holló

Szeretem ezt az időszakot, kár hogy nagyon rövid ideig tart csak. Ahogy telnek a percek, a kékes árnyalatok egyre halványabbak, helyettük a köd szürkesége kezd dominálni.

Majd úgy jó negyed óra múltán mintha enyhe szín kezdene megjelenni a háttérben. A köd ritkul, és talán az időközben felkelt nap fénye kezd derengeni a réten. Az ágon várakozó szarka tollazatán szemet szúr a dér. Már többször tapasztaltam hideg téli reggeleken, hogy a szabadban éjszakázó madarak tollára ráfagy a dér. Nem lehet egyszerű nekik a fagyos éjszaka. Ilyenkor felértékelődik bennem az a munka, fáradság, amit az etetésükre fordítok.

Mire az első hollók megérkeznek, már egészen határozott, és nagyon különleges fény önti el a környéket. 

Az ő tarkója is deres. Olyan, mintha ősz lenne. :)

Kora délelőttre aztán a köd kezdett feloszlani,

de a dér még nem akart leolvadni a madarak tolláról.

Úgy tűnik, ez őket cseppet sem zavarta, az etetőtéren nagy lett a forgalom.

A nagy sürgés-forgás közepette előfordult, hogy a fotókon olyan képelem is megjelent, amit nem terveztem előre. :)

A délelőtt első fele el is telt. Csak varjúfélék jöttek. Már jócskán benne jártunk a napban, amikor az első ölyvek is leszálltak.

Az elsők még viszonylag nyugodtan viselkedtek,

majd mikor egyre többen lettek, mindenkinek sürgőssé vált a dolog.

Szigorú nézések, és egy-két röpke csatározás is megesett.

Az elsőnek érkezők közben már jóllaktak, és jobbnak látták, ha az indulatokat, teli beggyel, csak szemlélőként nézik,

és helyet adnak az újonnan érkezőknek.

De ahol sok ölyv gyűlik össze, ott bizony a pihenőhelyért is meg kell küzdeni. Ez náluk már csak így van. :) A közeli beülőre érkező madár ki is használta, hogy nyugalma volt pár percig. Hosszasan süttette magát a nappal, miközben széttárta szárnyait. Láthatóan élvezte, ahogy a napsugarak átmelegítik a tollazatát.

A reggeli homályhoz képest, késő délutánra nagyon szép napsütés kerekedett. A hollók fekete tollazata csak úgy ragyogott. 

Korábban is jöhetett volna a napfény, mert így csak a kiürülő placcot sütötte. Lassan az utolsó ölyvek is elrepültek.

Milyen érdekes, hogy mennyit küzdöttem az első ölyves fotóimért. Most pedig, ezekkel a képekkel, a kétszázadik egerészölyv fotó is felkerült a honlapomra. :)

Sok fotó, sok élmény. Remélem egyszer majd a sasokkal kapcsolatban is elmondhatom ezt. Még akkor is, ha ezen a napon nem mutatkoztak a les előtt.

És ebben a friss, vakítóan fehér hóban a madarak gyönyörűen mutattak. A hím zöldikék hasa csak úgy világított, ahogy a hóban keresgéltek, vagy a hóból kiálló növények csúcsán kapaszkodtak.

A tengelicek piros maszkja is egyből megragadta a tekintetet, amikor a lest rejtő bokor jeges ágán csüngtek.

Az általában ugyancsak az etető alatt keresgélő citromsármányok is, most a vastag hónak köszönhetően, egy szinttel feljebb kerültek. Csak meg kellett várnom, amíg egy szép hím megfelelő helyre ugrik. 

Semmi sallang, semmi zavaró körülmény, a makulátlanul tiszta hóban csak a madarak szépségére irányul a figyelem. 

Fantasztikus volt, és amit a fényképező kijelzőjén láttam, az nagyon megfogott. 

Régóta szerettem volna ilyen "steril" képeket, most minden adott volt. Az örömöm csak akkor fokozódott, amikor a magasból az ismerős "korr" is megszólalt. Fekete madár a hóban? Nem hangzik rosszul. :)

Sajna nem maradt sokáig. Társa nem szállt le, fentről folyamatosan hívta, és elvitte a leszálló hollót. Nem baj, van még itt látnivaló bőven. A hóban ugráló erdei pintyek is jó helyre értek,

illetve a bokor jeges ágaira röppenő cinegék is izgalmas formákat, színeket mutattak.

Mindaddig, amíg az első ölyv meg nem érkezett.

Hű, nagyon szép volt. Jéggel, hóval borított ág, havas erdő háttér. Ritka együttállás egy zord hangulatú, téli madárfotó elkészítéséhez. Hát nem is fukarkodtam a kockákkal. :)

Főleg, amikor a földön is felgyorsultak az események.

Egymás után érkeztek az újabb és újabb madarak,

akik természetesen egyből előkelő helyet kívántak szerezni maguknak a "ki eszik előbb" sorrendben. 

Mások kicsit visszafogottabbak voltak, és nem egyből az etetőtérre szálltak. Észnél is kellett lennem, hogy figyelmem ne lankadjon. Egy szép beszállást nem szabad elszalasztani. :)

Huhú! Tényleg csak huhogni tudtam, nagyon magával ragadtak az események, és a látvány.

Közben már távozók is akadtak,

akik a falatozás utáni ejtőzést,

és csőrtisztítást a legjobb helyen tették.

Hát kitettek magukért a madarak, majdnem megtelt a memóriakártyám. Rég volt ilyen. Egy olyan beállítással akartam befejezni a napot, ami a lehető legjobban visszaadja az átélt csodálatos hangulatot. Talán sikerült. :)

Ó, szuper! Bár a fények nem a legkedvezőbbek voltak, a szezon első ölyvei mindig élményszámba mennek.

Az első három ölyv már a földön táplálkozott, amikor nem is olyan messziről felhangzott az a mély "korr" hang, amitől mindig kicsit megborzongok. Megérkeztek a hollók is.

Hangosan beszélgetve szálltak át a terület fölött,

miközben az erdőszéli fákon már újabb ölyvek várakoztak, és kiáltoztak a földön táplálkozó társaik felé. Szerencsére nem csak várakoztak, le is szálltak. A beülőt is használták gyakran, volt lehetőség bőven, hogy a nádtippanos környezetet többféleképpen kombináljam a fotókra.

Közben persze az ölyveket is próbáltam számolni. 12 különböző madárig jutottam, azután a folytonos cserélődés miatt elvesztettem a fonalat.

Nem is akartam elhinni. Ráadásul néhány madár határozottan ismerősként hatott az elmúlt télről.

Mintha ott folytattam volna, ahol februárban abbahagytam, mintha a madarak az év folyamán nem is mentek volna sehova, mintha csak arra vártak volna, hogy újra elkezdődjön a szezon. Furcsa, de jó érzés volt.

Hamarosan a szarkák is megérkeznek. Néma csendben potyognak az égből, és pár perc leforgása alatt 15-20 madár is mozog a les előtt. De semmi hangzavar, amit az előző két fotózás alatt megszoktam. Mindenki néma csöndben falatozik, fel-felrebbennek, elhangzik egy-egy csörgés ugyan, de az első holló is szó nélkül landol közöttük.

Aztán szép lassan bemelegszik a társaság, és kezd összeállni az eddig oly jellemző hangegyveleg. Csörgő szarkák, károgó dolmányos varjak, korrogó hollók, és kiáltozó ölyvek. Jó ezt a lesből hallgatni. Ez a zsongó madártömeg egyszer aztán mintha villám csapott volna közéjük, hirtelen felrebbent, és szinte azonnal a kunyhó mögül egy hatalmas árnyék suhant végig a réten. Megfeszült a pillanat, mert az árnyék gazdája is megjelent a látótérben. Rétisas siklott át elég alacsonyan a kunyhó fölött, fordult egyet, majd nagytotálban leszállt a rét közepére. ÁÁÁÁÁ! Itt van.

Ezt nem csak a szememmel láttam, de minden tagomban éreztem. Feszülő ujj az exponálógombon, a szívverésemet pedig a torkomban éreztem. De nem volt ok igazán az izgalomra. A sas kémlelte a terepet pár percig, majd szép nyugodtan besétált az etetőtérre.

Fenséges madár. Az etetőanyagot ezúttal kicsit közelebb raktam ki, a sas nem volt messzebb 17-18 méternél.

Csodálattal és gyermeki ámulattal figyeltem minden mozdulatát.

Az elriadó szarkák, hollók időközben visszatértek. A földön ülő sas már nem annyira félelmetes számukra.

A táplálkozó slepp látványára aztán a réti sem habozott tovább, nekiesett a tápláléknak.

Közel negyven percen keresztül volt előttem. Kigyönyörködtem magam alaposan.

Miután a sas megtömte a begyét, felszállt a szélső száraz fűzre, és onnan nézte végig a délelőtt további eseményeit, amik zömében a hollók körül zajlottak.

Az egyre szebb napsütésben jól tudtam a röptüket követni, hát velük múlattam az időt.

Na meg azokkal a szarkákkal, amik időnként leszálltak a közeli beülőre.

Kicsivel dél előtt aztán a rétisas megunta a nézelődést, és továbbállt. Ezt a pillanatot én is kihasználtam, és előbújtam a lesből. Fantasztikus reggel volt. Mondanom sem kell, egy lépéssel a föld fölött jártam. Azt már csak otthon vettem észre, hogy a sas lábán gyűrű volt. A fotózás hevében fel sem tűnt. A zöld színű gyűrűt sajnos sár borította, a felirat így olvashatatlan volt. Remélem, találkozunk még, és talán akkor arra is fény derül majd.

A dolmányos varjak is megérkeztek. A közelebbi beülőt többször használták, ennek kimondottan örültem.

De a fő attrakciót a hollók nyújtották.

Sokan voltak, több madárról is készült kép a beülőkön.

Közben sajnos a sasok leléptek, így maradt a küzdelem a fényhiánnyal és a beszálló hollókkal.

Ugyanis befelhősödött az ég, így a délelőtt nem azt a napos képet mutatta, mint amit a csillagos hajnal ígért. De az egymás után érkező hollóknak nem tudtam ellenállni, röpképeket próbáltam készíteni.

Inkább kevesebb, mint több sikerrel. A sasok ezen a napon elmaradtak. Vagyis napközben ugyan visszajöttek, és egy másfél órát ücsörögtek még a száraz fűzfán, de leszállni ezúttal nem akaródzott nekik. Szépen végignézték, ahogy a szarkák, varjak, hollók, ölyvek alkotta csapat eltakarítja az utolsó ehető falatot is. Hát ez van, nem volt értelme tovább maradni. Talán majd legközelebb.

Az első próbálkozásom ezen a helyszínen a 2013-14-es télen volt, amikor egy rövid ideig számos madár tartózkodott a területen. Egy gyorsan összeeszkábált nádkunyhóból próbáltam összehozni valamit, persze sikertelenül.

Közel nem jutottam a sasokhoz. A folytatásra két évet kellett várnom, mire minden körülmény összeállt egy komoly rétisasprojekt elindításához.

Október közepe van. Az egy hetes eső után szombatra csapadékmentes időt jósoltak. Ez ugyan be is vált, de a hajnali sötétséget az eső helyett hatalmas köd tette átláthatatlanná. A kunyhóhoz vezető ösvényt szó szerint lábbal kellett kitapogatnom, de azért időben és szerencsésen megérkeztem. Nagy nap ez a mai. Egy hónapi szoktatás után ez az első alkalom, hogy kipróbálhatom a saskunyhót.

Kicsit nagyképűen így neveztem el. Ugyanis belevágtam. Azt hiszem fotósként is felnőttem a feladathoz, hogy a nagy madarakat lencsevégre kapjam. Szóval a lényeg a lényeg, már nagyon vártam ezt az alkalmat, hogy láthassam, hogyan járnak a sasok, járnak-e egyáltalán, meg mi is történik valójában a les előtt. A ködszitálós vaksötétben befészkeltem magam a kunyhóba. Nagyon nehezen virradt. Az első hang, ami életről adott jelet, egy szarka csörgése volt még félhomályban, majd mikor már látni is lehetett valamit, egy csapat holló bukkant ki a szürkeségből, és átrepülve a terület fölött leültek a szélső száraz fára. Vártak. Egészen addig, amíg az első szarkák elkezdtek potyogni az etetőtérre. Ez volt a jel, a hollók is megmozdultak. Hirtelen mozgalmassá és hangossá változott a környék. A hollók korrogva, a szarkák csörögve jöttek-mentek, meglepték az etetőteret. Jó volt látni a sürgölődést, de a fotózásra alig gondolhattam, a köd teljesen rátelepedett a kis rétre.

Ám ekkor egy újabb hang vegyült az eddigiek közé. Hangos „kli-kli-kli” kiáltás volt. Bele is borzongtam egy kicsit, hiszen ezért jöttem. Rétisas landolt a szélső száraz fán. Micsoda hatalmas teremtmény! Már sokszor láttam, de mindig lenyűgöznek impozáns méretei. Nézelődött, figyelte a réten már tobzódó madársereget. Egy öreg madár volt. Azt hittem hosszú várakozás következik, de nem így lett. A sas lerúgta magát az ágról, és egy kanyarral a rét másik oldalán lehuppant a földre. Kicsit oldalt volt, de láttam a fejét, amint meredten figyeli a hollókat, szarkákat. Pár perc után néhány szárnycsapással megint közelebb szállt, onnan pedig határozott léptekkel besétált a lakmározó tömeg közepébe. 

Nem akartam elhinni. Annyi tervezés, meg álmodozás után az áhított madár ott állt előttem húsz méterre. A többi madár gyakorlatilag eltűnt a magas fűben, de a sas délceg termetével mindenki fölé magasodva a fű között is szépen látszott. 

Nagy pillanat volt ez. Szép öreg madár, hatalmas sárga csőrrel. Rég éreztem már ilyen izgalmat, a kezem is beleremegett. 

Akkor nyugodtam meg én is, amikor ez a hatalmas állat elkezdett enni. 

Biztos voltam benne, hogy nem először járt itt. Kb negyedórai táplálkozás után ugrott fel a levegőbe, amikor a száraz fán már másik két rétisas várakozott. 

Amazok fiatal madarak voltak, kíváncsian vártam, ezek után mi fog történni. A sasok azonban egyelőre nem mozdultak, de volt más fotózni való bőven. A zsigerek mellett ugyanis megjelentek a dolmányos varjak. És a szarkákkal egymást váltva a kunyhóhoz közeli beülőt is többször használták. 

Jól gondoltam, ugyanis számítottam rájuk, ezért raktam ki az ágat, így megszülettek az első fotók is a két fajról. 

A sasok a fán közben mozgolódni kezdtek, és az egyik fiatal madár ledobta magát. Már azt hittem, landolni fog a földön, de csak áthúzott a rét fölött, és egy kanyarral ismét a fára ült vissza. 

Na, hova ez az óvatosság? Sebaj, maradtak a varjak, szarkák, és a hollók. 

Már jól a délelőtt közepén járt az idő, mire lett annyi fény, hogy a fekete madarakat röptükben is megpróbáljam elkapni. 

Volt lehetőség bőven, hiszen folyamatosan cserélődtek a placcon, így midig csak az érkező hollókat kellett lekövetnem. Kisebb riadalmat okozott közöttük a másik fiatal rétisas, amikor ő is tett egy tiszteletkört.

Sajnos ő is csak átrepült. Erre volt még példa többször a nap folyamán, de arra nem mutattak hajlandóságot, hogy a földre is leszálljanak. Persze azért nem unatkoztam, a többi madár bőven adott fotótémát. 

Na meg az a róka is csak fokozta az izgalmakat, ami egyszer csak megjelent a réten.

A magas fűben egyenesen a zsigerekhez ment. Felkapott pár falatot, majd amerről jött, arra távozott is. 

Ezzel körülbelül véget is ért a nap fotós része, egy a közelben elhaladó kistraktor elzavarta a madarakat. Megragadtam tehát én is az alkalmat, hogy kiürült a rét, és észrevétlenül leléptem. Nagyon boldog voltam. Sast fényképezni, közelről megfigyelni nem egyszerű feladat, de úgy érzem, most jó úton vagyok.

Kedvenc pihenője a falu szirénája, most is itt láttam meg először. Egyből ki is találtam, hogy most végre lövök pár röpképet róla, ahogy fészek felé száll. Persze ez sem jött össze. Röpképnek be kellett érnem a balkáni gerlékkel, akik már szerelemittasan kergetőztek a közelben.

Fotós kudarcomra vigaszt az utolsó nap lehetősége adott valamelyest. Az udvaron nézelődtem, távcsöveztem az eget. Ebben az időszakban mindig mozgalmas a légtér. Nem is csalódtam. Áthúzó fekete gólyákat, réti sasokat és egy parlagi sast is sikerült megfigyelni az egerészölyvek, hollók és karvaly mellett. Egy valami azonban hamar feltűnt. Túl sok volt a holló. Egyre többen és egyre gyakrabban repültek át a völgy fölött, és láthatóan a domb mögött csoportosultak. Kora délutánra már ötven fölé becsültem a létszámukat. Ez a hollóknál általában egyet jelent valami könnyű táplálékkal, legtöbbször döggel. Nem is bírtam sokáig, meg kellett néznem a csoportosulás okát. Persze napközben folyamatosan fotóztam az áthúzó hollókat, de nagyon magasan repültek, nem voltak értékelhetők a képek. De ahogy egyre feljebb sétáltam a dombon, a madarak is egyre közelebb kerültek, kezdett izgalmassá válni a dolog.

Fehér háttér előtt, alulról fotózott madár, hát erre a lehetőségre csak legyinteni szoktam, most mégis elkapott a hév. Próbáltam takarásban mozogni, de úgy vettem észtre, hogy a madarak sem voltak annyira bizalmatlanok.

Némelyik olyan közel húzott el fölöttem, hogy koncentrálni kellett erősen, nehogy lemaradjon egy szárnyvég, vagy farok.

Egyik-másik madár egészen csapzottan nézett ki. Szinte rojtos volt már a tollazatuk.

Már a dombtetőn jártam, és csak egy bokorsor választott el a túloldaltól, ahonnan felröppentek és ahova alábuktak a madarak. Ahogy átértem, frissen elmunkált szántóra jutottam. A hollók, vagy ötvenen a szántóföldön ültek, vagy a fel-felerősödő szélben játszottak, kergetőztek. Végül nem jöttem rá, hogy mi volt az oka a csoportosulásuknak, örök rejtély marad. Csak a szántó szélén virágzó gyümölcsfák előtt elvitorlázó hollók látványa marad meg emléknek az esetről. :)

Jó volt nézni a nagy sürgést-forgást. A hó tetején erdei pintyek, mezei verebek, egy-egy fenyőpinty, fent az etetőtálcán a zöldikék, tengelicek, és a rengeteg cinege. Néha bevágódik közéjük egy harkály vagy egy meggyvágó is. Az ölyvek beülőfáját pedig egyenlőre szajkók használják. Rajtuk próbálgatom, hogy mire elég a napfény és a hó derítése.

Nem rossz, de a szajkó még 1/1600-nál is bemozdul.    

El is telik a délelőtt, az apróságokon kívül egyenlőre nem mozdul más. Fél kettő is van már, mire az első ölyvet meglátom a lesből. Szépen közeledik, de olyan világosnak tűnik.

Igen, a fehér madár az, amit még december végén fotóztam. Azóta többször is láttam a környéken, itt töltötte az egész telet. Örültem, hogy ismét közelebbről megtisztelt. Egyenesen áthúzott a les fölött. Ha a fotózástól eltekintek, ezt azért nagy eredménynek, és fontos tényezőnek tartom. Számomra a ragadozók etetésének sikerességét és létjogosultságát igazolja ennek a madárnak az egész télen át tartó jelenléte. Na szóval Hófehérke (Így neveztem el. :)) eltűnt a látótérből. Nem szállt le, gondolom ellenőrizte csak a terepet. De nem így a hollók. Ismerős "korr-korr" a les fölül, majd a jellegzetes szárnysuhogás, és a két madár már be is fordult a kunyhó elé.

Az egyik a földre, a másik a beülőfára. Gyönyörű madár, nem tudom megunni. Sosem ugyanolyan az a fekete.

De kiismerni sem tudom őket. Ki tudja miért, 2-3 perc nézelődés után elrepülnek. A hollók rövid jelenléte azonban elindított valamit, ugyanis a távozásuk után a légtérben szinte azonnal mozgolódni kezdtek az ölyvek.

Először csak távolabb, de aztán egyre közelebb húztak át fölöttem.

Mígnem az első madár rászánta magát a landolásra.

Nagyon koncentráltam, és végül sikerült lekövetnem a mozgását.

Szépen lehuppant a hó tetejére, gyönyörű volt.

A hó szépen megtartotta a madarat, én meg csak élveztem a látványt.

Erre persze a többi madár is felbátorodott. Már a második ölyv is a légtérben volt.

Egy biztonsági kör, és már ő is a hó tetején csücsült.

Mivel az első madár már javában táplálkozott, ő is egyből a lényegre tért. Hirtelen paprikás lett a hangulat.

A két madár egymásnak ugrott. Micsoda helyzet! A fotón a nem kívánatos elemeket gyönyörűen takarta a vastag hó, nem kellett ezen aggódnom, csak nyomtam a gombot.

Fél szemmel azért az eget is kémleltem, mert gondoltam, hogy ez a földön zajló csetepaté nem marad hatás nélkül. A légtér is mozgalmassá vált. Hófehérke ismét megjelent, de megint csak áthúzott.

De szerencsére jöttek további madarak is.

Éreztem, hogy elkaptam a fonalat, minden érkező madár kapott egy-egy sorozatot, ki tudja melyikből kerül ki a "kép".

Újabb landoló a hó tetején,

és újabb érkező madár a levegőben.

Bevallom őszintén nagyon élveztem a helyzetet. A záridő folyamatosan 1/2000 körül, szikrázó napsütés, és a madarak csak jönnek egymás után.

A hely kezdett kevés lenni, már a beülőfáért is harcolni kellett.

Az etetőtér szélén is egyre több madár várakozott, hogy sorra kerüljön.

A táplálékhoz azonban csak egy madár fért hozzá, lévén, hogy a korábbi, széthurcolt maradékot most elfedte a hó, így ott csak a domináns egyed táplálkozhatott.

Persze a többiek folyamatosan próbálkoztak közelebb kerülni egy-egy rárepüléssel, ami vagy sikerült, vagy nem.

A domináns madár pedig csak tömte magát, amíg tehette.

A nézők száma meg csak gyarapodott.

A helyzetet egy merész fiatal madár oldotta fel, aki végül is neki mert ugrani az eddig a területet tartó öreg példánynak.

Az elkövetkező egy percben olyan sorozatot sikerült megörökíteni, amire nagyon régóta vágytam. Azt hiszem nem kell magyarázat, beszéljenek a képek!

Az öreg ölyv végül átadta a helyét a többieknek, akik végre hozzá juthattak a táplálékhoz.

Persze a többiek ugyanúgy folytatták a viaskodást a táplálkozáshoz való jogért.

Én meg csak fotóztam őket, ahogy tudtam. Nem mondom, jó érzés volt.

A nap lassan alábukott a hegygerincnek, a hó felszíne már árnyékban volt.

De a hátteret adó hegyoldalt még szépen bevilágították a napsugarak, jól mutatott a beülőfán várakozó madár mögött.      

Hamar eltelt a délután. A placcon megfogyatkoztak a madarak, az utolsó beszálló pillanatokat már a lebukó nap fényében fotóztam.

Micsoda nap volt! Még most is futkos a hideg a hátamon. Egyrészt hatalmas élmény volt, másrészt olyan fotókollekcióval gazdagodtam, amire egész télen vártam. Minden pillanatot sikerült ezen az egy délutánon megörökíteni, amit célul tűztem ki magam elé erre a télre. Viszont mikor ezeket a sorokat írom, már nyoma sincs a sok hónak. Elég volt egy napos szitáló eső, és az enyhülés, és már el is vitte a nagy havat. Úgy látszik tényleg igaz, hogy minden csoda három napig tart. :)  

A január végén sikeresen elkapott havazástól ez a mostani némileg különbözött. Valahogy nem volt olyan sötét, a felhők nem ereszkedtek olyan alacsonyra, ennél fogva a fényképező meglepően jó záridőket adott. Na, így már nem csak szép, de egészen kecsegtető is a helyzet. Egyből a röpképekre koncentráltam, és a sorban érkező madarakat próbáltam lekövetni.

Szerencsére az ölyveken most nem múlott a dolog, mert egymás után érkeztek a helyszínre.

Gyönyörű mozdulatokat sikerült kimerevítenem a landolás pillanatairól. És a havazás meg inkább csak fokozódott, mintsem csökkent volna.

Nagyon tetszett, amit a kamerán viszontláttam. A hóesés nem csíkokként jelent meg a fotókon, hanem gyönyörűen kirajzolódtak a hópelyhek.

Egyszerűen mesés volt. Az izgalmakat csak fokozta, hogy a kunyhó fölül egyszer csak a hollók hangját is meghallottam. Most ugyan nem volt velük szerencsém. Találtak valami széthurcolt koncot, amit én nem vettem észre, és egyből takarásba szálltak le. Az egyikük kíváncsiskodott csak elő, hogy közelebbről megnézze, az ölyvek min szorgoskodnak.

Az ölyvekben azonban nem kellett csalódnom. Folyamatosan biztosítottak látni és fotózni valót egyaránt. A domináns egyed, egy öreg példány, minden bizonnyal tojó, mert szemmel láthatóan nagyobb volt a többinél, (Köszi Lotár! :)) elég vehemensen védelmezte a zsákmányt. Táplálkozás közben folyamatosan figyelt,

és minden érkező potenciális vetélytársat azonnal elhajtott. Amazoknak nem volt más választásuk, várakoztak. Így a beülőn is megnőtt a forgalom.

A földről elkergetett madarak egy emelettel feljebb akartak várakozni, de mivel ott csak egy hely van, ott is kialakult egy kis csetepaté. A gyengébbnek bizony onnan is távoznia kellett. Az már csak szerencse kérdése volt, hogy mindezt felém nézve, vagy nekem háttal teszik.

Sajnos az utóbbi történt. Sebaj, így is remek kis nap volt. :)

Gyorsan bevackolok a kunyhóba, és kezdődhet a fotózás. Szeretem a havazást. Ilyenkor olyan csend ereszkedik a tájra, amit máskor nem tapasztalhatunk. A friss hó minden neszt elnyel. Az alacsonyra ereszkedő, nehéz felhők a hegycsúcsokat is elnyelik, és szakadatlanul havazik. A csendet csak az etetőre járó madarak surrogása töri meg, de ez olyan zaj, ami hozzátartozik az ilyenfajta csendhez. Magával ragadó a látvány. Ez az egyik oka annak, hogy sok év után még most is szívesen töltök órákat a lesben. A kunyhó panorámás ablaka csak elősegíti ezt, olyan HD tv ez, amit nem lehet sehol megvásárolni. :) A vastag felhők miatt nem volt sok fény, a gyors kismadarakkal nem is nagyon tudtam mit kezdeni. Néhány kísérlet után fel is adtam, inkább élveztem a látványt.

El is telt a délelőtt, nagyobb madarat nem is láttam. Fél három volt már, mikor a les fölötti korrogás jelezte, hogy a hollók megérkeztek. Pár pillanat, és meg is láttam őket. Szokás szerint berepültek a terület fölé, és tettek pár kört. Vártam, hogy leszálljanak, de nem tették. A sűrű hóesésben eltűntek a szemem elől.

Kár. Nem tudom kiismerni a hollókat. Azt csak ők tudják, mikor mit tesznek. De sokáig nem volt időm ezen gondolkodni, pár perc elteltével ölyv fordult be a látótérbe, és a beülőn landolt.

Erre várok mióta! Zord időjárás, havazás, madár a beülőn. Ritka ez az együttállás. :) Ki is használtam.

Mindenféle beállításban készülnek fotók. Tág kivágással, hogy minél több hópehely rákerüljön a képre, kicsit szűkebben, ahol a megélénkülő szél a madár körül keveri a havat,

és egészen közeli, a hóesésben ücsörgő madárról.

Már nem jöttem hiába. De az ölyv valami oknál fogva, ahelyett, hogy leszállt volna a földre, inkább elrepült. Magamra maradtam a szakadó hóesésben. Néhány harkály kergetőzik csupán az ölyvek beülőjén, róluk készül még pár kép.

Az órára nézek, háromnegyed négy. Lassan beesteledik, elkezdek csomagolni. Nem is bánom, átfáztam rendesen. De úgy látszik, még nem ért véget a nap. Az egy órával ezelőtti ölyv ismét megjelenik.

Nem mehetek még, fotózni kell. A képek hangulata kicsit változik. A szürkés színvilág helyett a képeken nagyon szép, kékes árnyalatok jelennek meg. Az ölyv mellé érkezik még egy, és gyors evésbe kezdenek.

Nem balhéznak, gyorsan, békésen táplálkoznak. Negyed ötkor az első madár jóllakik, felül pár percre a beülőre, majd elrepül.

A másik madár még marad egy kicsit, de aztán ő is úgy dönt elég volt. Még egy kis csőrtisztítás a beülőn, aztán huss. Az utolsó képek fél öt körül készülnek

Gyakorlatilag beesteledett. A havazás továbbra is kitart, és mintha a nehéz, vastag felhők még lejjebb ereszkedtek volna. Ideje menni. Ahogy jövök le a hegyről, a hóesés visszavált előbb havas esőbe, majd mire leérek, esőbe. A városban nyoma sincs a télnek. Hát így volt, tán igaz sem volt. :)