szarka

Pimasz szarkák

A les előtti teret szarkák lepik el, csörögve potyognak az égből. Velük kezdődik szinte minden nap a tómederben.

Őket legtöbbször a dolmányos varjak követik.

Az iszapban tapicskolnak, és egymást biztatva egyre közelebb kerülnek.

Ezen a nyüzsgésen felbátorodva aztán megérkeznek az ölyvek is.

De ezzel együtt elkezdődik a folytonos zaklatás is,

mert az mindig finomabb, ami a másiknál van.

Amikor pedig már az ellopható falat sem elég, akkor még mindig lehet kötözködni.

Ez az a pillanat általában, amikor betelik a pohár. Az ölyv megunja a folytonos kellemetlenkedőket, és odébbáll a megszerzett konccal együtt. A placc kiürül. A fotós szerencséje azonban, hogy a természet színpadán, soha nem megy le a függöny, és mindig van egy újabb felvonás...


Pécs, 2021. november 20.

(Sak)álom

Szeretem a novembert. Amikor köd üli meg a tájat, amikor a távoli részletek homályba vesznek, és a képzelet szárnyra kel. Amikor a lehetőség benne van minden egyes pillanatban, hogy a párás függöny mögül váratlanul előbukkanjon valami. Aztán a nap előrehaladtával a köd oszlik, és kiderül, hogy a les elé potyogó szarkák nem a semmiből érkeznek,

és az ölyvek is látják már messziről érkező vetélytársukat.

Ám a meglepetés még várat magára. Mikor a varjak már alaposan átvizsgáltak mindent, és az ölyvek többször is elkergették egymást, a sakál akkor tűnik fel a színen. Érzéke van a hatásos belépőhöz. A köd már rég feloszlott, de a toportyán akkor is váratlanul, a semmiből jelenik meg ismét.

Feszülten figyel,

szimatol.

Hirtelen fordul a szél, az állat felkapja az orrát, és a következő pillanatban már nincs előttem. Elnyelte a nádas. Hiába, a madarakkal könnyebb dolgom van. :)


Pécs, 2021. november 12.

Sakál

Mivel a több vonalon futtatott fotós szálak közül a sasok utáni hajsza tűnt a legeredményesebbnek, még sasok nélkül is, újra a tóparti nádkunyhóban találtam magam. A szép havazás utáni napon ugyan csak a szarkák szórakoztattak,

de a jó mozgás miatt nem lankadt a lelkesedésem. A jég szépen hízik, csak jön már valami említésre méltó is. Az újabb nap, újabb esély elv alapján rejtőztem el ismét a lesben. A napot a dolmányos varjak kezdték. A jégen sétálva mérték fel a terepet.

Pár dankasirály is tiszteletét tette,

a jégen heverő csalival foglalkoztak.

Ez természetesen a varjaknak nem tetszett, amit szóvá is tettek.

Persze a sirályokat az mit sem zavarta,

hogy egyik-másik varjú úgy sétál a jégen, mint a környék ura.

Továbbra is egymással versenyeztek a finom falatokért.

Miközben a nagymellényű varjakat, és a nemtörődöm sirályokat figyeltem, jobbról, a nád takarásából reccsent egyet a jég. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, arra gondoltam, hogy még mindig töltődik a tó, és a víz egyszerűen megemeli a jeget, ami a part mellett igazodik. Később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ugyanis jó negyed óra múlva abból az irányból a szemem sarkában vöröses villanást láttam. A jégen megjelent egy aranysakál. Mondanom sem kell, hirtelen nem is tudtam mi történik, csak tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy lépésről-lépésre a jégen heverő csali felé óvatoskodik. Nem akartam az objektívet hirtelen ráfordítani, a mozgás biztosan elriasztotta volna, így tehetetlenül néztem végig, ahogy felkapja a hozzá legközelebb eső húsdarabot, és visszasiet a nádasba. Hát, mondom ennek a fele sem tréfa! Fényképezőt a megfelelő irányba húztam, és vártam. Hátha. Megtörtént a csoda. Talán tíz perc telhetett el, és a takarásból megjelent a sakál feje. A lépésről-lépésre való óvatoskodást már az objektíven keresztül néztem.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egyre kijjebb ér a jégen,

és egyszer a madarak felé pillant, egyszer pedig a hús felé szimatol.

Pár lépés után felkapta a zsákmányt, és visszasietett a nádszegélybe. Hej-hej, micsoda pár pillanat volt! Ritka lehetőség a nádifarkast nappal, nyílt területen megfigyelni, ilyen közelről fényképezni pedig a hihetetlennel határos. Hozzátartozik, hogy 5 éve is megvan már, hogy az ilyen-olyan madárfotós projektjeim során fel-feltűnt a közelemben a toportyán, de arról álmodni sem mertem, hogy ilyen körülmények között fog végül lencsevégre kerülni. Igazi ajándék volt ez erre a napra, igazából mindegy is volt már, történik-e még valami a les előtt. A jégen heverő hal mellé érkező ölyv már csak levezetés volt.

Szépen végigfotóztam, ahogy szusi ebédjét elfogyasztja, majd én is leléptem.

Igaz, hogy sasokat vártam, és csak egy szőrös állat jött, de az aranysakál, az aranysakál. Igazi fotós csemege.


Pécs, 2021. január 19.

Egy szürke nap

Újabb sasos kalandok reményében gubbasztottam a sötét kunyhóban. Mondanom sem kell, hogy az itt eltöltött legutóbbi les eseményei hosszú időre meghatározóak lesznek, és persze jó volna megint átélni az izgalmas perceket a nagy madarak társaságában. Az élmények újra és újra lefutottak előttem, amíg a reggelre vártam. A csillagos égbolt szép hajnalt ígért, de ahogy telt az idő egyre világosabbá vált, hogy ezen a reggelen semmilyen napkelte nem lesz, legalábbis látható formában. Pirkadatra masszív köd ült rá a rétre. A szénabálára érkező ölyv mögött is egybefolyt a szürke háttér.

A szokásos forgalom a megszokott résztvevőkkel azért szépen kialakult, de említésre méltó esemény nem nagyon történt. A szarkák, varjak tették a dolgukat, a két ölyv meg szokatlanul nyugodtan tömte a begyét egymás mellett. Se fény, se esemény, se sas. 

Az etetőtérre beröppenő varjakkal múlattam az időt. Gondoltam, ha már ennyire nincs fény, akkor fokozzuk a dolgokat. Ha másra nem is, a művészkedésre tökéletes az időjárás. :)

Így utólag végiggondolva, az események alakulása nagyon hasonlít az egy évvel ezelőttire. Ha így van, akkor esélyes, hogy vége a sasolásnak. Meglátjuk...

Pécs, 2016. november 28.

Sasazértis

Hideg téli szél csapott az arcomba, amikor kiléptem a ház ajtaján. A csillagos égbolt is csípős hajnalt ígért. Elmosolyodtam, mert ez mindig jó napot jelent a ragadozós lesnél. Ugyan ki akarna a meleg takaró alatt sokáig aludni vasárnap reggel, amikor a hideg leskunyhóban is kuporoghat madarakra várva. Bele is húztam, hogy minél előbb a lesben lehessek. Mire a helyszínen mindennel elkészültem, a keleti égbolton már világos sáv húzódott, ideje elrejtőzni. A kunyhóban sincs melegebb, a párával meg is gyűlik a bajom, egyből ráfagy az ablakra. Na de mire kell, megoldódik a probléma, akadálytalanul várhatom, hogy elkezdődjön a nap. A sziluettszerűen kirajzolódó fűzfára nagyobb madár ült föl. Vijjogó kiáltása végleg lezárta az éjszakát. Hajnalodott, és az egerészölyv kiáltozása nyomán megélénkült a környék. A szarkák is mozgásba lendültek, és hamarosan egy egész madárcsapat lepte el az etetőteret. Próbáltam fényképezni, hosszú záridővel svenkelni, de valahogy nem kaptam el a fonalat, így inkább nézelődtem, és a fényre várva előkotortam feleségem töltött lángosát. Na abban nem csalódtam. :) Miközben a tegnap esti vacsora ízei szépen felidéződtek bennem, a madarak sem tétlenkedtek. Remekül alakult a forgalom, és a szarkák közé a varjak, hollók és az ölyvek is megérkeztek. Alig csúszott le a lángosból az utolsó falat, amikor a száraz fűzön egy rétisas landolt. Na innentől vált igazán érdekessé a dolog. Miközben a vékony ágon egyensúlyozó nagy madarat bűvöltem, hogy ugyan jöjjön már közelebb, egy hirtelen fordulattal egy másik sas landolt a les mellett.

A távolság nagyon kicsi, 10-12 m, az objektív szinte karnyújtásnyira hozza. Tudom, hogy nem lát, mégis ösztönösen megfeszül mindenem, és próbálok mozdulatlan maradni, és minden exponálás után arra figyeltem, hogy meghallotta-e. Valószínűleg nem, mert nem foglalkozott a lessel. Lekötötte a szarkák ricsajozása, amik egyből visszatértek, miután a sas földet ért. Mikor határozott léptekkel megindult a táplálék felé, én is megnyugodtam, maradt a határtalan öröm, és a gyermeki csodálkozás. :) Gyönyörű, világos mintázatú, fiatal madár volt. Már az első falatokat le is nyelte, amikor a fán várakozó társa is felbátorodott, és leszállt mellé.

Na, ez történelmi pillanat volt. Egyszerre két rétisas még soha nem tartózkodott a kunyhó előtt, amikor én is bent ültem.

Nem is kell mondanom, a nyugalmam egyből elszállt, izgalmas percek voltak. Főleg, amikor támadt egy kis nézeteltérés közöttük „a ki is eszik most” kérdésben. Egy kis szárnyemelgetés után szétrebbentek, kapkodtam az objektívet jobbra-balra. Próbáltam azt fotózni, amelyik jobb helyre ült.

A tuskó szépen kiemelte őket a kákacsomók közül, nem győztem betelni velük. Csodálatos, méltóságteljes madarak.

Mindenféle beállításban készültek a fotók, tobzódtam, és élveztem a látványt.

  

Érdekes volt látni a viselkedésbeli különbségeket. A világos színezetű madár sokkal erőszakosabb volt, így zömében ő táplálkozott. A másodjára érkezett példány pedig ide-oda ugrált, és próbált kisebb falatokat elcsenni társa elől.

De amaz mindig meglegyintette, így kénytelen volt várni a sorára.

Ezt én persze nem bántam. Az időközben egyre feljebb kúszó nap szép fényekbe vonta a rétet, a madarak körüli környezet is egyre szebbé vált.

  

El se tudom mondani, mit jelentett ez nekem, valóságos csodaként éltem meg a helyzetet. Ha itt véget ért volna a nap, én már boldogan mentem volna haza. Ám akkor történt még valami. A les mögül érkezve, váratlanul, egy öreg rétisas landolt a földön, és rögtön utána egy másik fiatal madár is lehuppant mellé. Mi van? Négy rétisas volt hirtelen előttem. Csak tátottam a szám, és figyeltem, ahogy a két frissen érkező a még mindig javában táplálkozó világos színezetű sast bámulja.

Hát ezt már nem bírtam ép ésszel felfogni. Micsoda reggel! A világos suhanc továbbra is tartotta a helyét a táplálék körül. A többinek egy-egy nagyobb falatot arrébb kellett cibálnia, ha enni akart. Összetűzések ugyan nem alakultak ki, egy szárnylegyintés, vagy egy határozott mozdulat elég volt közöttük, de a feszültség, és a legfiatalabb állat dominanciája érezhető volt. A próbálkozók ilyenkor arrébb rebbentek,(furcsa ezt leírni egy 2,5 m szárnyfesztávolságú madárnál) és a szénabálára is felugrottak.

De úgy látszik a várakozás sem megy olyan simán, megértem, üres hassal én is ingerlékenyebb vagyok. :)

Végül aztán mindenki talált magának egy helyet, ahonnan nyugodtan nézhette az eseményeket.

A szénabála jó helynek látszott, a legidősebb sas innen próbált időnként az érdekeinek érvényt szerezni.

Amikor sikerült neki egy koncot elcsípni a többiek elől, azzal felugrott a bála tetejére. Persze a szarkák mindenütt ott voltak, folyton azon mesterkedtek, hogy elcsenjenek valamit előle.

Az öregebb sas meg is unta, és miután pár nagyobb falatot megevett, feldobta magát a levegőbe, és felült a száraz fűzre. Őt a két középső, átszíneződő példány is hamar követte, így hárman nézték, ahogy a lassan egy órája falatozó világos társuk is befejezi a reggelijét.

Miután ő is végzett, pár percig felült a bálára,

de a szarkáktól neki sem volt nyugta, ezért a többiek után repült.

Még egy darabig emésztettek így közösen a fűzfán, aztán a varjak és szarkák zaklatásaitól menekülve nyugodtabb helyet kerestek az emésztésre. Én pedig csak ültem a kunyhóban, néztem ki a fejemből, és próbáltam felfogni, hogy mindez valójában megtörtént. A közelre beröppenő szarkákról készült még portré,

de a négy sas közelsége olyan állapotba hozott, hogy nem tudtam tovább koncentrálni, ezt az élménycsomagot meg kell emésztenem. Mindenesetre Sanyi - sasok 2:2. :)

Pécs, 2016. november 15.

1:1

Egy hét telt el a saslesben töltött első fotózás óta. Nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe az átélt élmény, és már alig vártam, hogy megint ott lehessek. Így hát szombat hajnalban ismét a réten tapostam a harmatos füvet. Miközben a kunyhó körüli előkészületekkel voltam elfoglalva, fejlámpám fényében valami villant a terület szélén. Négy fénylő pont, vagyis két szempár meredt rám a fűzbokrok mellől. Nem nagyon kellett találgatnom, két sakál volt az. A ténykedésemet figyelték. Az elmúlt pár hétben kétszer is láttam őket a réten fényes nappal. Remélem hamarosan objektíven keresztül is megnézhetem őket. De ezen már a kunyhóban ücsörögve gondolkodtam, vártam a hajnalt. A forgatókönyv nagyjából megegyezett a múltkorival. A napot a szarkák nyitották.

Éppen csak akadt némi fény, ők máris meglepték a környéket. Velük múlattam az időt, míg a nagyobb szereplők meg nem érkeztek.

Hollók,

és ölyvek riasztották szét időnként a kisebb varjúféléket, jó volt a mozgás.

Az ölyvek egymással versengtek a jó helyekért,

a hollók meg szép berepülésekkel,

és folytonos bohóckodásaikkal szórakoztattak.

Azonban a legnagyobbak ezen a napon nem mutatkoztak. A sasok ma hanyagolták a társaságomat, és ezzel egyenlítettek.

Pécs, 2016. október 26.

Második kör

Izgalmas várakozással ballagok a sötétben az ösvényen. Felhőmentes az égbolt, és az október eleji időpont ellenére meglepően hideg van. A fű ropog a lábam alatt, ráfagyott a hajnali köd. A saskunyhó felé tartok. Igen. Az elmúlt év élményei után nem is volt kérdés, folytatás következik. A les időben, már szeptemberben kikerült a helyszínre, hogy mire a sasok megérkeznek, már ezzel a látvánnyal találkozzanak.

A helyszínen már rutinból készülődök. A megszokott mozdulatok már a kezemben vannak, gyorsan el is készülök, hamar elrejt a kunyhó. Az én szememnek még sötét van, hát várom a pirkadatot. Aztán lassan kibontakozik előttem az ismerős látvány. Először a rétet övező fűzfák sziluettje, majd kis idő múltán a területen hagyott szénabálák is. Az éjszaka csendje is szétoszlik, a közelben szarka csörög egyet. Jóleső borzongás fut végig rajtam, elkezdődött. A szénabálákon szarkák és dolmányos varjak gyülekeznek.

Egyre többen vannak, hirtelen azon kapom magam, hogy 30 fölötti szarka és 10-12 dolmányos varjú is mozog már az etetőtéren.

Az ismerős hangzavar is kezd kialakulni, és a szürkék is hozzák a formájukat, megy a balhé a beülőn.

Az egyik szénabálán hirtelen fekete madár tűnik fel. Egy fiatal vetési varjú nézett be. Nem nagyon tetszett neki a zsörtölődő szürkék társasága, hamar le is lépett. „Kár”, elnéztem volna még egy darabig.

De nincs idő ezen morfondírozni, az etetőtéren nyüzsgő társaságot hollók rebbentették szét. Párosával érkeznek. Nem kell sokáig várni, már 8-an vannak előttem. Körbejárnak a földön, módszeresen táplálkoznak, és egyik-másik hangosan korrog a frissen érkezőknek.

Sokat hallottam már, de ez a közelről érkező, mély
hang, a les falán keresztül is mellbevágó. Közben a felkelő nap fénye szétoszlatta a gyenge ködöt, és a napsugarak elérték a tisztást is. A madarak közül páran kiváltak a zsibongó tömegből, és inkább napoztak a gőzölgő szénabálákon.

Jó érzéssel dőltem hátra a lesben, és figyeltem a történéseket. Már csak egy valami hiányzott. A jelre vártam. Aztán a kunyhóbeli nyugalom hirtelen feszültséggé változott. Az etetőtéren összegyűlt madárcsapat egy szempillantás alatt felrebbent. Erre vártam, már tudtam, ez mit jelent. Pár másodperc múlva a réten hatalmas árnyék siklott végig. Rétisas húzott át alacsonyan a les fölött, majd a szélső száraz fűzfán landolt. Hát itt van. Fiatal madár volt. Nagy érdeklődéssel figyelte a közben visszaszállingózó szarkákat. Az ujjam az exponálógombon, a szemem a keresőn. Meg kell történnie! A nagy madár nem is várat sokáig, elrúgja magát a fáról, és egyenesen a kunyhó felé száll. Átrepült fölöttem, majd levitte a les tetejét,

és egy kis kört téve leszállt a fűbe.

Feszült pillanatok voltak. A sas nem volt nyugodt, néhány másodpercig figyelte a földön heverő finom falatokat, de aztán valamiért nem jött meg a bizalma, felugrott a levegőbe. Gyors sorozattal jutalmaztam a szép mozdulatot.

Az érdeklődését azonban nem vesztette el, visszaült a fűzfára, és a közben megérkező öreg és egy másik fiatal rétisassal együtt szemlélték az etetőtérre visszaérkező varjúféléket.

A bátorságuk viszont nem jött meg. Néhányszor átrepültek a rét fölött,

megriasztva a lent táplálkozó sleppet, de a csoda nem ismétlődött meg. A délelőtt hátralévő részét a hollókkal,

és a közben megérkező egerészölyvekkel töltöttem.

Sasles, második szezon, első nap: Sanyi – sasok 1:0. :)

Pécs, 2016. október 22.

Homályból a fénybe

Késve érkeztem. A hajnali ködszitálás ráfagyott mindenre, így tovább tartott az út a szokásosnál. Ráadásul a sűrű köd is lassított. De még így is sötétben bújtam be a kunyhóba. Hideg van. A les ablakán apró jégcsapok lógnak. De dolgozik az üvegfűtés, a teamécsesek hamar tisztára varázsolják az üveget. Mire pirkad, már tisztán látszik a rét. Legalábbis az a része, amit a vastag köd nem takar el. Amikor az első szarkák megérkeznek, még kékes árnyalatban látszik minden.

Szeretem ezt az időszakot, kár hogy nagyon rövid ideig tart csak. Ahogy telnek a percek, a kékes árnyalatok egyre halványabbak, helyettük a köd szürkesége kezd dominálni.

Majd úgy jó negyed óra múltán mintha enyhe szín kezdene megjelenni a háttérben. A köd ritkul, és talán az időközben felkelt nap fénye kezd derengeni a réten. Az ágon várakozó szarka tollazatán szemet szúr a dér. Már többször tapasztaltam hideg téli reggeleken, hogy a szabadban éjszakázó madarak tollára ráfagy a dér. Nem lehet egyszerű nekik a fagyos éjszaka. Ilyenkor felértékelődik bennem az a munka, fáradság, amit az etetésükre fordítok.

Mire az első hollók megérkeznek, már egészen határozott, és nagyon különleges fény önti el a környéket. 

Az ő tarkója is deres. Olyan, mintha ősz lenne. :)

Kora délelőttre aztán a köd kezdett feloszlani,

de a dér még nem akart leolvadni a madarak tolláról.

Úgy tűnik, ez őket cseppet sem zavarta, az etetőtéren nagy lett a forgalom.

A nagy sürgés-forgás közepette előfordult, hogy a fotókon olyan képelem is megjelent, amit nem terveztem előre. :)

A délelőtt első fele el is telt. Csak varjúfélék jöttek. Már jócskán benne jártunk a napban, amikor az első ölyvek is leszálltak.

Az elsők még viszonylag nyugodtan viselkedtek,

majd mikor egyre többen lettek, mindenkinek sürgőssé vált a dolog.

Szigorú nézések, és egy-két röpke csatározás is megesett.

Az elsőnek érkezők közben már jóllaktak, és jobbnak látták, ha az indulatokat, teli beggyel, csak szemlélőként nézik,

és helyet adnak az újonnan érkezőknek.

De ahol sok ölyv gyűlik össze, ott bizony a pihenőhelyért is meg kell küzdeni. Ez náluk már csak így van. :) A közeli beülőre érkező madár ki is használta, hogy nyugalma volt pár percig. Hosszasan süttette magát a nappal, miközben széttárta szárnyait. Láthatóan élvezte, ahogy a napsugarak átmelegítik a tollazatát.

A reggeli homályhoz képest, késő délutánra nagyon szép napsütés kerekedett. A hollók fekete tollazata csak úgy ragyogott. 

Korábban is jöhetett volna a napfény, mert így csak a kiürülő placcot sütötte. Lassan az utolsó ölyvek is elrepültek.

Milyen érdekes, hogy mennyit küzdöttem az első ölyves fotóimért. Most pedig, ezekkel a képekkel, a kétszázadik egerészölyv fotó is felkerült a honlapomra. :)

Sok fotó, sok élmény. Remélem egyszer majd a sasokkal kapcsolatban is elmondhatom ezt. Még akkor is, ha ezen a napon nem mutatkoztak a les előtt.


Pécs, 2016. január 17.

A sas újra leszáll

Novemberi hideg hajnal van. Csillagos az ég, a fű deres. Kicsit fáztam is a kunyhóban, míg a virradatra vártam. A sötét most nem annyira átláthatatlan. A vékony sarlójú hold halvány fénye elegendő ahhoz, hogy a táj formái látszódjanak. Csendben szemlélődök a kunyhó sötétjéből. A hajnali szürkület is hangtalanul érkezik, semmi nem utal arra, hogy madarak lennének a közelben. Aztán nem sokkal a napkelte után elindulnak a történések. Teljesen váratlanul, és hangtalanul egy egerészölyv húz be a les elé. Egyből a táplálékra veti magát. Kicsit később egy társa is megérkezik,
aki szerencsére kicsit komótosabb, vár még. Így róla készülnek a nap
első képei.

Hamarosan a szarkák is megérkeznek. Néma csendben potyognak az égből, és pár perc leforgása alatt 15-20 madár is mozog a les előtt. De semmi hangzavar, amit az előző két fotózás alatt megszoktam. Mindenki néma csöndben falatozik, fel-felrebbennek, elhangzik egy-egy csörgés ugyan, de az első holló is szó nélkül landol közöttük.

Aztán szép lassan bemelegszik a társaság, és kezd összeállni az eddig oly jellemző hangegyveleg. Csörgő szarkák, károgó dolmányos varjak, korrogó hollók, és kiáltozó ölyvek. Jó ezt a lesből hallgatni. Ez a zsongó madártömeg egyszer aztán mintha villám csapott volna közéjük, hirtelen felrebbent, és szinte azonnal a kunyhó mögül egy hatalmas árnyék suhant végig a réten. Megfeszült a pillanat, mert az árnyék gazdája is megjelent a látótérben. Rétisas siklott át elég alacsonyan a kunyhó fölött, fordult egyet, majd nagytotálban leszállt a rét közepére. ÁÁÁÁÁ! Itt van.

Ezt nem csak a szememmel láttam, de minden tagomban éreztem. Feszülő ujj az exponálógombon, a szívverésemet pedig a torkomban éreztem. De nem volt ok igazán az izgalomra. A sas kémlelte a terepet pár percig, majd szép nyugodtan besétált az etetőtérre.

Fenséges madár. Az etetőanyagot ezúttal kicsit közelebb raktam ki, a sas nem volt messzebb 17-18 méternél.

Csodálattal és gyermeki ámulattal figyeltem minden mozdulatát.

Az elriadó szarkák, hollók időközben visszatértek. A földön ülő sas már nem annyira félelmetes számukra.

A táplálkozó slepp látványára aztán a réti sem habozott tovább, nekiesett a tápláléknak.

Közel negyven percen keresztül volt előttem. Kigyönyörködtem magam alaposan.

Miután a sas megtömte a begyét, felszállt a szélső száraz fűzre, és onnan nézte végig a délelőtt további eseményeit, amik zömében a hollók körül zajlottak.

Az egyre szebb napsütésben jól tudtam a röptüket követni, hát velük múlattam az időt.

Na meg azokkal a szarkákkal, amik időnként leszálltak a közeli beülőre.

Kicsivel dél előtt aztán a rétisas megunta a nézelődést, és továbbállt. Ezt a pillanatot én is kihasználtam, és előbújtam a lesből. Fantasztikus reggel volt. Mondanom sem kell, egy lépéssel a föld fölött jártam. Azt már csak otthon vettem észre, hogy a sas lábán gyűrű volt. A fotózás hevében fel sem tűnt. A zöld színű gyűrűt sajnos sár borította, a felirat így olvashatatlan volt. Remélem, találkozunk még, és talán akkor arra is fény derül majd.


Pécs, 2015. november10.

A hónap képe - 2015. október

Szarka - 2015. október, Dél-Zselic

A szarka egy meglehetősen gyakori madár, valahogy eddig mégis elkerültük egymást. Azonban az ősszel indított új projektem keretében sikerült közelebbről is megismerkednünk. Ennek nagyon örültem, mert a szarkát alapvetően fekete-fehér madárként ismeri mindenki, ám ha megfelelő szögben éri a fény, a fekete tollazat hirtelen átváltozik, és valami csodálatos fémes csillogás jelenik meg helyette. Egy szerencsés pillanatban ezt a kettősséget láttam meg a fényképező keresőjén keresztül. Annyira megtetszett, hogy ez a pillanat is lett októberben a hónap képe.

A kép Pentax K5 II vázzal, Sigma 120-400 mm 1/4,5-5.6 DG APO OS optikával, f7,1, 1/200, ISO 800, -1 EV beállításokkal készült.


Pécs, 2015. november 4.