téli táj

Hamar munkához is láttam, és a helyszínen talált ágakból, elszáradt növényekből gyorsan összedobtam egy hevenyészett leshelyet a jég szélén. Meglátjuk... Pár nap múlva, némi csalival felvértezve tértem vissza. Gyorsan elrendeztem mindent, és bevackoltam egyszerű rejtekembe.

Végre volt idő körülnézni, ugyanis a látvány nem volt mindennapi. A több napja tartó erősen ködös és fagyos időnek köszönhetően mindent vastag zúzmara borított. Szó szerint fehérbe öltözött a táj. A zúzmarás háttér előtt pedig hattyú úszkált a lihogón.

Mesébe illő, idilli állapot. El is voltam ezzel egy darabig. A szemem csak itta a fehéret, a hideget, mígnem a leshely váratlanul megrezdült, a nyakamba hullott pár száraz levél, és a mellettem lévő bokor tetején varjú károgott egyet. A szemfüles dolmányos már kiszúrta a csalit. :) Jó másfél óra telt már el ilyen várakozással. A lihogón apró madár úszkált, bukdácsolt.

Kicsit dideregve, a fényképezőbe bámulva azt találgattam mi lehet, mikor a közelben határozottan koppant a jég. A keresőből felpillantva kilestem az álcaháló résein keresztül. Előttem, a jégen rétisas állt. Már nem is fáztam, feszült pillanatok voltak. A fiatal madár nézelődött kicsit, én meg mikor az ellenkező irányba nézett, óvatosan fordítottam az objektíven. Lassú másodpercek voltak, de aztán a sas végül ott állt, majdnem kitöltve a keresőt.

Hű, ez azért nem semmi. Lapultam is, amennyire tudtam, csak a mutató ujjam mozdult, amikor a nagy madár a kamerába bámult.

De ő szerencsére nyugodt volt, várt még kicsit, majd láthatóan az érdeklődése a csali felé fordult.

Határozott, de csúszós léptekkel közelebb jött. Hej, azok a lábak!

Már vigyáznom kellett, nehogy kilógjon a képmezőből.

Madaram aztán rávetette magát a lényegre, és egy konccal félrevonult. De nem sokáig tartott a nyugalma, váratlanul újabb sas landolt a jégen, majd röviddel utána még egy. A fényképezőt mozdítani sem mertem, ennyi éles szem között esélyem sem lett volna észrevétlen maradni, de ezt már az első madár sem bírta tovább türelemmel, a konccal a karmai között feldobta magát a levegőbe, a többi meg utána. A tó végéig meg sem álltak. Ott történt a következő meglepetés, egy negyedik rétisas is csatlakozott az előbbi bandához,

majd pár perccel később még egy.

Nem akartam elhinni. És mindez ebben a gyönyörű zúzmarás környezetben. Maximálisan elégedett voltam. Rövid csoportosulás után aztán a galeri feloszlott, kaptam tőlük egy hangultos röpképet,

és két szép, tartalmas tájképet.

A sasok távoztak, a lihogón, apró madár úszkált, bukdácsolt. Azt hiszem kis bukó lesz...

A nagy havazás óta a fákról lehullott havat finom zúzmaratüskék pótolták, így varázsolva ismét fehérré mindent.

Nagyon szeretem a minimalista stílusú fotókat, hát most volt lehetőség rá, hogy a már régen eltervezett helyszínen ezeket elkészítsem.

Fehér tájban fehér fákat fényképeztem.

A madáretetőnél is szép fehér lett minden. A leveleket finom zúzmara szegélyezte, egészen különleges környezetet adva a közöttük bujkáló cinegéknek.

Az ölyvek is szép kontrasztosak voltak, amint a nagy fehérségben keringtek.

De a földön is szépen mutattak a még tiszta hóban,

akárcsak a néha benéző holló.

De leginkább talán a kismadarak örvendeztettek meg ebben az időben. Ha legutóbb panaszkodtam a madáretető forgalmára, most vissza kell vonnom. A kitartó hóborítás és a tartós fagyok megduplázták a madármennyiséget. A szürkebegyeim is mintha aktívabbak lennének, bár egyre nehezebb velük. Az idő múlásával az etetőből kiszóródott magmennyiség egyre nagyobb a földön, így folyamatosan lent motoznak, elvétve ugranak csak fel pár másodperc erejéig.

Viszont az erdei pintyekkel ezúttal szerencsém volt. 10 példány is jelen van folyamatosan.

Nagyon örültem nekik,

velük gyarapodott a "madár a nagy fehérben" sorozatom. :)

és megállni kicsit a néma, fehér csendben.

Jó volt látni az ágak kék égboltra rajzolt grafikáját,

és érezni a nyakunkban az aláhulló hópelyheket.

De talán az egészben az volt a legjobb, hogy ezt a csodát megoszthattam a gyerekeimmel, akik éppúgy rácsodálkoztak a látványra, mint ahogyan én. :)

A délután nagy része eseménytelenül telt, eltekintve persze a madáretető forgalmától. Az ölyvek nem mutattak érdeklődést a táplálék iránt, jobbára csak a hangjukat hallatták. Aztán kb fél órával naplemente előtt megtört a jég, és megérkezett az első madár.

Ó, nagyon szép berepülés volt. A háttér havas erdeje gyönyörű körítést adott. Az ölyv fordult egyet közvetlenül a föld fölött, és megtette azt a szívességet, hogy szemből is megmutatta magát.

Hát van ennél szebb a világon? :) Elég bátortalanul viselkedett. Mintha tartott volna a vastag hótól, nem akaródzott neki leszállni a földre. Még kétszer tett rá kísérletet,

de mindkétszer meggondolta magát,

és inkább az ágon nézelődött.

Fiatal madár, tapasztalatlan, nem ismeri még a havat. :) Nem úgy a hollók. Amíg az ölyv tanakodott, megjelent a fekete páros, és teketória nélkül a hóban landoltak.

Ez volt a jel a többi madár számára. Szinte azonnal, valahonnan a fejünk fölül egy másik ölyv huppant le elénk.

És innentől nem volt megállás. Sorra érkeztek a madarak, akadt köztük több ismerős is.

Izgalmas percek voltak. A hóban is akció,

az ágon is akció.

Sorra gyűltek az ölyvek a hó tetején a lemenő nap fényében. Mi tagadás, nagyon szép volt.

Persze próbáltuk őket beazonosítani, és számolni.

A legtöbb, ami egyszerre a les előtt tartózkodott, az 12 példány volt.

Nem rossz eredmény, úgy gondolom. :) Hamar el is telt az a fél óra, a nap átbukott a hegygerincen, árnyékba borult a környék. Ideje volt indulni.

Ám hátravolt még egy meglepetés. A hazafelé vezető úton megpillantottuk a behavazott erdő mögött alábukó napot. A látvány magával ragadó volt, egyszerűen nem lehetett kihagyni.

A földközeli felhőpaplan hullámzó tengerként öleli körbe a hegyeket. A naplemente pedig csodálatos látvánnyal örvendezteti meg azokat, akik elhiszik, hogy a felhők fölött mindig süt a nap. :)

A természet szép színjátéka,

az évszakok találkozása.