úszó les

Tudtam, hogy nem sok időm lesz, ezért mindent egy lapra tettem fel. Amikor tudtam, mentem. Az első három alkalomról ne is beszéljünk. Nem történt semmi. A negyedik lesezés alatt tudtam először lenyomni az exponálógombot, miközben halálra fagytam. A jégre dobált csalihalra szürke gém érkezett. A korábbi évekből már ismerős jelenet adott némi megnyugvást. Valamilyen madár azért mégiscsak van a közelben.

Sőt, a les melletti fűzbokrok közül egy guvat is előkerült. Szép tisztán, a beszűrődő napsugarak megvilágításában sétált el előttem.

Neki igazán örültem. Igaz, hogy a sasokat messziről láttam, de lassan a fagyhalál kerülgetett, el kellett jönnöm. Nem mondanám, hogy boldog voltam. Ráadásul enyhülés érkezett, tudtam, hogy a jégnek hamarosan búcsút mondhatunk, egy esély maradt. Idén talán az utolsó, így ötödszörre is kifeküdtem. A jég ugyan még kitartott, de a hajnali pár órás eső miatt a felszíne már erősen vizes volt. A tutaj is billegett már a vízben, nem fogta szorosan a jég. De az eső elállt, a nap kisütött, és a távolban a sasok is mozgolódni kezdtek. A már megszokott módon, a les előtt nem nagyon történt semmi. A szokásos vörösbegy jelent meg csupán, csipegetett a jégre dobált húsból. Nagy kedvencem, igazi ragadozó. :)

Lassan a fotózásra szánt idő a végéhez közeledett, mikor a semmiből egy egerészölyv huppant elém. Őt egyből követte pár szarka és dolmányos varjú, majd pár perc múlva egyszer csak ott állt előttem egy fiatal rétisas.

Nem is hittem el. Szuggeráltam az objektíven keresztül, hogy jöjjön már közelebb, de vagy két perc várakozás után hirtelen felborzolta a tollait, és a keresőben már meg is jelent egy öreg madár.

Azonnal nekiesett a fiatalnak, nagyon rövid csetepaté volt közöttük. Hihetetlen látvány volt, indulatok, kimeresztett karmok, fröcsögő víz, erre vártam öt éve. Csak egy probléma akadt. A hozzám közelebb ülő egerészölyv nem röpült el a sasok jöttére, hanem az egész jelenetet végignézte. És mivel mértani pontossággal a sasok és közöttem helyezkedett el, barna pacaként kitakarta az egészet. A két sas pedig fogta magát és elrepültek a tó túlsó végébe, ahol leültek a jégre, és békésen szemlélődtek tovább, mintha mi sem történt volna. Erre mit lehet mondani? Semmit. Vártam még, amíg időm engedte. Kiderült, hogy egy harmadik rétisas is van a közelben, kicsit ugyan távolabb és oldalvást, de benne maradt egy kis reményem, hátha közelebb jön.

Nem így lett. Hosszas nézelődés után tollászkodott egy rövidet, majd ő is a többi után repült.

Nem maradhattam tovább, így a sasfotózás véget ért. Másnapra a jég is alkalmatlanná vált a fényképezésre, ismételni nem tudtam. A hosszútávú előrejelzés sem valami biztató ebből a szempontból, úgyhogy úgy tűnik a jeges szezon is véget ért. Sokat gondolkodtam a dolgon, volt időm. Azt hiszem egy ideig parkolópályára állítom a sasprojektet. Ülepednie kell a tapasztalatoknak, új ötlet, új lendület kell...

A szombat hajnal jó időt ígért, eljött az ideje a szezonnyitásnak. Még sötétben a helyszínen voltam, a tó közepén, a nádas mellett. Csak egy dolog hiányzott, a tutaj. Hűlt helye volt. Vakartam a fejem, hogy most mi is legyen, de nem volt mit tenni, visszagázoltam a töltésre. Szerencsére rövid bóklászás után megleltem a szökött lest. Bepakoltam, és a derékig, néha mellig érő vízben visszakormányoztam a helyére. Persze ekkorra már kezdett világosodni, és a ténykedésem természetesen nem maradt észrevétlen. Sok mindenre már nem számíthattam, de volt még némi idő napkeltéig, és úgy voltam vele, hogy ne vesszen kárba a reggel. Hát bebújtam, hogy legalább az érzés meglegyen. Az meg is jött azonnal. A hajnali hangulat a tutaj rejtekében utánozhatatlan. Lélekfrissítő egy semmilyen tél után. A csend hamar beállt, miután eltűntem a fürkésző szemek elől. Na de milyen izgalmas hangokkal teli ez a csend! A kis vöcskök már párban mozognak. Trillázó kiáltásuk betölti a vizet.

Mire a nap felkelt, a récék is előkerültek a nádasból. Kiszúrtam egy csörgő réce párt, de gondolom ők is kiszúrták az én korábbi ténykedésemet, ezért jó messze elkerülték a tutajt. A nádszegély mellett eloldalazó cigányrécét azonban már nem engedtem el kép nélkül.

Ezután sokáig csak a vizet bámultam, és a mögülem hallatszó hangokból próbáltam összerakni, mi is történik még a tavon. A hangok alapján azonosított szereplők közül csak egy búbos vöcsök mutatta meg magát. Párja nem volt még, ennek ellenére kitartóan járőrözött a vízen, és hallatta jellegzetes hangját.

Remélem nem marad egyedül, és lesz majd pár szép jelenet az elkövetkező időszakban. A vöcsökkel a hajnal véget ért. A nap már magasan járt, és ideje volt a reggelinek is. Hazaérve finom illatok töltötték be a lakást, feleségem töltött lángossal várt. Kiderült, hogy névnapom van... :)

A prímet a gémek vitték, rájuk nem lehetett panasz. Külön örültem, hogy sok röpképre adtak lehetőséget.

Remek volt. Jobbról, balról, szemből érkező gém is került a memóriakártyára. Ne de hol vannak a sasok? Hát a sasok a távolban úszkáló récéket kergették.

Sebaj, a gémek itt vannak, foglalkozzunk hát velük. Így jégen sétáló, álldogáló gémből is jutott bőven.

Tényleg szuper, na de hol vannak a sasok? Hát a sasok, úgy száz méterre, egymás kergetésével voltak elfoglalva.

Ej a betyárját! Na mindegy, most a közelbe kell koncentrálnom, mert a gémek, miközben ide-oda mászkáltak, hogy a jégen szétszóródott apró falatokat felcsipegessék,

néha egészen közel kerültek hozzám. Na, ez tényleg izgalmas volt.

Ritkán adódik, hogy szürke gémet tudok portrézni, ki is használtam rendesen.

Ráadásul az is kiderült, hogy a gémnek nyelve is van, amit előszeretettel lógat ki a csőrén. :)

Sőt, még a les előtt sétáló gém lábát is portrézhattam.

Mondom, a gémekre nem volt panasz. Na de hol vannak a sasok? A sasok úgy száz méterről figyelték az előttem mászkáló gémeket.

Fene a jó dolgukat! Mit lehet tenni, koncentráljunk a közelebbi dolgokra. Varjak és sirályok is megjelentek a les előtt, egy-két habituskép róluk is készült.

De ami jobban érdekelt, azok az apró madarak, amik oldalt, a nádasban mozogtak. Nádi sármányok keresgéltek a nádszálakon, és mivel róluk még nem volt kép a gyűjteményben, közülük is megörökítettem párat.

Sőt, egy függőcinegét is kiszúrtam a sűrűben. Áttelelő példány lehetett, örültem neki is.

Ami felpaprikázta még a hangulatot, az egy váratlanul megjelenő róka volt. A nádasból keveredett elő, szimatolt a jégen. Nagyon szép, feketés mintázata volt,

és mikor illedelmesen ráköszöntem, még egy szép pillantással is megajándékozott.

Nem sok kérdés maradt a végére, csak egy. Na de hol vannak a sasok? A sasok megszokott pihenőfájukról szemlélték birodalmukat, ahol én már megannyi emlékezetes pillanatot eltöltöttem velük, és nélkülük is. :)

Ilyen ez a sasfotózás. Sosem fekete vagy fehér. Kiszámítható, ugyanakkor kiszámíthatatlan is egyben. De ez is a szépsége annak, ha valaki a saját útját járja. A képek mögötti történet, és küzdelem. Mert az biztos, hogy itt is, akár az élet más területein, küzdeni kell...

A sötétség hamar eloszlott, és a pirkadattal a madarak is megjelentek. Szürke gémek érkeztek a vízre.

Jobbára a tőlem távolabbi, mélyebb részt lábalták, ezért egy darabig inkább csak figyeltem a történéseket. Aztán kisvártatva újabb vendégek érkeztek.

Néhány kis kócsag landolt a víz mellett, és egyből az előttem lévő, sekély vízben kezdtek halászni.

Innentől kezdve nem volt megállás. Közelebb,

és távolabb is kis kócsagok töltötték ki a képmezőt.

Nagyon élveztem a közelségüket, évek óta nem volt hozzájuk szerencsém. A figyelmemet oldalról mozgás terelte el a kócsagokról. Barna, pettyes madár óvatoskodott ki a nádasból. Fiatal bakcsó nézett ki a vízre. Hú de megörültem neki. Sok éve kerülget a faj, soha nem tudtam fényképezni. Most sem adott sok lehetőséget, de én már ezzel az egy kockával is boldog voltam.

A bakcsó hamar eltűnt a szemem elől, visszatértem hát a rohangáló kócsagokhoz.

Sok volt az akció, folyamatosan kapkodták ki a kisebb halakat a vízből, kergetőztek is, de vagy volt egy másik madár a háttérben, vagy nagyon közel történt minden.

Aztán az egyik madár beállt a jó távolságra, mögötte sem volt másik, ami bezavart volna, és a halfogással is elbíbelődött kicsit. Megkaptam hát erre a napra azt a sorozatot, amire vártam.

De jó volt. Lett minden, felkapott hal, elejtett hal, repülő hal. :) Nem is bántam, amikor a kis kócsagok egyszer csak felugrottak a vízről, lassan betelt a memóriakártya.

Azért még vártam egy kicsit, hátha zárásként történik valami. Milyen jól tettem! Az elcsendesülő vízre fiatal guvat kukkantott ki a nádszegélyből. Nagyon közel volt, de megvárta, míg megtalálom az objektívvel is. Gyönyörűen telibe kapta a reggeli napfény. Kattant a fényképező, a guvat pedig visszasétált a nádas rejtekébe...

De csipogást a másik oldalról hallok, akkor miért nem arra ment a vízityúk? Hát mert egy kis vöcsök fióka csipogott. :) Na végre! Két hete vártam rá.

Igaz kicsit megnőtt, már nem az a pelyhes cukiság, de mégiscsak fióka. Az egyik szülő előtte bukkant fel a vízből, ő pedig egyből zaklatni kezdte. Anyuka (vagy apuka) nem nagyon foglalkozott vele, kicsit vakarózott, majd el is tűnt a víz alatt.

Igazi páros képet nem is tudtam készíteni róluk. A "kis" vöcsök kiúszott elém, az éppen felbukkanó nap ellenfényében is megmutatta magát, aztán csipogva ment is tovább.

Közben a beülőre megérkezett egy réce, akkor vettem észre, amikor a vöcskök elmentek.

Szép fények ragyogták körbe a madarat. A pára pedig izzani kezdett, és szinte varázsütésre gomolygó gőzfürdőbe vonta a récét.

Fantasztikus a látvány. Már csak valami szép mozdulat hiányzik... A réce azonban nem így gondolta. Nézelődött még egy kicsit, aztán lecsúszott a vízre, és eltűnt a szemem elől. Van ez így. A nap egyre magasabbra kúszott, a pára ritkulni kezdett, majd rövidesen el is illant. Már le is tettem róla, hogy valami más is történni fog, amikor jobbról, a nádasból előkerült a vízityúk. A szélső beülőre tornázta fel magát.

Mondanom sem kell, hogy már megfelelő beállításokkal vártam. A fény iránya ugyan nem volt tökéletes, de a ragyogó vízcseppek és az átvilágított tollak mindig elcsábítanak.

Így adódott, hogy a vízityúk is bekerült a fekete sorozatba. :)