott havat finom zúzmaratüskék pótolták, így varázsolva ismét fehérré mindent.

Nagyon szeretem a minimalista stílusú fotókat, hát most volt lehetőség rá, hogy a már régen eltervezett helyszínen ezeket elkészítsem.

Fehér tájban fehér fákat fényképeztem.

A madáretetőnél is szép fehér lett minden. A leveleket finom zúzmara szegélyezte, egészen különleges környezetet adva a közöttük bujkáló cinegéknek.

Az ölyvek is szép kontrasztosak voltak, amint a nagy fehérségben keringtek.

De a földön is szépen mutattak a még tiszta hóban,

akárcsak a néha benéző holló.

De leginkább talán a kismadarak örvendeztettek meg ebben az időben. Ha legutóbb panaszkodtam a madáretető forgalmára, most vissza kell vonnom. A kitartó hóborítás és a tartós fagyok megduplázták a madármennyiséget. A szürkebegyeim is mintha aktívabbak lennének, bár egyre nehezebb velük. Az idő múlásával az etetőből kiszóródott magmennyiség egyre nagyobb a földön, így folyamatosan lent motoznak, elvétve ugranak csak fel pár másodperc erejéig.

Viszont az erdei pintyekkel ezúttal szerencsém volt. 10 példány is jelen van folyamatosan.

Nagyon örültem nekik,

velük gyarapodott a "madár a nagy fehérben" sorozatom. :)

Pécs, 2017. január 26.

Téli Mecsek

Behavazott a hegy. Mint amikor a menyasszony felveszi szép fehér ruháját, úgy öltözött fehér ruhába a Mecsek is. És ahogy a vőlegény is ilyenkor látja legszebbnek választottját, nekem is ilyenkor a legszebb kedvenc hegyem. Ki tudja meddig tart ez az állapot, ezért minden pillanat számít, minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy az ember magába szívhassa a friss, tüdőt tisztító levegőt, és azt a makulátlan fehérséget, amit a havas táj nyújt. Kislányommal a leskunyhóba igyekeztünk. Már az érzés is fantasztikus volt, amikor a helyenként 30 cm-es hóba belegázoltunk. Ám akkor lepődtünk meg igazán, amikor a leshez értünk, ugyanis a kunyhó nem látszott. A mellette álló ezüstfa bokorra annyi hó rakódott, hogy az nem bírta a hatalmas nyomást, és ráborult a kis építményre. Fél órányi munkával végül sikerült bejutnunk, és innentől már problémamentesen szemlélhettük a történteteket, és a felhőbe burkolódzó hegyet.

A délután nagy része eseménytelenül telt, eltekintve persze a madáretető forgalmától. Az ölyvek nem mutattak érdeklődést a táplálék iránt, jobbára csak a hangjukat hallatták. Aztán kb fél órával naplemente előtt megtört a jég, és megérkezett az első madár.

Ó, nagyon szép berepülés volt. A háttér havas erdeje gyönyörű körítést adott. Az ölyv fordult egyet közvetlenül a föld fölött, és megtette azt a szívességet, hogy szemből is megmutatta magát.

Hát van ennél szebb a világon? :) Elég bátortalanul viselkedett. Mintha tartott volna a vastag hótól, nem akaródzott neki leszállni a földre. Még kétszer tett rá kísérletet,

de mindkétszer meggondolta magát,

és inkább az ágon nézelődött.

Fiatal madár, tapasztalatlan, nem ismeri még a havat. :) Nem úgy a hollók. Amíg az ölyv tanakodott, megjelent a fekete páros, és teketória nélkül a hóban landoltak.

Ez volt a jel a többi madár számára. Szinte azonnal, valahonnan a fejünk fölül egy másik ölyv huppant le elénk.

És innentől nem volt megállás. Sorra érkeztek a madarak, akadt köztük több ismerős is.

Izgalmas percek voltak. A hóban is akció,

az ágon is akció.

Sorra gyűltek az ölyvek a hó tetején a lemenő nap fényében. Mi tagadás, nagyon szép volt.

Persze próbáltuk őket beazonosítani, és számolni.

A legtöbb, ami egyszerre a les előtt tartózkodott, az 12 példány volt.

Nem rossz eredmény, úgy gondolom. :) Hamar el is telt az a fél óra, a nap átbukott a hegygerincen, árnyékba borult a környék. Ideje volt indulni.

Ám hátravolt még egy meglepetés. A hazafelé vezető úton megpillantottuk a behavazott erdő mögött alábukó napot. A látvány magával ragadó volt, egyszerűen nem lehetett kihagyni.

Pécs, 2017. január 17.

Nézőpont kérdése...

... hogy a mostani időjárás jó-e, vagy sem. A kora reggel munkába, iskolába igyekvőknek bizonyára nem, hiszen a csípős hideg hamar a kabát alá ér. Viszont afelől kétségeink se legyenek, hogy a természetnek jó. A fagyott időszak része az évezredes körforgásnak, így addig élvezzük a hideget, amíg lehet, és addig keressük a fagyott természet titkait, amíg lehetőségünk van rá. Én is kerestem, persze hol máshol kerestem volna, mint a leskunyhóban, ahol bizony a hideg ellenére, vagy éppen pont a hideg miatt izgalmas dolgok történnek ez idő tájt. Az ölyvekre nem kell órákat várni, a fagyos éjszaka alatt elhasznált energiát pótolni kell, nincs mese, enni kell, így a frissen kirakott táplálékra szinte azonnal reagálnak.

És ha egy jön, jön kettő is. Hamar ölyvek kiáltozásaitól lesz hangos a környék.

A pillantások egyre szigorúbbak lesznek,

és bizony az összetűzések is egyre hevesebbek,

minél többen gyűlnek össze.

Az erőviszonyok aztán hamar tisztázódnak, és kiderül, hogy az a legjobb, ha mindenki vár a sorára.

Az ölyvek között már távozók is vannak,

amikor a hollók még csak most érkeznek.

Ketten, mint mindig,

beszélgetve, mint mindig.

Fél szemmel azért érdemes a madáretetőt is figyelni, hátha a kis szürkebegy jó helyre ugrik egy-két másodpercre.

Jó-jó, de valahogy hiányzik még valami. Nézegetem az elkészült képeket, és az utolsónak maradt ölyvekkel bíbelődöm. Aztán végül rájövök, hogy a jó kép is, akárcsak a mostani időjárás, csupán nézőpont kérdése. :)

Pécs, 2017. január 10.

Egy szürke vendég

Dolgozik az etető a hegyen. Nem mondanám, hogy nagyon jó a forgalma, de azért van madár, és a napraforgó is szépen fogy. Főként a cinegék járnak persze.

Velük próbáltam néhány, a területre jellemző kompozíciót összehozni.

A kismadáretető mellett a ragadozók etetése is folyamatos. A környék egerészölyvei ezt ki is használják, bár továbbra sem annyira közreműködőek, mint szeretném.

Annyira azért nem bánom, nem kell már küzdenem az ölyvfotókért, csak a szokatlanabb kompozíciókat keresem.

A hollók is be-benéznek. Jelenlétük mindig feldobja kicsit a hangulatot.

Az igazán izgalmas dolog azonban jelenleg egy szürke kismadár jelenléte. Az etetési szezon kezdete óta az etető körül mozog, rendszeresen meg is jelenik. Ám bujkáló természete miatt eddig nem tudtam értékelhető képet készíteni róla. Vagy egyenesen az etetőtálca közepébe ül a napraforgó kupac tetejére, vagy az etető alatt, egér módjára surrogva szedegeti a lehullott napraforgódarabkákat. Szóval feladja a leckét rendesen az erdei szürkebegy. :)

Pécs, 2017. január 8.

Október végén

Macskabagoly huhogása kíséri a lépteimet, a leskunyhó felé tartok. Nem kell sietnem, október vége felé már elég későn kel a nap. Lámpát sem használok, szép lassan ballagok a sötétben derengő ösvényen. Messzebbről egy másik bagoly is rákezdi, egymásnak válaszolgatnak. Jó hangulatot ad a két bagoly, már csak egy kis hideg kellene, hogy teljes legyen az érzés. Hajnali fagyra számítottam, de azt meg sem közelíti az enyhe levegő. Kíváncsian vártam, hogyan reagálnak erre a madarak. Az elmúlt napokkal ellentétben nem a szarkák kezdték meg a sort, egerészölyv volt az első vendég.

A szénabála tetején landolt, és mielőtt a lényegre tért, jó hangosan szétkürtölte a véleményét. Sokáig azonban nem habozhatott, mert ez szinte jel volt a többi madár számára, megindult a szokásos siserehad. Hollók húztak át a terület fölött, megtéve szokásos biztonsági ellenőrzésüket.

És velük egy időben a kisebb varjúfélék is jelezték táplálkozási szándékaikat.

Érdemleges dolog nem is történt egy darabig, a fű elrejtette előlem az apróbb madarakat. Viszont a szénabálákon is volt mozgás rendesen, az ölyvek előszeretettel használták landolóhelyként.

Ennek kimondottan örültem, mert valami ilyesmi volt a célom velük. Az ölyveket gyakran meg lehet figyelni a kaszálókon hagyott szénabálákon ücsörögve, így ez számomra egy jellemző momentum az életükből, amit mindenképpen szerettem volna a fotókon is viszontlátni.

Ezzel elégedett is voltam. Nem úgy a többivel. Az etetőtér hamar elnéptelenedett, csak a hollók maradtak még egy darabig, így velük fejeztem be a napot.

Pécs, 2016. november 2.

1:1

Egy hét telt el a saslesben töltött első fotózás óta. Nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe az átélt élmény, és már alig vártam, hogy megint ott lehessek. Így hát szombat hajnalban ismét a réten tapostam a harmatos füvet. Miközben a kunyhó körüli előkészületekkel voltam elfoglalva, fejlámpám fényében valami villant a terület szélén. Négy fénylő pont, vagyis két szempár meredt rám a fűzbokrok mellől. Nem nagyon kellett találgatnom, két sakál volt az. A ténykedésemet figyelték. Az elmúlt pár hétben kétszer is láttam őket a réten fényes nappal. Remélem hamarosan objektíven keresztül is megnézhetem őket. De ezen már a kunyhóban ücsörögve gondolkodtam, vártam a hajnalt. A forgatókönyv nagyjából megegyezett a múltkorival. A napot a szarkák nyitották.

Éppen csak akadt némi fény, ők máris meglepték a környéket. Velük múlattam az időt, míg a nagyobb szereplők meg nem érkeztek.

Hollók,

és ölyvek riasztották szét időnként a kisebb varjúféléket, jó volt a mozgás.

Az ölyvek egymással versengtek a jó helyekért,

a hollók meg szép berepülésekkel,

és folytonos bohóckodásaikkal szórakoztattak.

Azonban a legnagyobbak ezen a napon nem mutatkoztak. A sasok ma hanyagolták a társaságomat, és ezzel egyenlítettek.

Pécs, 2016. október 26.

Második kör

Izgalmas várakozással ballagok a sötétben az ösvényen. Felhőmentes az égbolt, és az október eleji időpont ellenére meglepően hideg van. A fű ropog a lábam alatt, ráfagyott a hajnali köd. A saskunyhó felé tartok. Igen. Az elmúlt év élményei után nem is volt kérdés, folytatás következik. A les időben, már szeptemberben kikerült a helyszínre, hogy mire a sasok megérkeznek, már ezzel a látvánnyal találkozzanak.

A helyszínen már rutinból készülődök. A megszokott mozdulatok már a kezemben vannak, gyorsan el is készülök, hamar elrejt a kunyhó. Az én szememnek még sötét van, hát várom a pirkadatot. Aztán lassan kibontakozik előttem az ismerős látvány. Először a rétet övező fűzfák sziluettje, majd kis idő múltán a területen hagyott szénabálák is. Az éjszaka csendje is szétoszlik, a közelben szarka csörög egyet. Jóleső borzongás fut végig rajtam, elkezdődött. A szénabálákon szarkák és dolmányos varjak gyülekeznek.

Egyre többen vannak, hirtelen azon kapom magam, hogy 30 fölötti szarka és 10-12 dolmányos varjú is mozog már az etetőtéren.

Az ismerős hangzavar is kezd kialakulni, és a szürkék is hozzák a formájukat, megy a balhé a beülőn.

Az egyik szénabálán hirtelen fekete madár tűnik fel. Egy fiatal vetési varjú nézett be. Nem nagyon tetszett neki a zsörtölődő szürkék társasága, hamar le is lépett. „Kár”, elnéztem volna még egy darabig.

De nincs idő ezen morfondírozni, az etetőtéren nyüzsgő társaságot hollók rebbentették szét. Párosával érkeznek. Nem kell sokáig várni, már 8-an vannak előttem. Körbejárnak a földön, módszeresen táplálkoznak, és egyik-másik hangosan korrog a frissen érkezőknek.

Sokat hallottam már, de ez a közelről érkező, mély
hang, a les falán keresztül is mellbevágó. Közben a felkelő nap fénye szétoszlatta a gyenge ködöt, és a napsugarak elérték a tisztást is. A madarak közül páran kiváltak a zsibongó tömegből, és inkább napoztak a gőzölgő szénabálákon.

Jó érzéssel dőltem hátra a lesben, és figyeltem a történéseket. Már csak egy valami hiányzott. A jelre vártam. Aztán a kunyhóbeli nyugalom hirtelen feszültséggé változott. Az etetőtéren összegyűlt madárcsapat egy szempillantás alatt felrebbent. Erre vártam, már tudtam, ez mit jelent. Pár másodperc múlva a réten hatalmas árnyék siklott végig. Rétisas húzott át alacsonyan a les fölött, majd a szélső száraz fűzfán landolt. Hát itt van. Fiatal madár volt. Nagy érdeklődéssel figyelte a közben visszaszállingózó szarkákat. Az ujjam az exponálógombon, a szemem a keresőn. Meg kell történnie! A nagy madár nem is várat sokáig, elrúgja magát a fáról, és egyenesen a kunyhó felé száll. Átrepült fölöttem, majd levitte a les tetejét,

és egy kis kört téve leszállt a fűbe.

Feszült pillanatok voltak. A sas nem volt nyugodt, néhány másodpercig figyelte a földön heverő finom falatokat, de aztán valamiért nem jött meg a bizalma, felugrott a levegőbe. Gyors sorozattal jutalmaztam a szép mozdulatot.

Az érdeklődését azonban nem vesztette el, visszaült a fűzfára, és a közben megérkező öreg és egy másik fiatal rétisassal együtt szemlélték az etetőtérre visszaérkező varjúféléket.