úszó les

Mintha egy hajszálnyival közelebb lennének, mint a múltkor. Szépen látható a jelenet, amint a csibe átveszi szülőjétől a falatot.

Szép komótosan elúsznak előttem. Nem néz ki rosszul. :)

Tovább is időzhettek volna, de nem tették. Fotózásra nem is nagyon volt már lehetőség, a történések távol zajlottak. Azonban érdekes dolgokra lettem figyelmes. A területen állandó volt a bíbicek jelenléte. Folyamatosan jajongtak, és minden átrepülő nagyobb madárra, rétihéjára, gémre rárepültek. Ez a magatartás náluk egyet jelent a fészekalj védelmével. Így megerősödött bennem a korábbi gyanú. Viszont egyenlőre semmi jelét nem láttam, hogy fiókák lettek volna. Az öreg madarak meg amikor leszálltak, mindig valami távolabbi pontot választottak. 

A bíbicek viselkedésén kívül feltűnt még valami. A "színpadon" új szereplők jelentek meg. A virágmező tetején egy csapat réti cankó szaladgált. Úgy látszik, a vízszint csökkenésével a hely számukra is alkalmassá vált. Ennek a ténynek nagyon megörültem. Az idő viszont elrepült, már sötétedett. De már tudtam, mikor fogom folytatni...

Az apró fiókák szinte elvesznek a virágok között, csak piros fejük világít a mindent körbeölelő fehérségben. A látvány, amit a fényképező keresőjében látok, egészen elképesztő. Az alacsony perspektíva csak fokozza, még sűrűbbé teszi a virágokat. A szárcsák persze teszik a dolgukat. A fiókák kunyerálnak, a mama etet.

Azon bosszankodom csupán, hogy jó fél óra is eltelt már, de a szárcsák nem akarnak közelebb jönni, így marad a sok virág-kis madár kompozíció.

Nem is fotózok, inkább csak követem a madarakat, figyelem őket. Messze vannak. Egyszer aztán éles hang hasít a béka kórus brekegése közé, és a szárcsák mögé hosszú lábú madár érkezik.

Itt vannak a gólyatöcsök! Merthogy kettő is leszállt. Nem is teketóriáznak, egyből táplálkozni kezdenek.

Nyakigláb kedvenceim is jól mutatnak ebben a csodálatos környezetben. Csak az a baj, hogy mielőtt a közelembe érnének, valami felriasztja őket, és el is mennek. Látom, amint a szomszédos öbölben landolnak. Na, így jártam, maradnak a szárcsák. Ők azonban mintha egy hajszálnyival közelebb kerültek volna. Próbálom a családtól lemaradó fiókákat elkapni, amint szinte elvesznek az őket körülvevő virágtengerben.

Persze azért a mama mindenre figyel, egy fióka sem maradhat le.

És persze mindegyik kap a víz alól előkerülő finom falatokból is.

Pár percre a nap is kisüt, már egészen alacsonyan jár,  de még így is okoz némi problémát a sok fehér virág. Nehéz megtalálni a helyes expozíciót.

De ezen nem kell sokáig aggódnom. A lemenő nap újra eltűnik a felhők mögött, az elvonuló szárcsa családdal együtt.

A placc kiürült, csak a virágok maradnak, na meg a békák. Fél nyolc felé jár az idő, mehetnékem támad nekem is. A napot a parton álló öreg égerre szálló kakukk hangja zárja.

Hát mit is lehet mondani, nagyon szép volt. A tömegesen virágzó növények látványa mindig lenyűgöző, de ha madarak is belekerülnek a képbe, az maga a gyönyörűség! :)

Pár nap múlva, még sötétben, már a fotós táskával a hátamon gázoltam a vízben a les felé. Nagyon sötét volt, a felhők miatt a csillagok sem látszottak. Csupán a keleti látóhatáron húzódó finom derengés jelezte, hogy közeledik a hajnal. Napkelte környékén járhatott az idő, csak gondolom, mert napfényt aznap reggel nem láttam, amikor egy nagy kócsag szállt le a les előtti nádszegélybe.

Kicsit várt, tollászkodott egy rövidet, majd gyors léptekkel kisétált a látómezőből.

Kár. Utána sokáig nem mozdult semmi. Vagyis annyi történt, hogy a les melletti nádfoltban rázendített egy nádirigó. Látni nem láttam ugyan, de hallottam, amint fel le ugrál a nádszálakon, és olyan erővel nyomta szakadatlanul "kara-kara-kit-kit" énekét, hogy az valami elképesztő volt. Három óra után már gyakorlatilag semmi mást nem hallottam. :) Na szóval a nádirigó énekétől kísérve végül csak mozdult valami a nádszegélyben. Egy szárcsa tűnt fel. De nem volt egyedül. Sorban úsztak ki utána a fiókái. Hát erre vártam! A család szépen közeledett.

Jaj, hogy néznek ezek ki közelről. Fekete testű, piros fejű ördögfiókák. :) Nagyon aranyos volt a jelenet, szorosan követték az anyjukat,

aki ha valami finom falatot talált, egyből nyújtotta feléjük.

A hamarabb odaérő apróság pedig megkapta a gyorsaságáért járó finomságot.

Sajnos alig pár perc alatt átértek az egyik oldalról a másikra, és eltűntek a szemem elől, csak a fiókák kérő hangja hallatszott még egy darabig a les mögül.

Túl sok minden nem is történt a következő órákban. Néha egy magányos szárcsa úszott át sietősen,

és még egyszer megmutatták magukat a szárcsa fiókák is.

Bár a nap nem mutatta magát egész reggel, mégis szép volt a hajnal. Hisz nem minden nap találkozik az ember ördögfiókákkal. :)

Ahogy a napkorong egyre emelkedett, úgy tűntek el a rózsaszín árnyalatok, és úgy váltott át az égbolt sárgás-vöröses árnyalatúvá.

Majd az egyre több fényben szépen rajzolódtak ki a tó részletei.

Csodálatos színjáték. A látványt fokozta, hogy a víz fölött finom pára úszott, és a makulátlan szélcsendben gyengéden hullámzott a tó fölött. Nyugalom száll ilyenkor az emberre, én is csak feküdtem a lesben, és gyönyörködtem a látványban. Ebbe az idilli környezetbe úszott be egy szárcsa. Nem túl közel, de ez talán most nem is annyira fontos.

A sejtelmes köd, a szép ellenfény, és a kányafű sárga virágai valami egészen speciális hangulatot adtak a fotóknak.

A szárcsa persze nem sokáig időzik a fényárban. Fogja magát, és befordul a  növényzet közé, eltűnik a szemem elől. A történések is áttevődnek a másik oldalra. A les melletti magas kányafűmezőből réce sziluettje tűnik ki. Még messze van, és bujkálva közeledik, de már kivehető, egy tőkés réce gácsér célozta meg a lest. Sokáig nem tudtam fotózni, de az egyik eltűnés után váratlanul egészen közel bukkant ki a növényzet közül.

Ó, nagyon megkapó a jelenet. Biztosan sejti, hogy ott vagyok, de próbálom mozdulatlanul tartani az optikát, és végül megnyugszik. Néha a vízben túrva kicsit kiúszik a nyíltabb részre.

Fordul egyet, majd visszasiet a takarásba. Most már azt is látom, miért. A tojó ott matat a növények között. Együtt úsznak tovább a kányafű tengerben. A nap már teljesen felkelt, a pára is szétoszlott. Az egyre erősödő ellenfényben megint egy szárcsa jelenik meg.

Nagyokat tép a hínárból, miközben áthalad előttem.

A szárcsa is gyorsan magamra hagyott. Bár még nincs nyolc óra, a fények mégis olyan erősek, hogy nincs értelme tovább maradni. Bár nem túl mozgalmas, de annál hangulatosabb reggel volt. Soha rosszabbat! :)

Amilyen óvatosan csak lehetett, ráfordultam az optikával. A madár semmit nem reagált a mozgásra, csak egymás után bukott le a finom hínár falatokért.

Sokszor csak a hátsó felét láttam, amíg a víz alatt matatott.

Közönséges madár, de én nagyon örültem most ennek a helyzetnek, mert elég gyengén állok szárcsafotó ügyben. Ez a madár most némileg javított a mérlegen.

Pár perc után aztán visszafordult, és megcélozta a les mellett egyre nagyobb növényzetet, ahol eltűnt a szemem elől.

Na, valahogy így képzeltem, hasonló közelséget szeretnék a többi szereplővel is. De hát a récék továbbra is kitartanak a szomszéd öbölben. Így nem marad más, végig pörgetem az előbbi szárcsa fotóit a fényképezőn. Egy csobbanásra emelem fel a fejem. Pont a les előtt az üstökösréce gácsér hintázik a  vízen. Hát itt van a drága!

Titkon bíztam benne, hogy ma is látom. Pár másodperces feszült figyelem után viszonylag gyorsan balra kiúszott előlem. Nem követtem a mozgását, mert gyors mozdulatot igényelt volna, nem akartam elijeszteni. De mikor már nem láttam, az optikával kifordultam abba az irányba, hátha szerencsém lesz. Így lett. Egy perc sem telt el, a madár ismét megjelent. Ám most teljesen nyugodtan úszott, és ami a legfontosabb, jóval közelebb.

Hű, nagyon szép ez a madár! Folyamatosan rajta vagyok, ő meg lassan úszik be a les elé.

Néha megáll, fejét a víz alá dugva keresgél,

majd egy hínárfalattal a csőrében emeli vissza.

Ezt többször megismételte, nyugodtan táplálkozott. Így haladt át lassan a les előtt, majd jobbra kiúszott a látótérből. Remek volt!

Ez a folyamat eltartott vagy húsz percet is. Ezalatt folyamatosan a keresőben bámultam az üstököst. Mikor felpillantottam, jött az újabb meglepetés. A szomszéd öbölből néhány böjti réce átsodródott elém. Na nem olyan közel, de azért már érdemes volt fotózni őket. Főleg, mert csoportban mozogtak.

A folyamatos táplálkozás mellett a gácsérok időnként hajtották is egymást. Ha ketten a kelleténél közelebb jutottak egymáshoz, vagy az éppen bukdácsoló tojóhoz, azonnal elindult a kergetőzés.

Kerregő hangjuk betöltötte a sátrat. Öröm volt őket ilyen közelről hallani.

Azért is, mert ezek voltak az első értékelhető böjti réce fotóim.

Nagy volt az öröm, amit az üstökös időnkénti felbukkanása csak fokozott. Hol közelebb, hol távolabb, de folyamatosan a környéken tartózkodott.

És még valami bizakodásra adott okot. Ezen a délutánon csak a hím üstökösrécét láttam. A tojó nem mutatkozott. Remélem ez jót jelent, és ő már a tojásokat melengeti! Majd meglátjuk! :) A nap lassan alábukni készült. Az események sorát egy hattyú esti tollászkodása zárta.

Szépen, komótosan úszott be elém, nem is vártam, hogy bármit is produkálni fog, kapkodnom is kellett a zoommal, hogy a szárnyterpesztős mozdulatai, és a nyújtózkodása beleférjen a keretbe.

A nagy madár mellett szinte eltörpültek az apró böjti récék. A hattyú tollászkodását nem is várták meg. Kiürült a víz, csak a nagy fehér maradt még pár percet.

A toalett végeztével ő is elúszott, a nap is alábukott. Ideje volt menni, jó érzéssel másztam elő. Jó lesz ez, csak még egy kicsit közelebb! :)

Néhány éve találkoztam ezzel a fajjal a tavaknál, és azóta néztem őket sóvárogva minden tavasszal a gátról távcsövezve, ahogy az elérhetetlennek tűnő távolságban úszkáltak. Most meg itt vannak előttem. Az üstökös pár szép lassan úszkált. Időnként a víz alól téptek a friss hínárból. Amennyire szerettem volna, annyira nem jöttek közel, sőt, amint nyíltabb részre értek, a gácsér egyből visszafordította a tojót. De az ember ne legyen telhetetlen.

Talán negyed órát voltak előttem. A fotók közel sem lettek tökéletesek, de számomra így is nagyon sokat jelentenek. És azt hiszem egy lépéssel megint előrébb kerültem

A nehéz vascsónakkal nem volt egyszerű a közlekedés, ráadásul amíg le nem horgonyoztam, addig gyakorlatilag az összes madarat elkergettem a környékről. Szóval ez a kísérletem kudarcba fulladt. A 2013-as évben újabb kör következett. Barkácsoltam egy vízen úszó, egyszerű álcát, ami alá bebújva a vízben állva sétáltam.

A sokak által eredményesen használt eszköz nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de az is lehet, hogy nem voltam elég kitartó. Mindenesetre arra rájöttem, hogy ez nem az én módszerem. Sok agyalás után végül arra jutottam, hogy kell egy olyan úszó les, amit a kellő helyen lehorgonyozva ott tudok hagyni, és ami elbírja a súlyomat, és ráhasalva a víz szintjéről tudok fotózni. Aki ismer, az tudja, hogy ez a tekintélyes méreteimet figyelembe véve nem is olyan egyszerű feladat. :) Persze kézenfekvő lett volna valami könnyű csónak, de azt ugye nem adják csak úgy oda az embernek, és nálam a költséghatékonyság az egyik vezérelv. A projekt folytatásához a kellő löketet a közeli üzlet átalakítási munkálatai adták. Az építkezés melletti konténerben egyszer csak megjelent néhány nagyobb, habszivacs szerű anyag, amit a munkások szigetelésre használtak. Persze az ötlet megint a feleségemé volt. Nem is csoda, akkoriban nap mint nap az úszó les problémáját hallotta csak tőlem. :) Szóval az én egyetlenem felvetette, miért nem próbálom ki, hogyan úszik ez a dolog, hátha jó lesz. Úgy lett. Egy próba a tavaknál bebizonyította, hogy ez az anyag kiválóan úszik, és a rendelkezésre álló mennyiség el is bírná a lest és a saját súlyomat is. Egy lépéssel előrébb kerültem tehát, az úszó test megvolt. Már csak valami masszív lap kellett, ami a képzeletemben már összeállt tutaj fekvő részét képezte volna. Ebben pedig a szomszédom segített, aki lecserélte a garázsajtaját, és a régi ajtószárnyaktól meg akart szabadulni. Én kaptam az alkalmon, az egyik ajtószárny tökéletesnek bizonyult a feladatra. A többi már csak egy kis barkácsolás kérdése volt. Elkészült a tutaj. A kihelyezésre idén márciusban került sor.

Így egyben csak szárazon állt még a les, nem tudtam tehát, hogy a valóságban hogyan fog viselkedni, szerencsére minden stimmelt. Amikor befeküdtem, a szerkezet pontosan a víz szintjére süllyedt. Jó lesz, gondoltam, de igazán majd élesben fog eldőlni minden. A főpróbára pedig a szombat délután tűnt a legalkalmasabbnak. Izgatottan érkeztem, nagyon kíváncsi voltam, mit hoz az első les, milyen lesz a tutaj, stb. Sok felszerelést nem is vittem, csak éppen, ami feltétlen szükséges volt. Ki tudja, mégiscsak fél méter víz lesz alattam. De szerencsére nem volt gond. A tutaj szépen beállt a vízszintre, miután elhelyezkedtem. Jöhetnek a madarak. Azok jöttek is, de a legtöbben reménytelen távolságban mozogtak. Volt pár üstökös réce, kanalas réce, böjtik is páran, de úgy látszik friss még a les látványa. Az első madár ami közelebb merészkedett egy bütykös hattyú volt. Kiszúrtam már messzebbről, és még jó, hogy ráálltam a fényképezővel, mert egyszer csak fogta magát és vágtába kezdett a víz felszínén, egyenesen a les irányába.

Erősen koncentráltam, hogy az egyre közeledő, hatalmas madár a képmezőben maradjon. Pár kocka kivételével sikerült is. A hattyú a les előtti vízfelületen ült vissza a vízre.

Úgy tolta a vizet maga előtt, mint valami tankhajó. :)

Remek, vigyorogva néztem vissza a képeket az LCD-n. Valami azonban nem stimmelt. A könyököm alatt átnedvesedett a szivacs, amin feküdtem. Mi van, süllyedek? A hattyú okozta izgalom közben kicsit előre csúsztam a tutajon, így annak eleje kicsit a víz alá merült, persze, hogy befolyt a víz egyből. Gyorsan megnéztem az objektívet, a napellenzője vizes volt. Szerencsére maga az optika és a váz nem kapott vizet. Hát ennél lejjebb már nem lehet vinni a nézőpontot azt hiszem. :) Mindenesetre ezt mindenképp orvosolni kell, hogy a les eleje stabilabb legyen. Picit hátrébb csúsztam, a tutaj visszaállt a helyére. Folytatódhatott a fotózás. Jobbról amióta megérkeztem szóltak a kis vöcskök. Két példány hangját is hallottam. Ám most az egyik egészen közelről szólt. Meg is jelent a látótérben.

Láthatóan szemmel tartotta a lest, de azért nyugodtan úszott el előttem.

A vöcsök balra eltűnt, maradt a hattyú. Az egyre szebb fényekben jól mutatott, ahogy a sarjadó növényzet között táplálkozott.

Lőttem pár kockát, de aztán inkább csak figyeltem. A kicsit mesze lévő nádas mellett nagy volt a forgalom. Szárcsák jöttek-mentek, és böjti récék tűntek fel néha. Kerregő hangjukat néha közelebbről is hallottam, de inkább a les mögötti részről vagy oldalról. Kedvező helyen nem mutatták magukat. Nem úgy a vöcsök. Újra megjelent előttem.

Vígan bukdácsolt, és néha válaszolgatott a messzebb lévő társának. Az egyik merülés után aztán egészen közel bukkant fel.

Hirtelen nem is találtam az objektívvel. Ki is szúrta, hogy bénázok, de nem bukott le, inkább kíváncsinak tűnt.

Szépen elúszott előttem, pont ideális távolságban volt.

Majd gondolt egyet, és eltűnt a víz alatt.

A vöcsök és a hattyú is magamra hagyott a naplementére, csak az a néhány szárcsa maradt, amelyek picit már el mertek távolodni a nádastól.

A nap lement, előbújtam én is a rejtekemből. Nagyon jó volt. Igaz, hogy szokni kell a helyzetet, hogy folyton mozog a les, a legkisebb szél is behintáztatja. De úgy érzem megtaláltam azt a módszert, amivel sikeres lehetek ezen a téren.

Az újrahasznosítás jegyében, a léckeret úszóképességét pet palackok adják, melyek a váz elején, és hátulján kialakított rész alatt sorjáznak. Kész a les, ki kellene próbálni! Igen, de azért azt hozzá kell tennem, hogy nem vagyok vízi ember. A víz nem az a közeg, ahol én magabiztosan mozgok, ezért az első alkalommal azon a részen próbálkoztam, ahol vízhiányos időszakban parti madarakat fotóztam, lévén ott ismerem a tómedret és az iszapviszonyokat. A les úszott, stabilan állt a vízen, de egy probléma azért adódott, hogy a sekély víz miatt térden kellett alatta közlekedni, és az ilyen fajta iszap túrás, hát hogy is mondjam, alaposan kikészített. A les első útja így fotó nélkül végződött. A tapasztalat, mélyebb víz kell. Dénes barátom segítségével a megfelelő helyet meg is találtuk. Az előzetes medervizsgálat után akcióba lendültem. A kánikulát követő hidegfront szombat délutánra átvonult felettünk, és a lecsendesedő idő alkalmasnak tűnt a második próbára. Azt gondolná az ember, hogy a több napig tartó 40 °C közeli melegben a tó vize is felmelegszik, nem tudom, hogy így volt-e, de az biztos, hogy egy nap alatt le is hűlt. Na mindegy is, végül elfoglaltam álláspontomat, jöjjenek a madarak. Jöttek is, de viszonylag messze. A pár órás leskelődés alatt mindössze ez a tőkés réce jött annyira közel, hogy érdemes volt lefotózni.

Volt mozgás szépen, de ahhoz messze, hogy értékelhető kép is szülessen. Szóval haladok, első alkalom 0 fotó, második alkalom 1 fotó, már alig várom a harmadik lehetőséget! :)