rétisas

A prímet a gémek vitték, rájuk nem lehetett panasz. Külön örültem, hogy sok röpképre adtak lehetőséget.

Remek volt. Jobbról, balról, szemből érkező gém is került a memóriakártyára. Ne de hol vannak a sasok? Hát a sasok a távolban úszkáló récéket kergették.

Sebaj, a gémek itt vannak, foglalkozzunk hát velük. Így jégen sétáló, álldogáló gémből is jutott bőven.

Tényleg szuper, na de hol vannak a sasok? Hát a sasok, úgy száz méterre, egymás kergetésével voltak elfoglalva.

Ej a betyárját! Na mindegy, most a közelbe kell koncentrálnom, mert a gémek, miközben ide-oda mászkáltak, hogy a jégen szétszóródott apró falatokat felcsipegessék,

néha egészen közel kerültek hozzám. Na, ez tényleg izgalmas volt.

Ritkán adódik, hogy szürke gémet tudok portrézni, ki is használtam rendesen.

Ráadásul az is kiderült, hogy a gémnek nyelve is van, amit előszeretettel lógat ki a csőrén. :)

Sőt, még a les előtt sétáló gém lábát is portrézhattam.

Mondom, a gémekre nem volt panasz. Na de hol vannak a sasok? A sasok úgy száz méterről figyelték az előttem mászkáló gémeket.

Fene a jó dolgukat! Mit lehet tenni, koncentráljunk a közelebbi dolgokra. Varjak és sirályok is megjelentek a les előtt, egy-két habituskép róluk is készült.

De ami jobban érdekelt, azok az apró madarak, amik oldalt, a nádasban mozogtak. Nádi sármányok keresgéltek a nádszálakon, és mivel róluk még nem volt kép a gyűjteményben, közülük is megörökítettem párat.

Sőt, egy függőcinegét is kiszúrtam a sűrűben. Áttelelő példány lehetett, örültem neki is.

Ami felpaprikázta még a hangulatot, az egy váratlanul megjelenő róka volt. A nádasból keveredett elő, szimatolt a jégen. Nagyon szép, feketés mintázata volt,

és mikor illedelmesen ráköszöntem, még egy szép pillantással is megajándékozott.

Nem sok kérdés maradt a végére, csak egy. Na de hol vannak a sasok? A sasok megszokott pihenőfájukról szemlélték birodalmukat, ahol én már megannyi emlékezetes pillanatot eltöltöttem velük, és nélkülük is. :)

Ilyen ez a sasfotózás. Sosem fekete vagy fehér. Kiszámítható, ugyanakkor kiszámíthatatlan is egyben. De ez is a szépsége annak, ha valaki a saját útját járja. A képek mögötti történet, és küzdelem. Mert az biztos, hogy itt is, akár az élet más területein, küzdeni kell...

Az előző évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a tó feltöltése eltart tavaszig, szóval jól elleszek majd itt, úgy mint tavaly. December elején tettem is egy próbát. Nem sok minden történt, de arról meggyőződhettem, hogy a sasok itt vannak.

A les is jó helyen volt, nem izgultam hát, már csak a keményebb időt kell kivárni. Az nem jött, de jött helyette eső. Sok eső. Persze ennek örülni kell, hiszen van mit pótolni, de a sok esővel az is együtt járt, hogy a tó rohamosan töltődni kezdett. Még december vége sem volt, és már a les alját elérte a víz. Nem volt mit tenni, át kellett helyezni.

Ezzel a márciusi vízszint már december végére beállt. Nyugodt voltam az ünnepek alatt, mert hagytam még helyet az esetleges vízszintemelkedéshez, biztosan elég lesz. A januári fagyok meg úgyis meghozzák a jeget, akkor majd lehet fotózni. A fagyok aztán januárban is elmaradtak, jött helyettük eső. Sok eső. Meg is lett az eredménye. Soha nem látott vízszint állt be a tavon, és a januári első terepszemlén a lest félig a víz alatt találtam. 50 cm víz állt a les belsejében. Nem volt valami lelkesítő látvány, akár fel is adhattam volna ezt a szezont, de az nem én lennék. Pár nap múlva a raklapra épített fekvő lesből úszó les lett.

Abban úgyis van tapasztalatom, mi baj lehet. Jönnek a fagyok, beáll a jég, és tökéletes lesz. Fagy azonban továbbra sem lett, de jött helyette eső. Sok eső. A tutajjá nemesült lest át is kellett kormányoznom, mert olyan mély lett alatta a víz, hogy már nem tudtam bemászni. Szóval most itt tartok. A les jól úszik, a sasok a helyükön, már csak a jég hiányzik...

és az egerészölyvek is megmutatták magukat.

Ám a nap folyamán a reggel még jó tíz méter széles jégszegély a szemem láttára olvadt el, a hullámzó vízben egyre nagyobb darabok tűntek el a szemem elől. Sast ugyan láttam, de csak távolról. A tavon tartózkodó récecsapat kötötte le a figyelmét.

Egyelőre nincs mit tenni, győzött a februári tavasz...

Hát úgy tűnik ma nem fogok sast fotózni. Várok, nézelődök. Az eső néha szemerkél, csend van. Susog a nádas mellettem, néha mintha valami lépne, de talán csak beleképzelem. Telik az idő, lassan mennék már. Egyszer csak azt látom, hogy valami áll előttem az iszapon. Mi a fene, az előbb még üres volt a placc. Szellemként jelent meg előttem a sakál. A méla bámészkodás azonnal izgalommal teli pillanattá változik. Csak várja meg, míg ráfordulok az objektívvel!

Megvárta. :) A sasoknak kirakott csali felé szimatol, de a fényképező kattanására azonnal felfigyel,

meredten bámul felém.

Néha a csali felé pillant, de aztán újra csak engem figyel.

Végül győzött az óvatossága, visszasétált a nádas mellé. Onnan még vetett egy pillantást kifelé,

majd a nádi farkas eltűnt a takarásban. Egyedül maradtam a sakáltanya szélén, csak az eső kopog finoman a lessátor tetején...

Próbáltam rendszeresen nyomon követni a változásokat, inkább megfigyelési, mintsem fotózási céllal. Természetesen azért a fényképezőgép is állandó kísérőm volt. Még szerencse, mert így elkaphattam egy jellegzetes pillanatot abból a baranyai tájból, amit annyira szeretek.

Időnként azért a les közelében is volt látnivaló. Hol a nádas szélén nézelődő egerészölyv,

hol az iszapon futkározó havasi partfutó csapat,

hol pedig a lecsapolt tómederben bandázó dolmányos varjak.

A hónap második felében kezdtek izgalmassá válni a dolgok, amikor már a sasok is feltűntek a színtéren.

Igaz, hogy közelebb nem jöttek, de jó helyen vagyok, a többi már nem rajtam fog múlni.

Azért, hogy közelebbről is lássak madarat, tutajoznom kellett. Mivel a tél folyamán a fotózások másik fő irányát az úszó lessel tervezem, itt is végeztem némi előkészületet, de egyelőre még csak a vízityúkok,

és a hattyúk úszkálnak előtte.

Sebaj, minden körülmény adott itt is - ott is, meglátjuk mi lesz...

A csábító, könnyű táplálékot nem szabad elszalasztani, az első madár rögtön ki is szemelte a hozzá közelebbi kárászt.

Forgatta, helyezkedett vele, majd szépen lenyelte.

A könnyű ebéd reménye persze másoknak is kecsegtető, nem is maradt egyedül, hamarosan egy második gém is landolt a jégen, kecses balettmozdulatok kíséretében.

Miután rendbe szedte rakoncátlan lábait, ő is szemrevételezte a kínálatot,

és a megfelelő hal kiválasztása után,

ő is leküldte könnyen szerzett zsákmányát.

Már azon aggódtam, hogy így hamar elfogy a csali. Mi marad a sasoknak? De a gémek, miután még egy-két halat eltüntettek, inkább egymás elkergetésébe fogtak. A jég kiürült előttem, de a sasok csak nem jöttek. Az enyhe idő hatására az egyre nagyobb vízfelületeken mozgalmasan zajlott az élet. Récék, kárókatonák, hattyúk kavalkádja zsibongott itt is - ott is, a sasok pedig inkább egymást, vagy a vízimadarakat hajtották. A fotózásra szánt időm is a végéhez közeledett, és már beletörődtem, hogy a gémek jelentették mára a látványosságot, amikor a tó túlsó szélétől egy rétisas megcélozta a lest. Hamar befogtam a keresőbe. Egy öreg madár volt. Nyílegyenesen a les felé közeledett, és viszonylag alacsonyan szállt. Amint kicsit jobbra tartva közelebb ért, már exponáltam is.

Arra gondoltam, hogy úgy is áthúz fölöttem, ami már többször megtörtént, ám akkor leengedte a lábait.

A másodperc törtrésze alatt átfutott az agyamon, hogy mire készül. Ám abban a pillanatban alábukott és ritmust váltott. Nem tudtam átgondolni, mit kell tennem, csak húztam tovább oldalra az objektívet, és nyomtam az exponálógombot. A madár fölkapott egy halat a jégről, és eltűnt a látómezőmből. Amit az LCD kijelzőn láttam, hihetetlen volt. A teljes jelenet megvolt kockáról-kockára. FÉLIG! Az alábukó madár felgyorsult, én pedig nem tudtam elég gyorsan követni. Nehéz szavakba önteni, mi is történik ilyenkor a madárfotós fejében. :) Van az a mondás, hogy két szemszögből lehet nézni a dolgokat. Félig tele van a pohár, vagy félig üres? Úgy döntöttem, hogy nálam most inkább félig tele van. :)

Azért ez a látvány nem semmi, de eddig már többször eljutottam.

A túloldalon felugró madarak közül páran kissé közelebb a jégre ültek, és a les felé, illetve a jégre helyezett csali felé nézelődtek.

Na, eddig is eljutottam már párszor. Azonban egy érdeklődőbb, fiatal sas még közelebb landolt, és feszülten figyelt.

Én is őt. Pár perc után felrúgta magát, és egy fordulóval átsiklott a les fölött.

Néhány pillanat múlva pedig egy váratlan suhanással fölkapott egy halat a jégről.

Persze szólt a gyors sorozat, de hát a madár még gyorsabb volt. :) Viszont ettől fogva elszabadultak az indulatok. Egyre-másra érkeztek a közelbe a rétisasok,

és mindenféle látványos fordulóval repültek be a les elé.

Egy pillanatig nem unatkoztam, csak kapkodtam a fejem, és nyomtam az exponálógombot. A jégen heverő halaktól egyszerűen megőrültek a sasok. Természetesen a gyors berepülésekről rendre lemaradtam, a sasok fentről támadtak, amit nem láttam, így váratlanul csaptak le a halakért. Bosszankodtam is kicsit, amit az egyik madár megérezhetett, és pár pillanat erejéig megállt a jégen, mielőtt elvitte zsákmányát.

Persze nem csak a közelben pörögtek az események. Egyrészt a közeledő sasokra is figyeltem,

másrészt a halakat elragadó madarak távolabb leszállva, a jégen próbálták elfogyasztani azt. Ám ez nem ment olyan simán, mert a többi madár egyből támadta az éppen soros zsákmányszerzőt, és sorra alakultak ki a perpatvarok.

A távolabbi események ugyan egy hajszálnyival messzebb voltak az ideálisnál, ám nem elégedetlenkedtem, nyomtam a gombot, ahogy csak a fényképező engedte. Ráadásul az egyre fogyó csalira egyre több érdeklődő mutatkozott, és a közelben több madár landolt viszonylag közel.

Több mint egy órán keresztül tartott a műsor, mire a csali elfogyott, és az utolsó rétisas is, egy öreg madár, elhagyta a színpadot.

Fantasztikus volt. Egy óra tömény rétisas. Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy a madárfotós miért örül a szibériai hidegnek. :)