madáretető

És ha egy jön, jön kettő is. Hamar ölyvek kiáltozásaitól lesz hangos a környék.

A pillantások egyre szigorúbbak lesznek,

és bizony az összetűzések is egyre hevesebbek,

minél többen gyűlnek össze.

Az erőviszonyok aztán hamar tisztázódnak, és kiderül, hogy az a legjobb, ha mindenki vár a sorára.

Az ölyvek között már távozók is vannak,

amikor a hollók még csak most érkeznek.

Ketten, mint mindig,

beszélgetve, mint mindig.

Fél szemmel azért érdemes a madáretetőt is figyelni, hátha a kis szürkebegy jó helyre ugrik egy-két másodpercre.

Jó-jó, de valahogy hiányzik még valami. Nézegetem az elkészült képeket, és az utolsónak maradt ölyvekkel bíbelődöm. Aztán végül rájövök, hogy a jó kép is, akárcsak a mostani időjárás, csupán nézőpont kérdése. :)

Velük próbáltam néhány, a területre jellemző kompozíciót összehozni.

A kismadáretető mellett a ragadozók etetése is folyamatos. A környék egerészölyvei ezt ki is használják, bár továbbra sem annyira közreműködőek, mint szeretném.

Annyira azért nem bánom, nem kell már küzdenem az ölyvfotókért, csak a szokatlanabb kompozíciókat keresem.

A hollók is be-benéznek. Jelenlétük mindig feldobja kicsit a hangulatot.

Az igazán izgalmas dolog azonban jelenleg egy szürke kismadár jelenléte. Az etetési szezon kezdete óta az etető körül mozog, rendszeresen meg is jelenik. Ám bujkáló természete miatt eddig nem tudtam értékelhető képet készíteni róla. Vagy egyenesen az etetőtálca közepébe ül a napraforgó kupac tetejére, vagy az etető alatt, egér módjára surrogva szedegeti a lehullott napraforgódarabkákat. Szóval feladja a leckét rendesen az erdei szürkebegy. :)

A másik fotó már az új évben készült, merőben más körülmények között. Tiszta, napsütötte, hideg idővel köszöntött be a január. A fagyott természet rezdüléseit kerestük kislányommal a tavaknál. Madarásztunk, fényképeztünk. Sétánk estébe hajlott, így szép naplementében gyönyörködhettünk az éjszakázni készülő egerészölyvvel együtt.  

És ebben a friss, vakítóan fehér hóban a madarak gyönyörűen mutattak. A hím zöldikék hasa csak úgy világított, ahogy a hóban keresgéltek, vagy a hóból kiálló növények csúcsán kapaszkodtak.

A tengelicek piros maszkja is egyből megragadta a tekintetet, amikor a lest rejtő bokor jeges ágán csüngtek.

Az általában ugyancsak az etető alatt keresgélő citromsármányok is, most a vastag hónak köszönhetően, egy szinttel feljebb kerültek. Csak meg kellett várnom, amíg egy szép hím megfelelő helyre ugrik. 

Semmi sallang, semmi zavaró körülmény, a makulátlanul tiszta hóban csak a madarak szépségére irányul a figyelem. 

Fantasztikus volt, és amit a fényképező kijelzőjén láttam, az nagyon megfogott. 

Régóta szerettem volna ilyen "steril" képeket, most minden adott volt. Az örömöm csak akkor fokozódott, amikor a magasból az ismerős "korr" is megszólalt. Fekete madár a hóban? Nem hangzik rosszul. :)

Sajna nem maradt sokáig. Társa nem szállt le, fentről folyamatosan hívta, és elvitte a leszálló hollót. Nem baj, van még itt látnivaló bőven. A hóban ugráló erdei pintyek is jó helyre értek,

illetve a bokor jeges ágaira röppenő cinegék is izgalmas formákat, színeket mutattak.

Mindaddig, amíg az első ölyv meg nem érkezett.

Hű, nagyon szép volt. Jéggel, hóval borított ág, havas erdő háttér. Ritka együttállás egy zord hangulatú, téli madárfotó elkészítéséhez. Hát nem is fukarkodtam a kockákkal. :)

Főleg, amikor a földön is felgyorsultak az események.

Egymás után érkeztek az újabb és újabb madarak,

akik természetesen egyből előkelő helyet kívántak szerezni maguknak a "ki eszik előbb" sorrendben. 

Mások kicsit visszafogottabbak voltak, és nem egyből az etetőtérre szálltak. Észnél is kellett lennem, hogy figyelmem ne lankadjon. Egy szép beszállást nem szabad elszalasztani. :)

Huhú! Tényleg csak huhogni tudtam, nagyon magával ragadtak az események, és a látvány.

Közben már távozók is akadtak,

akik a falatozás utáni ejtőzést,

és csőrtisztítást a legjobb helyen tették.

Hát kitettek magukért a madarak, majdnem megtelt a memóriakártyám. Rég volt ilyen. Egy olyan beállítással akartam befejezni a napot, ami a lehető legjobban visszaadja az átélt csodálatos hangulatot. Talán sikerült. :)

Ebben a hűvös, elkedvtelenítő időben nincs is jobb időtöltés, mint szemlélni egy forgalmas madáretető történéseit. :)

Jó volt nézni a nagy sürgést-forgást. A hó tetején erdei pintyek, mezei verebek, egy-egy fenyőpinty, fent az etetőtálcán a zöldikék, tengelicek, és a rengeteg cinege. Néha bevágódik közéjük egy harkály vagy egy meggyvágó is. Az ölyvek beülőfáját pedig egyenlőre szajkók használják. Rajtuk próbálgatom, hogy mire elég a napfény és a hó derítése.

Nem rossz, de a szajkó még 1/1600-nál is bemozdul.    

El is telik a délelőtt, az apróságokon kívül egyenlőre nem mozdul más. Fél kettő is van már, mire az első ölyvet meglátom a lesből. Szépen közeledik, de olyan világosnak tűnik.

Igen, a fehér madár az, amit még december végén fotóztam. Azóta többször is láttam a környéken, itt töltötte az egész telet. Örültem, hogy ismét közelebbről megtisztelt. Egyenesen áthúzott a les fölött. Ha a fotózástól eltekintek, ezt azért nagy eredménynek, és fontos tényezőnek tartom. Számomra a ragadozók etetésének sikerességét és létjogosultságát igazolja ennek a madárnak az egész télen át tartó jelenléte. Na szóval Hófehérke (Így neveztem el. :)) eltűnt a látótérből. Nem szállt le, gondolom ellenőrizte csak a terepet. De nem így a hollók. Ismerős "korr-korr" a les fölül, majd a jellegzetes szárnysuhogás, és a két madár már be is fordult a kunyhó elé.

Az egyik a földre, a másik a beülőfára. Gyönyörű madár, nem tudom megunni. Sosem ugyanolyan az a fekete.

De kiismerni sem tudom őket. Ki tudja miért, 2-3 perc nézelődés után elrepülnek. A hollók rövid jelenléte azonban elindított valamit, ugyanis a távozásuk után a légtérben szinte azonnal mozgolódni kezdtek az ölyvek.

Először csak távolabb, de aztán egyre közelebb húztak át fölöttem.

Mígnem az első madár rászánta magát a landolásra.

Nagyon koncentráltam, és végül sikerült lekövetnem a mozgását.

Szépen lehuppant a hó tetejére, gyönyörű volt.

A hó szépen megtartotta a madarat, én meg csak élveztem a látványt.

Erre persze a többi madár is felbátorodott. Már a második ölyv is a légtérben volt.

Egy biztonsági kör, és már ő is a hó tetején csücsült.

Mivel az első madár már javában táplálkozott, ő is egyből a lényegre tért. Hirtelen paprikás lett a hangulat.

A két madár egymásnak ugrott. Micsoda helyzet! A fotón a nem kívánatos elemeket gyönyörűen takarta a vastag hó, nem kellett ezen aggódnom, csak nyomtam a gombot.

Fél szemmel azért az eget is kémleltem, mert gondoltam, hogy ez a földön zajló csetepaté nem marad hatás nélkül. A légtér is mozgalmassá vált. Hófehérke ismét megjelent, de megint csak áthúzott.

De szerencsére jöttek további madarak is.

Éreztem, hogy elkaptam a fonalat, minden érkező madár kapott egy-egy sorozatot, ki tudja melyikből kerül ki a "kép".

Újabb landoló a hó tetején,

és újabb érkező madár a levegőben.

Bevallom őszintén nagyon élveztem a helyzetet. A záridő folyamatosan 1/2000 körül, szikrázó napsütés, és a madarak csak jönnek egymás után.

A hely kezdett kevés lenni, már a beülőfáért is harcolni kellett.

Az etetőtér szélén is egyre több madár várakozott, hogy sorra kerüljön.

A táplálékhoz azonban csak egy madár fért hozzá, lévén, hogy a korábbi, széthurcolt maradékot most elfedte a hó, így ott csak a domináns egyed táplálkozhatott.

Persze a többiek folyamatosan próbálkoztak közelebb kerülni egy-egy rárepüléssel, ami vagy sikerült, vagy nem.

A domináns madár pedig csak tömte magát, amíg tehette.

A nézők száma meg csak gyarapodott.

A helyzetet egy merész fiatal madár oldotta fel, aki végül is neki mert ugrani az eddig a területet tartó öreg példánynak.

Az elkövetkező egy percben olyan sorozatot sikerült megörökíteni, amire nagyon régóta vágytam. Azt hiszem nem kell magyarázat, beszéljenek a képek!

Az öreg ölyv végül átadta a helyét a többieknek, akik végre hozzá juthattak a táplálékhoz.

Persze a többiek ugyanúgy folytatták a viaskodást a táplálkozáshoz való jogért.

Én meg csak fotóztam őket, ahogy tudtam. Nem mondom, jó érzés volt.

A nap lassan alábukott a hegygerincnek, a hó felszíne már árnyékban volt.

De a hátteret adó hegyoldalt még szépen bevilágították a napsugarak, jól mutatott a beülőfán várakozó madár mögött.      

Hamar eltelt a délután. A placcon megfogyatkoztak a madarak, az utolsó beszálló pillanatokat már a lebukó nap fényében fotóztam.

Micsoda nap volt! Még most is futkos a hideg a hátamon. Egyrészt hatalmas élmény volt, másrészt olyan fotókollekcióval gazdagodtam, amire egész télen vártam. Minden pillanatot sikerült ezen az egy délutánon megörökíteni, amit célul tűztem ki magam elé erre a télre. Viszont mikor ezeket a sorokat írom, már nyoma sincs a sok hónak. Elég volt egy napos szitáló eső, és az enyhülés, és már el is vitte a nagy havat. Úgy látszik tényleg igaz, hogy minden csoda három napig tart. :)  

Gyakorlatilag folyamatosan jelen voltak, egyszerre többen is. A belsőség a szajkóknak is vonzó volt. Szintén nagy hévvel estek neki, és kisebb-nagyobb cafatokkal repültek el, hogy kisvártatva ismét visszajöjjenek egy újabb körre.

Közben a napraforgón is nagy lett a forgalom. A magevő társaság nagy részét alkotó mezei verebek és zöldikék csapata kibővült néhány érdekesebb fajjal is. Erdei pintyek jöttek egészen közel.

A nagy hó megfelelő magasságba emelte őket, érdemes volt fotózni is a "földönfutó" társaságot. Szokásukhoz híven az etetőről lehullott szemeket szedegették.

Már vagy három órája ücsörögtem a lesben, de az ölyveknek csak a hangját hallottam. Ez azért biztató volt, itt vannak a környéken, csak várni kell. Bár a lábujjaim már jelezték, hogy nagyon hideg van, mégis nagy volt bennem az elhatározás, hogy ma nem megyek haza ölyvfotó nélkül. Szerencsére az éhségük nagyobb volt, mint az óvatosságuk. Az etetőtéren egerészölyv landolt.

Nem sokat teketóriázott, egyből a lényegre tért. Tépte, nyelte a húst.

Ez megtette a hatását a többi madárnál is. Még két ölyv érkezett, és egyből mozgalmassá vált a terep. Egymást kergették a hús körül. Leszálltak kicsit távolabb, méregették az éppen táplálkozó társukat.

Hogy utána nekiugorjanak. Sajnos a mozgalmas jelenetek, amiből azért volt bőven, fotózhatatlan helyen történtek. Érdekes, hogy nem a hús mellett akaszkodtak össze, hanem arrébb szálltak, és ott csépelték egymást. Arra jó volt a helyzet, hogy kitapasztaljam, a jövőben min változtassak, hogy az akciójelenetekre is esélyem legyen. Szerencsére annyira aktívak voltak a madarak, hogy így is volt lehetőség bőven a fényképezésre.

Ügyesen használták a beszállófákat is. Született pár olyan kép, ami megfelelt a korábbi elképzeléseimnek.

Kellő jóérzéssel és megfelelően elgémberedett, átfagyott tagokkal bújtam ki a kunyhóból. Mára még adós voltam egy hógolyózással. Hát irány haza.

A verebek egyből megértették, mit akartam, elkezdődhetett a móka. :) Először csak egyesével jöttek.

Majd jó verébszokás szerint egymást érték a kerítés tetején. Mintha kupaktanácsot ültek volna az új helyen. :)

A végén pedig még egy kis pihenésre is futotta a nagy zsivaly közepette.

Ám mostanra alakult ki az a jellegzetes, szárnysuhogós forgatag, amit annyira szeretek. Közelről figyelni a sürgölődő madarakat nagyon kellemes időtöltés.

Előttünk a tél, sok-sok madáretetős élményt mindenkinek! :)