úszó les

A kanalasgémek repültek át a tó fölött, majd irányt váltottak, és a szemközti nádas szélében landoltak.

Hát itt vannak. Örültem is, meg nem is,

ugyanis a szél miatt fodrozódó víz megtörte a tükörképet.

A képeken megjelenő kettősség nem tetszett, de hát mégiscsak kanalasgémek vannak itt, hát fotóztam.

Mókás volt látni, ahogy futva táplálkoztak, és körberohangálták az egy szem kócsagot.

Vártam is, hogy majd a közelembe érnek, de ez nem történt meg. Makacsul rátapadtak a szemközti nádfalra, és naplementéig el sem mozdultak onnan.

Hát így jártam. A kanalasgémek továbbra is tartják a távolságot tőlem. Na de majd egyszer...

A vöcsök elúszott a dolgára, helyét récék vették át. Némelyek egészen közel, a tutaj előtt haladtak el miközben táplálkoztak,

mások inkább a beülőt választották.

Szárnycsapkodás,

tollászkodás, nézelődés

és fürdőzés is bemutatásra került, csak a gombot kellett nyomnom szorgalmasan.

Tartalmas volt az előadás, az biztos, de még nem volt vége. A tőkések között apróbb réce tűnt fel. Egy cigányréce szerette volna birtokba venni a beülőt. Ez ugyan a tőkések miatt nem sikerült neki, de pár közelebbi felvétel azért készült róla.

A récék ezzel odébb is álltak. A méla nézelődést a jégmadár szakította félbe. Hangos ti-ti-ti hangján előre szólt, hogy jön.

A buzogány csúcsa úgy tűnik kedvelt leshelye lett. Nincs túl messze, a 2,5 m-es távolságból az objektíven keresztül már látom a szemében a napkeltét.

Elöntötte a fény a tavat, a pára is eltűnőben már. A visszatérő kis vöcsköt szépen oldalba kapta a napkelte.

Szerencsére ismét a beülőt célozta meg.

Ritka dolog a vöcsköt teljes egészében látni, hát nem fukarkodtam az expóval. Még egy szép tollrázásra is futotta.

Ej de jó volt. A reggelt végül a jégmadár zárta. A napfény festette háttér előtt szemlélte a környéket, és mint egy pecás a horgászbotját, úgy szorongatta a buzogány csúcsát...

Nem is vártam sokat, a legközelebbi hajnalon próbára is tettem a szerencsémet. Az éjszakai hideg ismét megtette a hatását. A víz fölé masszív pára képződött, ami csak fokozta a napkelte előtti sejtelmességet. A hínármezőn táplálkozó fiatal vízityúkból is csak akkor látszott valami, amikor a közelbe ért.

Elindult a nap, vártam, hogy kicsit oszoljon a köd, és többet lássak az objektíven keresztül. A nyár eleji zsongás már eltűnt, csend van. Egy-egy hangból lehet csak következtetni, hogy mi is történik a környéken. Így hát fülelek. Jégmadár éles hangja vág át a ködfalon. Rövidesen ő is előbukkan, és a tutaj melletti gyékénybuzogányon landol.

Mosolyogtam is, előző nap délután szúrtam oda ezzel a szándékkal. Fény még sehol, de a madár itt van, hát fényképeztem.

Régi ismerősök vagyunk, hát köszöntünk egymásnak, majd a jégmadár átröppent a túlsó nádszegélyhez. De nem maradtam látnivaló nélkül, kerregve egy nagy kócsag szállt le elém.

Szinte feloldódott a nagy párában, ahogy a hínármezőben sétálgatott.

Egyszer-egyszer kapta csak oldalba a kelő nap fénye, ha utat talált a köd repedésein.

Kicsit elfordultam a kócsagtól, mert jeges barátom visszatért a buzogány csúcsára.

A napfény már az ő tollait is elérte. Finoman ugyan, de feltűnt az irizáló hatás az oldalán.

Közben a kócsag kicsit beljebb ért a nádszegélytől. Időben pillantottam felé, mert amit láttam a keresőben, olyat még nem nagyon tapasztaltam.

Amint ellépdelt a nádszegély mellől, az addig halványan felsejlő növényzet teljesen eltűnt mögüle. A ráeső gyenge napfénytől finoman világítottak a tollai, a sűrű pára pedig egészen különleges, halvány kékségben ölelte körül.

A kék és fehér sejtelmes játéka alakult ki abban a pár pillanatban, amíg a madár átért a másik oldalra, és eltűnt a szemem elől.

Pár pillanatnyi, mulandó csoda volt, de csoda volt. Levezetésnek még próbálkoztam a túloldalon úszkáló récékkel,

és a hínármezőn csipkedő szárcsákkal,

de a ma reggeli varázslat már elmúlt, ideje menni. Lángos lesz a reggeli...

Újra rájöttem, hogy a csillagfotózás egy teljesen más műfaj, amiben nem vagyok teljesen otthon, de a ciripelő tücskök, a meleg nyári éjszaka és a közös élmény minden képet megszépít. :) Ráadásul egy nagyon szép vörös holdnyugtát is láthattunk, ami ugyancsak elvarázsolt mindannyiónkat.

A csillagles és a végre múlóban lévő kánikula aztán adott egy kis lendületet, és a tavaknál mutatkozó változások az egyik hajnalon a tutajra csábítottak. Csalhatatlanul elkezdődött a madárvonulás, és bíztam benne, hogy egy-egy szereplőjét talán lencsevégre kaphatom. Hát nem így lett. A hűvös, már-már hideg hajnal szép párát adott a víz fölé, de madár nem nagyon akart a szépen alakuló atmoszférában megjelenni. Kicsit már el is keseredtem, mikor az öböl sarkából hattyúk tűntek fel.

A fiatalokkal az élen az egész család beúszott elém.

Jól megnőttek a fiókák, mióta májusban találkoztunk. Utánuk a két öreg is beért elém, és míg a fiatalok táplálkoztak, ők ide-oda cirkáltak a vízen.

A hófehér tollasok szépen mutattak a párás ellenfényben. Büszke szárnytartással mutatták magukat, a hattyúk tava elevenedett meg előttem.

Egy szép sorozat után aztán a család kiúszott a látótérből, helyüket két hosszú láb váltotta fel.

Nagy kócsag sétált be a tutaj elé, de közelsége miatt csak részleteiben tudtam a keresőbe szorítani.

Örültem volna, ha halászni kezd, de sajnos nem maradt velem sokáig. Kerregve arrébb ugrott, és ezzel a reggel is véget ért...

Jobbról egy tőkés réce úszik be elém.

A pörgefarkú gácsér díszes ruhája erősen megkopott, vedlésben van már. Egyenesen a les előtti fára kapaszkodik fel, tollászkodni kezd.

A nap már kacsintgat a fák közül, de a beülőt még nem éri el. A récének sem tetszik, átúszik a másik oldalra.

De nem érti a lényeget, egy tollrázás után visszamászik a fára, ott rendezgeti cserélődő tollait.

A nap viszont töretlenül emelkedik, utoléri a faágon pihenő madarat.

Ám a gácsér nem marad nyugton, lecsúszik a vízre, és odébbáll. Helyét egy tojó veszi át.

Nem teketóriázik, szép szárnycsapásokkal köszönti a reggelt.

Na ezt már szeretem, bár az ellenfény még nem az igazi. Sebaj, úgy tűnik a tojó nem siet. Ráérős tollászkodásba kezd.

Közben a gácsér is visszatér. Most azonban jó érzékkel a megfelelő helyet foglalja el.

Beúszik a gömbök közé, és ott szórja le magáról az izzó vízcseppeket.

Eközben a tojó türelmesen kivárta az idejét. A nap végre a kellő magasságba ér, és gyönyörűen rajzolja körbe az ágon ülő madarat.

Egyszerűen varázslatos a látvány. Megszűnik a tó, a nádas, a les. Csak a fény marad, a rajzoló, alkotó fény, mely a sötét vászonra tollászkodó récét fest...

Sokáig csak ringatóztam a folyamatosan hullámzó vízen, tűnődtem a a madarak hiányán. Végül a búbos vöcsök könyörült meg rajtam. Mint annyiszor, most is váratlanul bukkant fel előttem a víz alól. Piros szemével felém nézett, engedett egy rövid sorozatot, majd ismét eltűnt a víz alatt.

Hát ennyi jutott aznapra. Talán legközelebb...