szárcsa

Valóra vált álom

Öt évvel ezelőtt, egy tóparti séta alkalmával láttam egy fajt, ami megmozgatta a fantáziámat. Kis kárókatonák halászgattak a vízen. Ez a fokozottan védett madár meglehetősen ritka hazánkban, költő állománya néhány 100 pár, úgyhogy azt hiszem érthető, ha a madarász szívem gyorsabban kezdett dobogni a kis kormik láttán. Akkoriban már gyakorta jártam ki fotózni is a területre, de csak partról, esetleg a leeresztett tómederben próbálkoztam lessátras módszerrel. Az úszó leses fényképezésről akkor még fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy milyen nagy dolog lenne, ha erről a ritka fajról itt fényképet tudnék készíteni. Persze az akkor használt módszerekkel ez szinte lehetetlen volt. Azóta minden évben, a költési időszak után, felbukkant néhány példány, és ezek az esetek mindig felébresztették bennem a kis kárókatonával kapcsolatos terveimet. Ez történt a legutóbbi hajnali les alkalmával is. Amikor kifelé gázoltam a tóból, és kiértem a takarásból, a nyílt vízről egy kis kárókatona repült fel előlem. Azonnal kész volt a terv. Itt az idő, most vagy soha, mondaná a költő. :) A tutajt valójában ezért kormányoztam át, és a terepet úgy alakítottam, hogy a kis kárónak is kedvére tegyek. Az előző bejegyzés délutánja nem hozott ezen a téren sikert, nem láttam a madarat, de talán a következő hajnali les meghozhatja azt. Szombat reggel négy óra előtt álltam meg a tóparton, kicsit korábban, mint a múltkor, ezen ne múljon a dolog. El is indult a nap, ahogy kellett, a nádas mellől tőkések kanyarodtak elém. Inkább a finom hínár érdekelte őket, de volt, amelyik megállt egy röpke tollászkodásra.

A szárcsák is mozgolódni kezdtek, a vízen és a pihenőfán egyaránt.

De a szürke gémek is kezdtek visszaszállingózni, miután a félhomályban elriasztottam őket a tutaj tetejéről. Ott éjszakáztak. :)

És akkor megtörtént, amire vártam. Egy csobbanással kis kárókatona landolt a vízen. Elég messze volt, de azonnal felismertem. Nem sokat teketóriázott, egyből halászni kezdett. Hol itt-hol ott bukkant fel a víz alól. Így azért nehéz lesz fotózni. Aztán az egyik felbukkanás után célba vette a lest. Egyenesen felém úszott. Nem volt messzebb 4 méternél, amikor elhaladt a les előtt, de az optika már be volt állítva, nem akartam egy óvatlan mozdulattal elriasztani, bármennyire is nagy volt a kísértés. A kormi aztán fordult egyet, és már fel is ugrott oda, ahova azt vártam. Az ellenfénybe beállított szárítkozóhelyre.

Hej, ennek a fele sem tréfa! Ráfeküdtem az exponálógombra.

A madár rázta magát, verdesett a szárnyaival,

szórta szét a vízcseppszikrákat.

A látvány fantasztikus volt. A kelő nap gyönyörűen átvilágította a madár szárnyait, és életet vitt a szétfröccsenő vízcseppekbe.

A gyors pillanatokat követően aztán a madárban is volt idő gyönyörködni.

A kárókatonák szervezete nem termel faggyút, ami a vízimadarak tollazatát vízhatlanná teszi, így a halászat alatt a kormorán tollai eláznak. Így nehézkessé, vagy esetleg lehetetlenné is válik a repülés. Ezért a kárókatonák a vízben való táplálkozás után minden alkalommal kénytelenek a tollazatukat megszárítani.

Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra, volt idő alaposan szemügyre venni legújabb kedvencemet.

mint egy napimádó, úgy fürdött a reggeli nap szép, narancsos fényében.

Nehéz leírni, mit is jelent, amikor egy régen áhított faj egyszer csak testközelbe kerül, és a fejben már létező fotók megjelennek a fényképező kijelzőjén. Azt hiszem olyasmi ez, mint egy valóra vált álom.

A szárítkozó szertartás után a kis kárókatona végül elrepült. Nagy volt az öröm, amikor visszanéztem a fotókat. Volt még egy kis idő a tervezett indulásig, így levezetésképp a szárcsákkal,

és a vissza-visszatérő szürke gémmel foglalkoztam kicsit.

Majd a nap utolsó fotójára egy tőkés réce jelentkezett az egyre erősödő fényben.

Pécs, 2016. június 26.

Jönnek a gémek

A hajnali les tapasztalatai alapján újra pozicionáltam a tutajt. A nyílt vízen nagyobb forgalmat láttam, mint amit a kis öbölben tapasztaltam. Hála a szerkezet mobilitásának ez nem okozott különösebb problémát, így a következő szépnek ígérkező délután már próbát is tehettem. Meleg van már. A lessátor alatt meg főképp. Amint befészkeltem magam, el is határoztam, hogy a kánikulai napok idejére szüneteltetni fogom a délutáni fotózást. A meleg okozta kellemetlenségeket egy fiatal kis vöcsök feledteti.

Csíkos még a feje, de ő már nem kötődik a szülőkhöz. Vidáman bukdácsolva eltűnik a szemem elől. Mögötte a szárcsák is megérkeznek. 15-20 példány is célba vette a nyílt részt. Zömében távol, de akadt közöttük közeli is.

Egyenlőre nem tudtam velük foglalkozni, mert az előbbi vöcsök újra megjelent. Ráadásul olyan közel, hogy nem tudtam ellenállni.

Mindig ilyet szeretnék a keresőben látni. Gyönyörű, zöld háttér, sima vízfelszín és egy aranyos madár. :)

A vöcsök elúszott, de nem maradtam egyedül. A szárcsák közben birtokba vették a területet.

Egyesek tollászkodtak,

mások vízisíztek. :)

Az összegyűlt szárcsákat néha egy-egy nagy kócsag rebbentette szét,

vagy éppen a les előtt áthaladó hattyúcsalád miatt kellett odébb úszniuk.

De az igazi felfordulást a gémek okozták. egyre-másra érkeztek, hogy helyet találjanak maguknak a halászathoz.

Némelyiküket az sem zavarta, ha a kelleténél mélyebb vízben landolt. Hattyú módjára úszkálni kezdett.

Sőt ebben a helyzetben még a vízbe is belecsapott egy kishal után. Kész szereptévesztés. :)

Na de csak nem bújhat ki a bőréből egy szürke gém, ő sem próbált hattyú maradni. Végül a számukra előkészített helyen kötött ki.

Többször elrepült, hogy egy újonnan érkező gémet megkergessen, de a kis leshelyre folyton visszatért.

Vele ért véget a nap, különösebb akció nélkül vártuk ki közösen a naplementét.

Pécs, 2016. június 26.

Délutáni miegymás

A kis vöcsök fiókák látványa megmozgatta a fantáziámat. Két napra rá, délután újra próbát tettem. Szép, felhőmentes idő ígérkezett, jó kedvvel bújtam be a lesbe. A műsor egy nagy kócsaggal kezdődött. A kányafüvesben landolt, mint a múltkor a szürke gém.

De vele ellentétben nem a sűrű felé indult el, hanem pár lépés után teljes valójában láthattam a növényzet előtt.

Ott kezdett el halászni, lassú léptekkel haladva a növényfal mellett,

én meg szépen lekövetve a mozgását figyeltem jellemző halászmódszerét.

Amikor aztán a kányafüves szélére ért, felugrott, és elrepült.

A kócsag után a hattyúk következtek. A család rendszeres napi útja a tutaj előtt vezet el. Most is megjelentek. A fiókák egyre közelebb úsznak el előttem, lehetőség volt már portréra is.

Halk csipogások kíséretében a hattyúcsalád elúszott, bevették magukat a kányafüvesbe.

A vöcskök is mozognak. Feltűnik a búbos vöcsök pár, fiókák már nincsenek velük. A kis vöcskök is a közelben vannak, de a fiókák nem jönnek elő a gyékényesből. Etetést is látok, de az események nagyon a növényzet szélében zajlanak, nincs esély fényképre. Viszont adódik más. A nyílt vízről tőkés réce célozza meg az öblöt. Nem mertem rámozdítani az objektívet, nagyon éles szemű. Inkább vártam. Sejtésem beigazolódott, a pihenőfa felé igyekezett. Amíg felkapaszkodott a fára, volt idő felé fordulni. A réce már vedlésben van, de még így is nagyon szépen szikrázik a feje a napfényben.

Jó pár percen keresztül tollászkodik, de nagyon a gyékényes mellé állt be, értelmes kép nem születik. De közben az egyik fiatal szárcsa került jó helyzetbe a másik oldalon, inkább rá koncentrálok.

Nem marad sokáig, nézelődik kicsit, majd egy finom falat után visszacsusszan a vízre.

Közben a tőkés végzett esti toalettjével, és tovább állt. A helyét viszont szinte rögtön egy öreg szárcsa vette át. Vele ért véget a nap.

A naplementét felhő takarta be, az aranyló fények így elvesztek, nem volt miért tovább maradni.

Pécs, 2016. június 12.

Májusi záró

Akárhogy is ügyeskedtem, a vöcsökfiókák túljártak az eszemen. Fogtam a tutajt, és lehorgonyoztam az eredetileg kinézett helyre. Pár nap múlva, május utolsó délutánján ott vártam, hogy valami a fényképező elé kerüljön. A hattyúk kezdték a felvonulást. Az egész család előttem úszott el, elöl-hátul az öregek, közöttük szorosan egymás mögött a fiókák. Szépen cseperednek.

A délután további részét a szárcsák jelenléte töltötte ki. Felbukkantak a pihenőfa körül,

és a kányafüvesből is folyton ők úsztak elő.

Hol egyedül, hol kettesével.

Majd zárásként a hattyú gúnár tért vissza pár percre, és a nádas mellett tollászkodott egyet.

Pécs, 2016. június 4.

Egy elbaltázott reggel

Pünkösd hétfő reggele pont ideális egy jó kis hajnali fotózáshoz. Gondoltam és cselekedtem. A pirkadatra váró sötétségben a tutaj felé gázolok az elmúlt napok esőzéseitől maximumra állt tó vízében. Ám mikor a helyszínre érek, valami hibádzik. Nincs a helyén a tutaj. Szeles napok után ez már előfordult, de mindig a közelben, a nádfalba beállva találtam meg. Most viszont nincs sehol. Még sötét van, fejlámpám fényében csak a közvetlen környezetem látszik, de a tutajt nem látom sehol. A nádas ösvényein pedig sötétben bolyongani nem sok értelme van. Jobb ötletem nem volt, duzzogva visszamentem a töltésre, és megvártam, míg világosodni kezdett. Majd mikor már jól lehetett látni, körbetávcsöveztem a tó ezen szegletét. Szerencsére megláttam a lessátor tetejét valahol a nádasban, egy belső öbölben. Hogy kerülhetett oda? Meglehetősen zegzugos szél fújhatott. :) Na mindegy, a lényeg, hogy megvan. A tutajmentési akció jól elhúzódott, már a napkeltén is bőven túl voltam, mire minden a helyére került. A szép fényeknek lőttek, de azért csak befeküdtem egy kicsit, ha már megdolgoztam érte. Rögtön az első dolog, amit megláttam, egy a felszálló párából előtűnő vöcsök volt. De nem volt egyedül. Egy csíkos apróság követte, és mintha a hátán is púposodott volna valami.

Hát elérkezett végre az idő, kikeltek a vöcsökfiókák. Ez a lestől távolabbi revír családja volt, hamar el is távolodtak tőlem. A közelebbi revír birtokosa meg még egyedül úszkált.

Nem baj, remélem hamarosan ellepik a tavat a bébi vöcskök. :) Következő alanyom váratlanul lepett meg. Egyszer csak ott volt előttem. A pihenőfán két nagy lábat pillantottam meg.

Szürke gém érkezett. Milyen magas! Nagyon fel kell emelni az objektívet, hogy egy portré is beleférjen.

Sajnos az helyett, hogy halászna kicsit a fáról, inkább elrepült. Na majd legközelebb.A gémet szárcsa váltja.

Kicsit tollászkodik, rázza magát, majd ő is megy a dolgára.

Kisvártatva balról hangos locsogás hallatszik, és fiókák vékony hangját hallom. Majd szinte azonnal beúszik a képbe egy seregnyi pihés tollgombóc. :)

Ó, hattyúéknál is megjelent az új generáció. Sajnos ők is siettek. Nekem is mehetnékem támadt. Erős már a fény, elég is volt ma reggelre az izgalmakból. Így az ellenfényben szárnyát verdeső szárcsa után én is leléptem.

Pécs, 2016. május 18.

A kivirágzott tó

Tavaly már megcsodáltam a tó egyes részein virágzó kányafű mezőket, ám az idei kép azt is felülmúlta. A történet még áprilisban kezdődött. Nálam járt Peti barátom, és egy kis terepszemlét tartottunk a tó körül. Épp a vízimadárfotózás rejtelmeit boncolgattuk, amikor egyszer csak tátva maradt a szánk. A meder egyes részein, a nádas és gyékényes foltok között április második felére kivirágzott a tó. Sárga virágok tengere töltötte ki a gyékény által még meg nem hódított részeket. A látvány egészen különleges volt. Mintha repcével vetették volna be a vizet. Persze nem erről van szó. Kivirágzott a kányafű.

A Nyugat-Mecsek látképével a háttérben pedig egészen egyedi tájkép tárult a szemünk elé.

Bár nem szoktam sok időt fordítani a tájfotózásra, inkább csak futtában készítek ilyen jellegű képeket, erre most többször rápróbáltam.

Felhős időben és napsütésben,

de még a kelő hold fényében is.

Persze az lenne az igazi, ha mindezt madarakkal együtt lehetne bemutatni. Ezután kerestem a jó nézőpontokat, többször kiültem a töltésre egy beröppenő madárra várva, de nem jártam sikerrel. A vízen, a tutajnál meg ezalatt folyamatosan történtek az események, nem akartam elmozdítani a jónak látszó helyről. Mivel azonban a sárga tenger elvirágzóban van, cselekednem kellett, ha "sárga" képet is szeretnék a gyűjteménybe. Kerestem egy jónak látszó, tömött foltot, és egy alkalmas időpontban ráálltam a tutajjal. Igazából lutri volt, vagy jön valami, vagy nem. Jött. :)

Egy szárcsa tűnt elő a sárga virágok közül.

Nyugodtan táplálkozott, majd egy forduló után visszaúszott a sűrűbe.

Tetszettek a képek, amiket visszanéztem, de lehetne jobb is. Tömöttebb virágfallal. A kérésemet egy kis vöcsök hallotta meg. A másik oldalról jelent meg.

Bukdácsolt párat, közben egészen közelre úszott.

Majd fogta magát és visszaindult a sárga virágok közé, és magamra hagyott az emlékezetembe beégett látvánnyal.

Hát így alakult az eset a kányafűvel. Hogy lesz-e folytatás? Jövőre mindenképp. :)

Pécs, 2016. május 12.

Délutáni zivatar

Jól indult a délután. Szép napsütés, átvonuló kisebb felhők, kellemes szellő. A közeli gyékényfoltban többször megmutatta magát az éneklő nádirigó, megadta a jó alaphangulatot egy délutáni fotózáshoz.

A búbos vöcsök is hamar megjelent, és többször egészen közel jött.

Sőt, egy tollászkodási ceremóniát is bemutatott, amit eddig leginkább csak távolról láttam.

Hasát oldalra fordítva rendezgette tollait,

majd az elhagyhatatlan tollrázás következett.

Egészen jól alakultak a dolgok,

amíg váratlanul meg nem dörrent az ég. Annyira el voltam foglalva a vöcsökkel, hogy észre sem vettem a közelgő sötét felhőket. Igen gyorsan történtek a dolgok. Feltámadt a szél, csak úgy dobálták a tutajt a hullámok. Kb egy órán át zuhogott.

Ezzel vége is lett az ígéretesen induló délutánnak, a heves eső elvitte a napot. A madarak elhúzódtak, hát miután elállt az eső, én is követtem a példájukat...

Pécs, 2016. május 10.

Köd előttem, köd mögöttem

Amikor hajnalban, a tó sarkán kiszálltam az autóból, olyan látvány tárult a szemem elé, amitől tátva maradt a szám. A tó nem nagyon látszott. Na de nem azért, mert még sötét volt. Bár igaz, messze volt még a reggel, mégis a telihold a derült, csillagos égbolton szinte nappali fényt biztosított. Hanem azért, mert az egész tó fölött több méter vastag pára ült. Mint egy hatalmas paplan, úgy fedte be a vizet, nádast, mindent. Csak a magas fűzfák csúcsa látszott ki belőle. A kerek telihold pedig gyönyörű, sejtelmes fénybe vonta ezt a ritka jelenséget. Sok éve járom a hajnali vízpartot, de ilyen markáns, szinte ködszerű, víz fölötti párát még soha nem tapasztaltam. Ez a tényező, a makulátlan szélcsend, és a közelgő napkelte egyet jelent a különleges látványvilággal, úgyhogy gyorsan és nagy kedvvel készülődtem. A gáton, már menetfelszerelésben lépkedve arra gondoltam, ha tájfotós lennék, most tobzódnék a holdfényes, ködös látképben, de a sűrű pára alól kiszűrődő madárhangoknak nehéz ellenállni, úgyhogy tájfotós ambícióimat hátrahagyva hamar a vízbe gázoltam. A víz szintjéről azért egészen másként festett a dolog. A lesben fekve gyakorlatilag semmit nem láttam. Azt megszoktam már, hogy a napkeltét megelőző kb fél órában már tulajdonképpen mindent látni, fényképezni is lehet, ha van mit. Most viszont csak az innen-onnan hallható hangokból, loccsanásokból lehetett következtetni, hogy az előttem elterülő semmiben azért zajlik az élet. Akkor kezdett derengeni valami, amikor a nap már emelkedni kezdett.

Ennek hatására a víz fölötti masszív pára is mozgásba lendült, és mintha a madarak is aktívabbá váltak volna. Igaz, erősen mereszteni kellet a szemem, hogy észre is vegyem őket. Elsőként egy kis vöcsök került a közelembe.

Majd a közeli nádast megzörgetve, egy vízityúk lépett ki elém.

Ha nem zörög, tán észre sem veszem, annyira meresztgettem a szemem a kelő nap irányába, hátha észre veszem a terület gazdáját. Meg is láttam, de csak a sziluettjét, közelebb ezúttal nem jött.

Jött viszont egy réce. Először nem tudtam miféle, aztán a felsejlő fehér szeméből kitaláltam, cigányréce közeledett.

Nagyon sietett, de szerencsére előttem úszott el, így végig tudtam követni, egészen a kelő nap ellenfényébe.

A szárcsák is mozgolódtak, bár jobbára csak elúsztak a látótávolságon belül. A balhés pillanatokra csak a hangok alapján tudtam következtetni.

Annak ellenére, hogy már egy órája felkelt a nap, a pára még mindig kitartott. A szemközti nádas még mindig homályba burkolózott. A reggel legszebb pillanatai pedig csak ez után következtek. Szinte a semmiből felbukkant egy hattyú. Egészen elképesztő volt a látvány. A szárnyait kissé megemelve úszott a semmiben, tollait pedig már megvilágította a fák fölé emelkedő nap.

Hihetetlen volt. Mint egy álomkép, úgy jelent meg előttem, pedig tudtam, csak a járőröző gúnárt látom.

Közeledett, forgolódott előttem, én meg csak ámultam, és fényképeztem.

Majd ahogy jött, úgy úszott el a semmiben. Volt, nincs, akár egy tünékeny pillanat.

Pécs, 2016. április 24.

Valami elkezdődött

A február végi szezonkezdés óta eltelt két hét alatt beindult az élet a tavaknál. Ez már a töltésen sétálgatva is feltűnt, de jobb szerettem volna ezt vízközelből is megtapasztalni. A hosszú hétvégének köszönhetően két egymást követő délután is kijutottam. Két egymást követő, de teljesen más délutánon. Borult, hideg, szeles időben a tutaj megközelítése is izgalmas feladat. A tóban maximális a vízszint, így a mélyebb részeken való biztonságos átjutásnak is örülni kell. Nem túl jó az idő, de ha az elhatározás megvan, akkor menni kell. Ezt már megtanultam. A tutajt napokkal korábban oda horgonyoztam le, ahol a szárcsák láthatóan aktívak voltak, így reménykedtem abban, hogy ez a szeles idő ellenére sem változott. És valóban, a szárcsák jöttek-mentek, intézték mindennapi dolgaikat.

Amint az első képek elkészültek, szembesültem azzal a problémával, amivel nem számoltam. Az újjáéledő friss növényzet, hihetetlen gyorsasággal nő. Egy héttel előtte, mikor a tutajt ide pozicionáltam, még egy-két zöld levélcsúcs látszott csak, most meg helyenként elrejtették előlem a les előtt átúszó szárcsákat. Mindegy, ezen ma már nem változtathatok. Az is tisztán látszott, hogy nem csak a növények kezdtek el vadul nőni, hanem a szárcsák kedélyállapotában is változás történt. A békésen úszkáló, táplálkozó madarak egyre többször ugranak egymásnak. Itt is-ott is kialakulnak heves területviták, ami szárcsáéknál meglehetősen látványosak. Ilyenkor a víz felszínén futnak, egymást kergetve. Ilyen pillanatokra vadászok, mozgalmas, fröcsögős fotókat szeretnék. Nem egyszerű, mert a harcias szárcsák úgy robognak át a vízen, mint a gyorsvonat, nem mindig sikerült a fényképezővel lekövetni őket.

El is telt a délután, naplementére nem is vártam, hiszen vastag felhők takarták az eget. Az estig hátralévő fél órát arra használtam, hogy a tutajt növénymentes részre állítsam. Másnap ismételhettem. Na de merőben más körülmények között, hétágra sütött a nap. Mindjárt jobb kedvvel "úsztam" be a tutajhoz, és a kedvem csak még jobb lett, amikor az első madarat megláttam.

Búbos vöcsök forgolódott a gyékényes szélében. Nagyszerű, hát megérkezett az újabb célpont. Óvatosan méregette még a lest, és a felé forduló objektívet, és rövid bukdácsolás után odébb is úszott, de mindenképp biztatónak látom a helyzetet vele kapcsolatban.

A vöcsök után a szárcsákra terelődött a figyelem. Az akciók ugyan távol történtek, de volt rá példa, hogy egy-egy madár a közelben úszott el.

A délután nagy része eseménytelenül telt, a nap is már egészen alacsonyan járt, gyönyörű fények festették a tájat. Az oldalt mozgó szárcsát figyeltem, arra vártam, hogy beússzon elém, amikor nagy fehér madár villant kicsit távolabb. Annyit tudtam csak tenni, hogy a fényképezőt odarántottam, és exponáltam.

A hattyú landolásának csak a végét kaptam el, de a hatalmas madár érkezése így is látványos fotót eredményezett. A legszebb fények voltak azokban a percekben, talán negyed óra volt még naplementéig. A hattyú méltóságteljesen befordult, és teljes szépségében mutatta magát, mielőtt beúszott volna a nádasba.

Talán fél percig tartott a jelenet, a hattyú eltűnt, mintha az egész meg sem történt volna. Arra eszméltem, hogy a szárcsa, amit az előbb kémleltem, közben beért a várt pozícióba, így róla is elkészülhetett a fotó.

A máskor feketének tűnő madár tollazata gyönyörűen mutatott minden részletet, és a piros szeme csak úgy világított a lemenő nap fényében. Szép volt. A szárcsa a part menti gyékénysávhoz igyekezett, ahol egy társa már táplálkozott. Egyből indult a rivalizálás, már azt hittem lesz valami balhé is, de aztán az indulatok elsimultak. A nap végére maradt az egészen elképesztő színvilág, amit a horizontra érő nap megvilágítása okozott.

Pécs, 2016. március 15.

Újabb dupla

Hajnal van. Az éppen derengő vízen feltűnik valami. Az előbb, a növényzet között még nem volt ott az a gombóc. Hogyan került oda? És mi az egyáltalán? Ahogy egyre tovább figyelem, mintha megmozdulna, és mintha csőre is lenne. Aha! Akkor ez egy madár.

Na de miféle? Hamarosan arra is fény derül. De a szó legszorosabb értelmében. Ahogy egyre jobban világosodik, egyre több részletet látni, és a gombóc is mozgásba lendült. Cankó, már jól látszik. Elcsipeget a növényzet között, egészen napkeltéig. Mire a napfény a vízet éri, addig szerencsésen a közelbe ér.

Egy réti cankó. Hát igen, nyár közepe van, a partimadaraknál ilyenkor kezdődik meg a vonulási időszak. Remélhetőleg az elkövetkező időszakban még többen lesznek. A réti cankó föl-alá lépdel a vízben, átröppen a túloldalra, visszajön. Szépen mutatja magát a felkelő nap fényében.

A cankó aztán a közeledő szárcsák zajára odébbáll. A növényzet között közeledik két öreg madár, de nem egyedül. Négy apró fióka követi őket. Nahát, minden bizonnyal egy pótköltés.

A szárcsák eltávolodnak, kár, nem bántam volna egy közelebbi fotót is az apróságokról. A nap is zavaróan erős lett, mára ennyi volt. Vagyis reggelre. A múltkori duplázós nap olyan jól sikerült, hogy erre a napra is beterveztem egy esti itatózást. Szóval délután ötkor már a leskunyhóban ülök. A víz melletti forgalom nagyjából ugyanaz, mint pár nappal ezelőtt. Nem unatkozom, de próbálok csak a szebb pillanatokra, helyzetekre szorítkozni. Például az itató mellett várakozó tengelicekre. Legtöbbször azzal kezdik, hogy leszállnak a szomszédos bokorra, ahol kicsit szemlélődnek,