kis vöcsök

majd jóval később, a naplemente utolsó sugaraiban az öbölben bukdácsoló búbos vöcsök mutatta meg magát.

Hát nem valami sok, lehetne mondani, de megéreztem a lehetőséget, ezért másnap ismételtem. Mint utólag kiderült, nagyon jól tettem. Az első dolog, ami rögtön feltűnt, hogy a vízityúkok nagyon aktívak voltak. Eddig is lehetett egy-egy "prutty"-ot hallani, de a mostani egészen más volt. Több helyről is szóltak a madarak, és gyakran hallatták éles, territoriális hangjaikat is. Nem is kellett sokat várni, hogy az elsőt meglássam.

Lőtávolon belül úszott el a les előtt. Nagyon örültem neki, öreg vízityúkból nem állok túl jól. De nem is kellett sokat várni a következő meglepetésre. Amint a madár eltűnt a les jobb oldalán, balról felhangzott egy másik vízityúk kiáltása. Erre az előbbi madár már meg is jelent ismét, de most jóval közelebb. Portré távolságban igyekezett a hang irányába jellegzetes bólogató mozgásával. Ej, ez aztán a jó lehetőség. Szeretem, amikor a madarak ennyire közel kerülnek. A hím tyúk (Milyen fura szókapcsolat. :)) eltűnt a balomon.

A hangját hallottam egy darabig a les mögötti gyékényesből. Kereste a riválisát, de minden bizonnyal nem találta, mert elhallgatott. Aztán kisvártatva a szomszédból ismét felhangzott egy vízityúk éles hangja. Erre madaram újra feltűnt. Megint jobbról érkezett, és ismét elúszott előttem.

A pruttyogásából ítélve körülnézett a les mögött, de nem járhatott sikerrel, mert jött is vissza, és célba vette a szemközti gyékényfoltot.

Ahogy felpillantottam, hova is tart, szemből észre vettem a közeledő másik madarat. Félúton találkoztak.

Faroktollaikat szétterpesztették, és a fekete-fehér mintázatot a másik felé fordítva forgolódtak egymás körül. Látszott, hogy nagy a feszültség, de csak kerülgették egymást.

A jelenetet látva arra számítottam, hogy összeugranak, de nem így történt. A fenyegető pózt megtartva mindegyik visszaúszott a saját területére. Hát tavasz van, kakaskodnak a tyúkok. :) Miközben a vízityúkokkal voltam elfoglalva, nem is vettem észre, hogy a már ismert hattyú a les mellé keveredett. Egészen közel volt, önfeledten táplálkozott. Amikor a fejét a víz alá dugta, ráfordultam az objektívvel. A közeli helyzet miatt különös volt a látvány. Főleg a csőre lepett meg, mint egy jó ráspoly. :)

Egymás után emelte ki a víz alól a finom hínárdarabokat.

A hattyútól azonban el kellett fordulnom, mert a szemben lévő gyékényfolt felől hangos trillázás és csobogás hallatszott. Kis vöcsök iramodott meg felém. Szerencsére szakaszosan tette, így a második nekirugaszkodásra már én is odaértem.

Jellemző viselkedése ez a revírjüket védő kis vöcsköknek, de mivel nagyon gyorsak, és legtöbbször teljesen váratlanul futnak, ezért eddig mindig lemaradtam a jelenetről, bár többször láttam már. Így talán érthető, hogy izgatottan néztem gyorsan vissza a memóriakártyára került pillanatokat. A madár elég dühös lehetett, mert pár másodpercig még felfújva magát forgolódott a vízen.

Nem tudtam mire vélni a vöcsök kirohanását, értetlenül néztem körül, amikor a lestől távolodva a víz alól felbukkant egy másik madár is. Aha, szóval a szomszéd  tiltott területre lépett.

De úgy látszik a házigazda hamar lenyugodott, mert amint látta, hogy a határsértő gyorsan távozik, megrázta magát, és egy bukással már el is felejtette a történteteket. Egészen közel került hozzám, úgy látszik ez egy ilyen nap. :)

Így azért egészen másként fest a kis vöcsök

Van már jó pár közeli felvételem róla, de minden egyes újabb találkozásnak nagyon tudok örülni.

És amikor elülnek a hullámok, kisimul a víztükör, és a fotós a madár szemébe néz, na az egy olyan pillanat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni.

A vöcsök miután jól megnézte magának az objektív lencséjét, persze magamra hagyott. Az "éppen" távolságban szaladó szárcsa után  már csak hanyagul utánadobtam egy sorozatot, mára azt hiszem megteltem élménnyel.

Remélem ismét megtaláltam a fonalat...

vagy éppen a les előtt bukkantak fel a víz alól.

Nyugalmukat akkor vesztették el, amikor a szemben lévő gyékényfolt felől felhangzott a szomszéd trillája. Az én párosom egyből válaszolt is. Jól emlékszem a márciusi esetre, amikor revírharc kerekedett a válaszolgatásokból, így izgatottan vártam, mi lesz a hangpárbaj kimenetele. Most azonban nem így történt. A vöcskök az helyett, hogy elindultak volna a rivális irányába, izgatott trillázásba, bukdácsolásba kezdtek, s mikor közvetlenül egymás mellett bukkantak fel, közösen, egymás felé fordulva kiáltották el üzenetüket a szomszédnak.

Nagyon megkapó és egyben hangos jelenet volt. Elég közel voltak ahhoz, hogy a kiáltásuk betöltse a les belsejét is. Nem túlzok, ha azt mondom, fizikailag is hatott rám a hangjuk. Miután jó hosszan trilláztak egymás előtt, jobbra-balra ingatva fejüket,

szorosan egymás mellett úszva elhagyták a látóteret. Nem láttam még ilyen viselkedésformát tőlük, pedig elég sok időt töltöttem az elmúlt évek alatt a kis vöcskök társaságában. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit láttam, az a madarak közötti erős kapocs jele volt. Ezzel a közjátékkal aztán véget is ért a délután. A nap alábukott nyugaton. De ugye törvényszerű, hogy másnap reggel keleten ismét felbukkan, én pedig akkor már ismét a tutajon hasaltam. Hideg volt. Olyan páralehelős hideg. A tó is lehelt némi párát, közvetlenül a víz fölött sejtelmes hangulat uralkodott. Ahogy a nap emelkedett, úgy vált egyre izgalmasabbá az atmoszféra. Gomolygó, sárgás köd borította a tó felszínét. Na de mit sem ér az egész, ha a madarak elkerülnek. Márpedig ezen a reggelen ez történt. Jó mozgás volt, de lőtávolon kívül. Egyedül hűséges vöcsköm látogatott meg rövid időre, hogy hajnali magányomat enyhítse. Kicsit bukdácsolt a szép környezetben, és ennek hála végre el tudtam készíteni a bizonyító fotót, miszerint nálunk is élnek bálnák, csak jóval kisebbek, mint tengeri rokonaik. :)

Persze a szép bálnahát csak a másodperc törtrészéig látszik, a farokbóbita már igazán vöcskös.

Még kaptam egy szép párás-sziluettes pillanatot tőle, aztán ő is magamra hagyott.

Hát mit mondjak, nem volt túl eseményteli ez a két alkalom, de azért jó kis vöcskölés volt. :)

Jellegzetes torokhangján trombitálva ellenőrizte, hogy nincs e közelben vetélytárs.

Na de semmi baj, a másnap hajnal ismét a vízen talált. Az időjósok zavartalan napkeltét ígértek, én meg már nagyon ki voltam éhezve egy szép színjátékra. Jöjjön egy jó kis ellenfényes fotózás. Igazi tavaszi zsongás töltötte be a tavat. Az elmúlt egy hétben felébredtek a békák is, így az alaphangulatot az ő kórusuk adta meg. Persze a sok madárhang is nagyon izgalmas volt. Főleg a szinte folyamatosan trillázó kis vöcsköké. Innen is - onnan is szóltak, és szerencsémre közben engem is megtiszteltek.

Úgy tűnik őket zavarja legkevésbé a les jelenléte. Most is akadt egy, amelyik kíváncsian figyelte a rámeredő nagy szemet.

Persze nem sokáig, csak addig, amíg fel nem csendült a közelből egy újabb trilla. A közelemben lévő vöcsökhöz a tutaj mögül a párja is társult, majd közösen megindultak a hang irányába, hangos fuvolázások közepette. Viszont úgy látszik a szomszédok is komolyan gondolták a dolgot, mert a szemben lévő gyékénysávból előtűnt egy újabb páros. Innen aztán nagyon felgyorsultak az események. A két páros egy-egy tagja egymásnak ugrott. Rátapadtam a fényképezőre, és eszeveszettül exponáltam, ugyanis olyan jelenet zajlott le előttem, amit eddig még soha nem láttam. A két viaskodó kis vöcsök egymásnak feszült, amiből én leginkább csak a víz fröcsögését láttam. Revírharc volt a javából.

Amilyen villámgyorsak ezek a madarak, olyan gyorsan le is zajlott az esemény. Tisztázódtak a határvonalak, és az egyik pár jobbra, a másik balra távozott,

és gyors alábukásokkal eltűntek a szemem elől.

Hű, micsoda izgalmak. A pörgős jelenet után volt egy kis idő lenyugodni. A közben felkelt nap ellenfényében járőröző búbos vöcsökkel relaxálhattam,

és a kicsit távolabb bukdácsoló szárcsákat figyeltem. Velük próbálkoztam, amikor jobbról hangos csobogással egy rohanó szárcsa robogott be a látómezőbe. Annyi időm volt csak, hogy ráálltam az optikával, és szinte azonnal elkezdődött a haddelhadd. Arra kellett csak figyelnem, hogy az események a képkereten belül maradjanak, a többit a szárcsák intézték.

Olyan viaskodást csaptak, hogy csuda. Rúgták, verték egymást,

úgy pörögtek, mintha egy jól megkomponált keringőt táncoltak volna.

Persze jól tudtam, hogy ez messze nem egy táncmulatság. Hormonoktól túlfűtött hímek kakaskodása ez, amibe a nagy fröcsögés láttán további madarak is csatlakoztak. A végén már négyen csépelték egymást, és szórták szét közben a szikraként csillogó vízcseppeket.

Miután a felfokozott indulatok alábbhagytak, mintha misem történt volna, mindenki ment a dolgára,

és békés, színes bukdácsolással ért véget a reggel.

Na de térjünk vissza a lényeghez. :) Talán azzal kezdeném, hogy az elmúlt fél évben lett egy állandó fotós társam, kislányom személyében. Egyre növekvő rajongása a madárvilág és a természetfotózás iránt engem is fellelkesített, és a vízparti fényképezéseket már ilyen szemmel, ketten együtt tervezgettük. Azt vallom, hogy a fotózásnak ez az ága egy kicsit magányos tevékenység, mert így lehet a saját elképzeléseket egyedi módon képekbe önteni. Ezért úgy döntöttünk, hogy együtt, mégis külön vágunk bele az idei vizes szezonnak. Kerestük a különböző lehetőségeket, és ennek kapcsán felélesztettünk egy régi, több éve pihenő lest.

Egykori, szép élményeket adó guvatos leskunyhómat kereken öt éve helyeztem ki a tópartra. Az akkori tisztás a nádasban mára eltűnt, a kunyhóval együtt benőtte a növényzet.

A méretes deszkakunyhó türelmesen várta sorsának folytatását. Több évi pihenő után most újra szerepet kapott egy új helyen, és bár más terveim is vannak vele, egyenlőre kislányom vette birtokba.

És ahogy ő a vízpartról, úgy én a víz felől követem majd az eseményeket. Kedvenc tutajomat immár harmadszor raktam vízre.

El is érkezett a próba, az első fotózás ideje. Ahogy azt kell, még bőven napkelte előtt érkeztünk a helyszínre. Bár az is igaz, hogy a napkeltétől nem kellett tartani ezen a reggelen, masszív felhők takarták az eget. Sebaj, a szezon első fotózása így is ünnepnek számít. A parton elváltunk, társam eltűnt a kunyhóban, én meg a vízen ringatózó tutajt vettem célba. Hamar helyre állt a csend, illetve hamar visszaállt a hangzavar, ha pontos akarok lenni. Hangok minden irányból, már csak a fényre kellett várni, ami bizony nagyon nehezen akart megérkezni. Végül azért csak elkezdett kattogni a technika is, rögtön egy búbos vöcsök miatt. Zajlanak a területviták, bunyó is volt a szomszéddal, de a fényszegénység az akciókra is rányomta a bélyegét, így csak a közeli portrénak örülhettem.

A szárcsák is balhéznak már rendesen, de leginkább fotózhatatlan helyen, így itt is a közelbe tévedőkkel próbálkoztam inkább.

Így tettem az időnként előttem elúszó hattyúval is. Bár tudjuk, hogy a fészkelőhelyén más fajokkal szembeni agresszív viselkedése miatt nem szerencsés a jelenléte, mégis szép, kecses tartása miatt  jó fotótéma.

Jól elvoltam tehát, élveztem a tutaj ringatózását, és gyönyörködtem a vízközeli látványban. Ebbe az idilli helyzetbe az izgalmat azok a finom kerregő hangok hozták meg, amik már egy hete betöltötték a tavat. Böjti récék csapatai jelentek meg a hónap közepén, és közülük néhány úszott be most a látótérbe. A gácsérok pedig jellegzetes hangjukon "beszélgettek". Hú de szeretnék néhány jó böjti fotót! :) Most ugyan nem jött össze, de érzem, hogy az esély még bőven benne van a következő napokban.

A böjti récék okozta izgalom nem hagyott alább, a kis vöcskök tettek róla. Kis kedvenceim elég aktívak voltak. Javában megy a hangpárbaj közöttük, és a nagy jövés-menés közepette a tutaj elé is bekeveredtek.

Jókat mosolyogtam, a kis vöcsök mókás madár. :)

Lassan végéhez közeledett az első fotós nap, ideje volt előbújni a tutaj rejtekéből. A közelben elhaladó tőkés réce gácsér kapta az utolsó kockákat.

Fénytelen, de jó kis reggel volt. Olyannyira, hogy másnap délután újra próbát tettünk. Mindkettőnk lelkesedése csak nőtt az első nap élményeinek hatására, kislányom a leskunyhó körül visítozó guvat miatt, én meg leginkább a közeli böjti réce fotó reményében hasaltam ismét a lesben. A körülmények mit sem változtak vasárnap délutánra, erős felhősödés, és masszív fényhiány volt, de ez persze mit sem számított. Említésre méltó dolog nem is történt, csak a nap vége hozott néhány izgalmas percet. Már teljesen le is mondtam erről a délutánról, és a készülődésen járt az eszem, amikor az ismerős kerregés megütötte a fülem. Balról beúszott a böjti gácsér. Jaj, ez most sokkal közelebb van, 1/60-adot ad csak a gép, csak éles legyen, csak éles legyen!

A réce nem siet el, kellő távolságban tollászkodásba kezd. Jaj, csak fény lenne egy kicsivel több!

Tollászkodás után pedig esti pihenő jött. Nem rezdül a víz sem, 1/40 a záridő, közel már a fotós lővilág vége.

És akkor balról beúszott még egy gácsér, 1/30. Határon mozog már az éles kép lehetősége.

Szerencsére a frissen érkező el is viszi a másikat, jobbra eltűnnek a szemem elől, zavarás nélkül léphetek le én is. Ez már azért közelebb volt, de hátha lesz még közelebb... :)

Én már látom, hogy a nap már bekukkantott a tóparti égeresbe, és tudom, hogy pár perc múlva megtörténik a varázslat. A vöcsökfióka jó helyen várakozik. Amint a napkorong előbukkant a fák közül, a kékes színek azonnal aranyba váltottak. A vízfelszín megtelt gömbökkel,

a pára pedig sejtelmesen gomolyogni kezdett.

A vöcsökfióka persze lehetett volna közelebb, de a hangulat így is magával ragad.

Mintha nem is ugyanaz a tó lenne, ahova alig egy órája begázoltam, hanem egy földöntúli hely, ahol varázslatos dolgok történnek. Ahol aranyban úszik a kis vöcsök,

és aranyló vízen sétál a szárcsa.

Ami gondol egyet, és táncolni kezd,

vagy éppen napernyőt tart maga fölé, ha a kedve úgy tartja.

Pedig ez bizony ugyanaz a hely, ugyanazokkal a madarakkal. Ami elrepít innen, az nem más, mint a hajnal varázslata.

Azért az elmúlt időszakban nem ehhez voltam szokva. Mondom biztos a délutáni időszak nem jó. Na majd reggel. Be is terveztem egy hajnali fényképezést. A napkelte fényjátéka majd talán visszahozza az elveszett lendületet. Ám a napkeltére hiába vártam. Mire eljött volna az ideje, addigra egy terebélyes felhő beúszott a keleti égboltra, masszív fénytelenséget okozva. A madarak aktivitása is elmaradt attól, amit vártam. Igaz, hogy volt mit nézni, de leginkább csak távol. A reggelt két kis vöcsök mentette meg. A két öreg madár egymást követve mozgott egész reggel. Egy szerencsés pillanatban pedig megcélozták a lest.

Míg az egyikük halászgatott, addig a másik egyre közelebb úszott.

Csak jött,

csak jött,

mígnem már portré közelségbe ért.

Nem volt messzebb 2-3 méternél. Feszült figyelem, mozdulatlanság, csak a pulzus emelkedik. Fantasztikus pár pillanat volt.

A madár jól megnézte magának a lesből kilógó óriási szemet, de mivel az nem pislogott, megnyugodott.

Míg a párja kicsit távolabb még mindig halászgatott, addig ő pihent egyet.

Amikor az ember csak ezt a képet látja az objektíven keresztül, önkéntelenül is magával ragadja a pihenő madárból áradó nyugalom.

De hát semmi sem tart örökké. A nyugalomból egy átrepülő szürke gém recsegése zökkentett ki engem is, meg a vöcsköt is.

Ráadásul a párja is szólt, hogy ideje menni, hát odébb álltak.

Forgolódik, nézelődik, beletúr a tollai közé, majd odébb száll, hogy meglábalja a vizet. A nagy madár érkezése megriasztja a közelben mélázó kis vöcsköt, mire ő is mozgásba lendül. Mielőtt azonban dolgára menne, egy pillanatra kiugrik a vízből, hogy kinyújtóztassa a lábait. A pára és a napkelte előtti fényviszonyok szép kékes atmoszférát varázsolnak köré.

A különleges hangulat tünékeny. Hamar változnak a fényviszonyok. Mire a kócsag megunja a halászatot, és visszatér a pihenőfára, már nyoma sincs a kékségnek.

Szépek a mozdulatok, kecses a madár, figyelmetlen a fotós. :) A szárnya hegye lemarad.

Alapos tollászkodás következik,

majd közös várakozás. A kócsag arra vár, hogy megéhezzen, én meg arra, hogy felkeljen a nap.

Ami persze törvényszerűen be is következett. A napkorong szépen felúszott az égeres fölé, és aranyba vonta a vizet, a rajta úszkáló madarakkal együtt.

A szárcsák is üdvözölték az új reggelt.

Az öregek, és a már kamaszkorban lévő fiatalok egyaránt.

Sőt, miután a zajos társaság odébbállt, a már ismerős kis vöcsök is tiszteletét tette az egyre feljebb kúszó napkorong előtt.

Szép-szép, de az igazi varázslat a másik oldalon történik. A napkelte csodákat művel. Képes a vízfelszínt aranygömbökkel borítani,

és képes minden egyes gömböt a szivárvány színeibe öltöztetni.

Képes a fényt ecsetként használva új világot teremteni,

és az egyszerű barátrécét festőművésszé változtatni.

Ahogy a nap egyre feljebb kúszik, úgy szórja szét színes üveggolyóit,

és úgy szórja áldását minden létező teremtményre.

Legyen az egy barátréce család,

vagy a már anyányi fiókáját etető búbos vöcsök.

A csoda aztán egy varázsütésre eltűnik. A közeli pihenőhelyre megérkezett a kócsag.

Nincs már aranygömb, nincs már színes üveggolyó, csak a tollászkodó madár közeli látványa.

Úgy ér véget ez a reggel, mint ahogy elkezdődött,

a tutaj előtt nagy kócsag tollászkodik.

Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy keretes szerkezet. :)

Nézelődik kicsit,

majd alapos tollászkodásba kezd.

A néha felerősödő szél is besegít neki, és szép dísztollai alá kap.

Majd dolga végeztével felvette a mogorva vénember figurát, és így figyelte a körülötte zajló eseményeket.

Többek között azt a kis vöcsköt is, ami a les körül sertepertélt. Igazán jó helyzetbe nem került, kicsit messzebb volt a kelleténél. Aztán váratlanul olyasmi történt, amire nem számítottam. A fiatal kis vöcsök egyszer csak fogta magát és felugrott a récéknek, kárókatonának előkészített pihenőhelyre. 

Hát ilyet se láttam még. Ha lehet ilyet mondani, a vöcskök a legvízibb vízimadarak. Igazi lételemük a víz, onnan nem nagyon mozdulnak ki. Éppen ezért talpon álló vöcsköt nagyon ritkán látni. Leginkább csak úszva figyelhetők meg. Most meg ott ácsorog előttem ez a fiatal madár. 

Erős szárnycsapkodásba kezd, mintha próbálgatná szárnyai alatt a szelet.

Repülni nyilvánvalóan még nem tud, tokosak még az evezőtollai.

Nem mindennapi a látvány, az biztos. A madár még nézelődik kicsit, aztán visszacsusszan a vízre.

Nagyszerű kis jelenet volt. Közben a szürke gém lelépett, észre sem vettem, amikor elrepült. A helyéért a szárcsák álltak sorba.

Különösebb perpatvar nem alakul ki közöttük. Sajnálom, régóta szeretnék valami komolyabb szárcsabunyót. De úgy látszik annak még nem jött el az ideje. Helyette az ismerős kis vöcsök ikrek kerülnek a közelembe.

Végül egy másik szürke gém is megmutatja magát a pihenőfán, eldöntve a szárcsák vitáját.

Mára ennyi volt. A kis káró elmaradt, de élmény nélkül azért most sem mentem haza. :)

Csíkos még a feje, de ő már nem kötődik a szülőkhöz. Vidáman bukdácsolva eltűnik a szemem elől. Mögötte a szárcsák is megérkeznek. 15-20 példány is célba vette a nyílt részt. Zömében távol, de akadt közöttük közeli is.

Egyenlőre nem tudtam velük foglalkozni, mert az előbbi vöcsök újra megjelent. Ráadásul olyan közel, hogy nem tudtam ellenállni.

Mindig ilyet szeretnék a keresőben látni. Gyönyörű, zöld háttér, sima vízfelszín és egy aranyos madár. :)

A vöcsök elúszott, de nem maradtam egyedül. A szárcsák közben birtokba vették a területet.

Egyesek tollászkodtak,

mások vízisíztek. :)

Az összegyűlt szárcsákat néha egy-egy nagy kócsag rebbentette szét,

vagy éppen a les előtt áthaladó hattyúcsalád miatt kellett odébb úszniuk.

De az igazi felfordulást a gémek okozták. egyre-másra érkeztek, hogy helyet találjanak maguknak a halászathoz.

Némelyiküket az sem zavarta, ha a kelleténél mélyebb vízben landolt. Hattyú módjára úszkálni kezdett.

Sőt ebben a helyzetben még a vízbe is belecsapott egy kishal után. Kész szereptévesztés. :)

Na de csak nem bújhat ki a bőréből egy szürke gém, ő sem próbált hattyú maradni. Végül a számukra előkészített helyen kötött ki.

Többször elrepült, hogy egy újonnan érkező gémet megkergessen, de a kis leshelyre folyton visszatért.

Vele ért véget a nap, különösebb akció nélkül vártuk ki közösen a naplementét.