vízityúk

Októberi miegymás

Elszaldt az október. Bár jelentős fotós esemény nem történt, azért nem telt tétlenül a hónap. Az őszi-téli időszakra elkészültek a lesek, és a hónap folyamán már belőlük lestem a természet rezdüléseit. Az egyik fő vonal a februárban abbahagyott sasprojekt folytatása lesz. A korábbi két évben alkalmazott leshelyen változtattam csupán, hogy a tapasztalt problémákat kiküszöböljem. Az őszi lehalászás idejére, míg a tómederben nincs víz, beköltöztem az iszapra.

Próbáltam rendszeresen nyomon követni a változásokat, inkább megfigyelési, mintsem fotózási céllal. Természetesen azért a fényképezőgép is állandó kísérőm volt. Még szerencse, mert így elkaphattam egy jellegzetes pillanatot abból a baranyai tájból, amit annyira szeretek.

Időnként azért a les közelében is volt látnivaló. Hol a nádas szélén nézelődő egerészölyv,

hol az iszapon futkározó havasi partfutó csapat,

hol pedig a lecsapolt tómederben bandázó dolmányos varjak.

A hónap második felében kezdtek izgalmassá válni a dolgok, amikor már a sasok is feltűntek a színtéren.

Igaz, hogy közelebb nem jöttek, de jó helyen vagyok, a többi már nem rajtam fog múlni.

Azért, hogy közelebbről is lássak madarat, tutajoznom kellett. Mivel a tél folyamán a fotózások másik fő irányát az úszó lessel tervezem, itt is végeztem némi előkészületet, de egyelőre még csak a vízityúkok,

és a hattyúk úszkálnak előtte.

Sebaj, minden körülmény adott itt is - ott is, meglátjuk mi lesz...


Pécs, 2021. november 3.

Kék és fehér

Augusztus második felében a tavaknál tapasztalható egyre jobb mozgás engem is cselekvésre késztetett. A tutajt át kellett kormányozni ugyan, de végül abban a nádszegélyben horgonyoztam le, ahol a legnagyobb esély mutatkozott a sikerre.

Nem is vártam sokat, a legközelebbi hajnalon próbára is tettem a szerencsémet. Az éjszakai hideg ismét megtette a hatását. A víz fölé masszív pára képződött, ami csak fokozta a napkelte előtti sejtelmességet. A hínármezőn táplálkozó fiatal vízityúkból is csak akkor látszott valami, amikor a közelbe ért.

Elindult a nap, vártam, hogy kicsit oszoljon a köd, és többet lássak az objektíven keresztül. A nyár eleji zsongás már eltűnt, csend van. Egy-egy hangból lehet csak következtetni, hogy mi is történik a környéken. Így hát fülelek. Jégmadár éles hangja vág át a ködfalon. Rövidesen ő is előbukkan, és a tutaj melletti gyékénybuzogányon landol.

Mosolyogtam is, előző nap délután szúrtam oda ezzel a szándékkal. Fény még sehol, de a madár itt van, hát fényképeztem.

Régi ismerősök vagyunk, hát köszöntünk egymásnak, majd a jégmadár átröppent a túlsó nádszegélyhez. De nem maradtam látnivaló nélkül, kerregve egy nagy kócsag szállt le elém.

Szinte feloldódott a nagy párában, ahogy a hínármezőben sétálgatott.

Egyszer-egyszer kapta csak oldalba a kelő nap fénye, ha utat talált a köd repedésein.

Kicsit elfordultam a kócsagtól, mert jeges barátom visszatért a buzogány csúcsára.

A napfény már az ő tollait is elérte. Finoman ugyan, de feltűnt az irizáló hatás az oldalán.

Közben a kócsag kicsit beljebb ért a nádszegélytől. Időben pillantottam felé, mert amit láttam a keresőben, olyat még nem nagyon tapasztaltam.

Amint ellépdelt a nádszegély mellől, az addig halványan felsejlő növényzet teljesen eltűnt mögüle. A ráeső gyenge napfénytől finoman világítottak a tollai, a sűrű pára pedig egészen különleges, halvány kékségben ölelte körül.

A kék és fehér sejtelmes játéka alakult ki abban a pár pillanatban, amíg a madár átért a másik oldalra, és eltűnt a szemem elől.

Pár pillanatnyi, mulandó csoda volt, de csoda volt. Levezetésnek még próbálkoztam a túloldalon úszkáló récékkel,

és a hínármezőn csipkedő szárcsákkal,

de a ma reggeli varázslat már elmúlt, ideje menni. Lángos lesz a reggeli...


Pécs, 2021. augusztus 27.

Zavartalan naplemente ígérkezik, ...

... a tó felé vettük az irányt. Már a partról látszott, hogy mozgalmas délután elé nézünk, bizakodva vackoltunk be hát a tutajra... Magasan járt még a nap, mikor a nádas szélén, tőlünk oldalvást, nyári lúd család tűnik fel. Legalább négy, fiókákat vezetgető párt láttunk a napokban, de mindig távol, a nádszegély takarásában mozogtak. Nem álhattam tovább, legalább egy kép legyen már róluk. Persze megint eloldalogtak a les mögé. Na majd egyszer... :)

Nem úgy a szárcsák. Egymást rohamozva rendszeresen előttünk futottak el.

A récék is most mintha közelebb lennének, egy-egy barátréce tűrhető távolságba került,

és talán a mindig óvatos tőkések is mintha egy hajszálnyival errébb lennének.

A vízityúkokkal nincs ilyen gond, folyton a les közelében pruttyognak a nádasban, és olykor, ha szerencsénk van, elöl kerülnek ki, nem pedig mögöttünk.

A vízen már csak így megy ez. Folyton a távolságot latolgatjuk... Az odébb pihenő barátrécék közé kis csapat üstökösréce csobban. Gácsérok. Persze megint a határon.

Szerencsére az egyikük felénk indul. Micsoda színei vannak!

Bíztam benne, hogy a többi is követi, hát nem. Egyikük megiramodott, és vitte a harmadikat is.

A récék elhúzódtak, és a távolabb mozgó kanalas récék sem jöttek közelebb, hiába szugeráltam őket. A délután a vöcskökkel folytatódott. Egy rövidke tollászkodás erejéig időztek előttünk. Már nem olyan aktívak, mint pár hete, minden bizonnyal a költéssel vannak elfoglalva.

Estére a szárcsák is lenyugodtak, kergetőzés helyett tollászkodással telt az idő.

A napot pedig egy vörős gém zárta. A szemközti nádfalban settenkedett be elénk. Meg kellett állapítanom, hogy a nászruhás vörös gém nagyon szép madár. Na majd legközelebb tisztább környezetben is megnézzük...


Pécs, 2020. április 19.

Szolid romantika

Sűrű pára fedi be a tavat. A hajnali szürkület szinte átláthatatlan. A reggeli víz hangjai azért elérnek a leshez, így ha nem is látom, legalább hallom hogy mi történik. A napkelte előtti szürkeség lassan színt vált, a napsugarak szép sárgára festik a víz fölött áramló páraréteget. Ebben a sárguló tejfölben végre mozgást is látok. Vízityúk sziluettje bontakozik ki előttem. A szokottnál gyorsabban igyekszik, majd hirtelen futásnak ered. Biztosan túl közel jött a szomszéd, mert a hangokból ítélve kisebb csete-paté alakult ki a les mögött.

A vízityúkok elcsendesednek, egy darabig megint csak a köd gomolyog a víz fölött. Egyszer csak, nem is értem honnan, egy vöcsök terem előttem. De mindegy is, a lényeg, hogy itt van. Kicsit nézelődik, majd kinyújtott nyakát a vízre fektetve rekedtes hangján szólni kezdett. Szinte ugyanekkor a másik irányból is megjelent egy vöcsök. Egymás felé úsztak, és táncolni kezdtek.

Olyan volt, mintha nem is a tavon történne mindez, hanem valami képzeletbeli helyen. Semmi sallang, csak a felkelő nap finom fényeiben táncoló madarak.

Szép kecses mozdulatok, de ez már nem az a hosszú tánc, amit egy hónappal ezelőtt láttam. 

Szolid romantika csupán, ami összetartja a költés idejére a párost.

A táncnak hamar vége szakad, a vöcsköket egymás után nyeli el a köd. Az egyre erősödő fényben csak a vízityúk igyekszik a dolgára.

Ahogy a nap egyre feljebb kúszik, a napsugarak úgy kergetik szét a víz fölötti párát. Hamarosan újra az ismerős tavon vagyok szép fénygömbök között, és az előttem mélázó kis vöcsökkel búcsúztatom a reggelt.

Pécs, 2017. május 1.

Tyúkom

Április közepét elvitte a húsvéti jövök-megyek, a tó körüli eseményekre nem tudtam már figyelni. Ilyenkor egy kicsit mindig kiesek a ritmusból, és kell egy kis idő, mire a lendület ismét megérkezik. Az ünnep után volt is egy üres hajnal. Igazából a felhőktől terhes, szürke reggelen ezt nem is bántam. Aztán az egy napos tél után belehúztunk, két délutánt is a tónál töltöttünk. A péntek este ugyan nem volt valami pörgős, de legalább volt már egy kis látnivaló. A délutáni fényben először a járőröző hattyú fitogtatta erejét

majd jóval később, a naplemente utolsó sugaraiban az öbölben bukdácsoló búbos vöcsök mutatta meg magát.

Hát nem valami sok, lehetne mondani, de megéreztem a lehetőséget, ezért másnap ismételtem. Mint utólag kiderült, nagyon jól tettem. Az első dolog, ami rögtön feltűnt, hogy a vízityúkok nagyon aktívak voltak. Eddig is lehetett egy-egy "prutty"-ot hallani, de a mostani egészen más volt. Több helyről is szóltak a madarak, és gyakran hallatták éles, territoriális hangjaikat is. Nem is kellett sokat várni, hogy az elsőt meglássam.

Lőtávolon belül úszott el a les előtt. Nagyon örültem neki, öreg vízityúkból nem állok túl jól. De nem is kellett sokat várni a következő meglepetésre. Amint a madár eltűnt a les jobb oldalán, balról felhangzott egy másik vízityúk kiáltása. Erre az előbbi madár már meg is jelent ismét, de most jóval közelebb. Portré távolságban igyekezett a hang irányába jellegzetes bólogató mozgásával. Ej, ez aztán a jó lehetőség. Szeretem, amikor a madarak ennyire közel kerülnek. A hím tyúk (Milyen fura szókapcsolat. :)) eltűnt a balomon.

A hangját hallottam egy darabig a les mögötti gyékényesből. Kereste a riválisát, de minden bizonnyal nem találta, mert elhallgatott. Aztán kisvártatva a szomszédból ismét felhangzott egy vízityúk éles hangja. Erre madaram újra feltűnt. Megint jobbról érkezett, és ismét elúszott előttem.

A pruttyogásából ítélve körülnézett a les mögött, de nem járhatott sikerrel, mert jött is vissza, és célba vette a szemközti gyékényfoltot.

Ahogy felpillantottam, hova is tart, szemből észre vettem a közeledő másik madarat. Félúton találkoztak.

Faroktollaikat szétterpesztették, és a fekete-fehér mintázatot a másik felé fordítva forgolódtak egymás körül. Látszott, hogy nagy a feszültség, de csak kerülgették egymást.

A jelenetet látva arra számítottam, hogy összeugranak, de nem így történt. A fenyegető pózt megtartva mindegyik visszaúszott a saját területére. Hát tavasz van, kakaskodnak a tyúkok. :) Miközben a vízityúkokkal voltam elfoglalva, nem is vettem észre, hogy a már ismert hattyú a les mellé keveredett. Egészen közel volt, önfeledten táplálkozott. Amikor a fejét a víz alá dugta, ráfordultam az objektívvel. A közeli helyzet miatt különös volt a látvány. Főleg a csőre lepett meg, mint egy jó ráspoly. :)

Egymás után emelte ki a víz alól a finom hínárdarabokat.

A hattyútól azonban el kellett fordulnom, mert a szemben lévő gyékényfolt felől hangos trillázás és csobogás hallatszott. Kis vöcsök iramodott meg felém. Szerencsére szakaszosan tette, így a második nekirugaszkodásra már én is odaértem.

Jellemző viselkedése ez a revírjüket védő kis vöcsköknek, de mivel nagyon gyorsak, és legtöbbször teljesen váratlanul futnak, ezért eddig mindig lemaradtam a jelenetről, bár többször láttam már. Így talán érthető, hogy izgatottan néztem gyorsan vissza a memóriakártyára került pillanatokat. A madár elég dühös lehetett, mert pár másodpercig még felfújva magát forgolódott a vízen.

Nem tudtam mire vélni a vöcsök kirohanását, értetlenül néztem körül, amikor a lestől távolodva a víz alól felbukkant egy másik madár is. Aha, szóval a szomszéd  tiltott területre lépett.

De úgy látszik a házigazda hamar lenyugodott, mert amint látta, hogy a határsértő gyorsan távozik, megrázta magát, és egy bukással már el is felejtette a történteteket. Egészen közel került hozzám, úgy látszik ez egy ilyen nap. :)

Így azért egészen másként fest a kis vöcsök

Van már jó pár közeli felvételem róla, de minden egyes újabb találkozásnak nagyon tudok örülni.

És amikor elülnek a hullámok, kisimul a víztükör, és a fotós a madár szemébe néz, na az egy olyan pillanat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni.

A vöcsök miután jól megnézte magának az objektív lencséjét, persze magamra hagyott. Az "éppen" távolságban szaladó szárcsa után  már csak hanyagul utánadobtam egy sorozatot, mára azt hiszem megteltem élménnyel.

Remélem ismét megtaláltam a fonalat...

Pécs, 2017. április 23.

Vöcsökfiak

Két hétig nem voltam fotózni. Azért ez nagy szó nálam, pláne ilyen sűrű időszakban. Megvolt az oka. Úgy gondoltam, nem írok róla, de annyira hozzátartozik a mostani fotós világhoz, hogy nem tudom kikerülni. Elszállt a számítógépünk. Ez még nem akkora baj, ilyen volt már párszor. A nagyobb baj az volt, hogy a gépben lévő második HDD, amin az adatokat tároltuk, szintén bemondta az unalmast. Erre nem számítottam, lévén két hónapja vásároltuk. Na most ezen a HDD-n volt az utóbbi három év fotós anyaga, családi fényképek, munkával kapcsolatos dolgok, megfigyelések, táblázatok, stb, stb. És bizony biztonsági másolat nem volt. Persze most lehetne azt mondani, hogy te marha. Meg ez egy alapvető dolog, meg ilyesmi. Én is mondtam magamnak, és ettől még cudarabbul éreztem magam. Azt szoktam mondani, hogy elég nagy a hátam, sok mindent elbírok, de azért ez rendesen rám telepedett. A vége azért jól sült el. Kiváló segítőm hozzáértése megmentett mindent. Innen is hatalmas köszönet, és örök hála! Szóval a biztonsági mentés után megjött az érzés is, hogy ideje körülnézni a tónál. Két kihagyott hétvége után már kíváncsi voltam, mi változott. A délutáni les egy szürke gémmel kezdődött. A tutaj melletti kányafüvesbe szállt le. Sokat nem láttam belőle, csak a szeme világított, amíg körbekémlelt, majd elnyelte a zöld növényzet.

Kis szünet után ismerős hangok közeledtek. A látótérben megjelentek a hattyúfiak. Majdnem kétszer akkorák, mint a múltkor. Felém úsztak a mögöttük elengedhetetlen kísérővel.

Vigyázó szemek kísérték a hattyúk következő generációját.

A csapatnyi rút kiskacsa távozása után jó darabig csak a nézelődés maradt. Na meg a hallgatózás. Nagyon aktívak voltak a kis vöcskök, legalábbis a hangjuk alapján erre lehetett következtetni. A közelből szóltak, de a növényzet takarásából. Így próbáltam kitalálni, merre járhatnak. Aztán egyszer csak feltűnt egy. Nagyon közel volt, nem is tudtam ráfordulni, nem akartam egy gyors objektívmozdulattal elriasztani, inkább megvártam, amíg tovasiet. Mindvégig hangosan szólt. De mindjárt ki is derült, hogy mi okozta az izgalmát. Mögötte feltűnt a párja, de nem volt egyedül.

Két csíkos nyakú fióka követte. Amíg az anyjuk tollászkodott, ők a les előtt úszkáltak.

Hej, micsoda helyzet! Egy hónapon keresztül azon fáradoztam, hogy a búbos vöcskök fiókáiról közeli képet tudjak készíteni. Nem sikerült. Most meg itt vannak előttem a kis vöcsök fiai. Az örömömet még az is fokozta, hogy soha nem láttam még ennek a fajnak a fiókáit. Csak mindig a már juvenilis tollazatot viselő, önálló fiatalok kerültek a szemem elé. A nagy izgalom közepette igyekeztem jól exponálni, és nem elrontani a felkínálkozott lehetőséget. Az anyamadár erre lehetőséget is adott, mert jó ideig tollászkodott a les előtt, és nem vitte el azonnal a fiókákat. Már csak azon izgultam, hogy távozóban a „zöld” víz felé ússzanak el. Szerencsém volt. :)

Na, innentől már bármi történhetett, nem végződhetett rosszul a nap. Az sem zavart nagyon, hogy a pihenőfára érkező szürke gémet egy óvatlan mozdulattal elriasztottam. A naplementét már teljes nyugalomban vártam. De még egy rövid közjáték hátravolt. A pihenőfa felé vízityúk úszott. Na most ezt azért már nem szúrom el. Mire a fára ért, már tűzkészen vártam.

Az izzó háttér előtt forgolódott kicsit, rendbe szedte tollazatát,

majd egy hatásos pillantás után eltűnt a gyékényesben.

Pár perc múlva pedig lement a nap.


Pécs, 2016. június 8.

Délutáni zöld

Egyre zöldebb a tó. Na nem a víz, hanem a part, a nádas. Míg az erdők már rég kilombosodtak, addig a nád és a gyékény most jutott el abba a fázisba, hogy szép zöld reflexiót ad a víznek, és a tavalyi, avas levelek egyre kevésbé látszanak. Vártam már ezt az időszakot, mert szeretem a zölddel körített fotókat. A jó irányba állított tutajról pedig szép kilátás nyílik a zöldre

A késő délutáni órában egy vízityúk az első vendégem. A sarjadó gyékény közül lépdel ki a vízen lebegő fűzfaágra.

Sok reményt fűzök a pihenőhelynek szánt fához, de egyenlőre úgy tűnik csak a vízityúkok látogatják időnként.

Ő is csak rövid ideig maradt, körülnézett és már ment is a dolgára. Helyette a távolabb úszkáló madarakat  figyelem az objektíven keresztül. Feltűnik a területes búbos vöcsök is, de messze van, várok még. A keresőbe azonban beúszik egy homályos folt. Gyorsan rányomok az autófókuszra (Micsoda nagyszerű találmány! :)), a kép azonnal kiélesedik, és láss csodát, egy kis vöcsök került hozzám egészen közel. Szépen kitölti a képmezőt, és micsoda zöld veszi körül! Gyorsan exponáltam egy sorozatot, a madár viszont már el is tűnt a víz alatt. Szerencsére ezt a kockát azért otthagyta nekem. :)

Miután gyorsan visszanéztem a képet, újra a búbos felé pillantok, de már nem ott van, ahol az előbb. Kiúszott a gyékényfal elől, és a nyílt vízen, a zöld kellős közepén pillantom meg újra. Príma! De mit csinál? Lábával elkezdi fröcskölni a vizet. Ez a madár fürdik.

Sok évnyi madáritatózás után persze az nem furcsa, hogy egy madár szeret fürdeni. Na de egy vöcsök? Minek? Egész nap a vízben van, folyamatosan vizes. Na de szemmel láthatóan, az én gyenge eszmefuttatásom ellenére, a búbos rettentően élvezi a szituációt. Hosszú percekig fröcsköli magára a vizet.

Majd a végén a már ismert szárnyverdesés,

és a vöcskökre annyira jellemző tollrázás.

A fürdőzés után, csak a miheztartás végett, még pózolt egy sort a szomszédnak,

aztán a közelgő hattyú elől alábukott.

A hattyú gyorsan elúszik. De ahogy utána néztem, megint a vöcsköt látom meg. Hiába, ez az ő világa. Ezúttal a belső öbölben úszkál.

Itt a közeli háttér miatt még nem olyan szép a zöld, de a madár közelsége nagyon imponáló.

Nem lehet kihagyni, és hát azok a tollbóbiták... :)

Mivel is lehetne zárni ezt a szép napot, mint még egy kis zölddel, és vöcsökkel. A szomszéd is megjelenik a határon. Szemmel láthatóan méregetik egymást, de csak tisztes távolból, minden balhé nélkül.

Aztán mindenki ment a dolgára. Az egyik vöcsök eltűnt az öbölben, a másik a kányafű között,

én meg hazafelé vettem az irányt...


Pécs, 2016. április 30.

Köd előttem, köd mögöttem

Amikor hajnalban, a tó sarkán kiszálltam az autóból, olyan látvány tárult a szemem elé, amitől tátva maradt a szám. A tó nem nagyon látszott. Na de nem azért, mert még sötét volt. Bár  igaz, messze volt még a reggel, mégis a telihold a derült, csillagos égbolton szinte nappali fényt biztosított. Hanem azért, mert az egész tó fölött több méter vastag pára ült. Mint egy hatalmas paplan, úgy fedte be a vizet, nádast, mindent. Csak a magas fűzfák csúcsa látszott ki belőle. A kerek telihold pedig gyönyörű, sejtelmes fénybe vonta ezt a ritka jelenséget. Sok éve járom a hajnali vízpartot, de ilyen markáns, szinte ködszerű, víz fölötti párát még soha nem tapasztaltam. Ez a tényező, a makulátlan szélcsend, és a közelgő napkelte egyet jelent a különleges látványvilággal, úgyhogy gyorsan és nagy kedvvel készülődtem. A gáton, már menetfelszerelésben lépkedve arra gondoltam, ha tájfotós lennék, most tobzódnék a holdfényes, ködös látképben, de a sűrű pára alól kiszűrődő madárhangoknak nehéz ellenállni, úgyhogy tájfotós ambícióimat hátrahagyva hamar a vízbe gázoltam. A víz szintjéről azért egészen másként festett a dolog.  A lesben fekve gyakorlatilag semmit nem láttam. Azt megszoktam már, hogy a napkeltét megelőző kb fél órában már tulajdonképpen mindent látni, fényképezni is lehet, ha van mit. Most viszont csak az innen-onnan hallható hangokból, loccsanásokból lehetett következtetni, hogy az előttem elterülő semmiben azért zajlik az élet. Akkor kezdett derengeni valami, amikor a nap már emelkedni kezdett.

Ennek hatására a víz fölötti masszív pára is mozgásba lendült, és mintha a madarak is aktívabbá váltak volna. Igaz, erősen mereszteni kellet a szemem, hogy észre is vegyem őket. Elsőként egy kis vöcsök került a közelembe.

Majd a közeli nádast megzörgetve, egy vízityúk lépett ki elém.

Ha nem zörög, tán észre sem veszem, annyira meresztgettem a szemem a kelő nap irányába, hátha észre veszem a terület gazdáját. Meg is láttam, de csak a sziluettjét, közelebb ezúttal nem jött.

Jött viszont egy réce. Először nem tudtam miféle, aztán a felsejlő fehér szeméből kitaláltam, cigányréce közeledett.

Nagyon sietett, de szerencsére előttem úszott el, így végig tudtam követni, egészen a kelő nap ellenfényébe.

A szárcsák is mozgolódtak, bár jobbára csak elúsztak a látótávolságon belül. A balhés pillanatokra csak a hangok alapján tudtam következtetni.

Annak ellenére, hogy már egy órája felkelt a nap, a pára még mindig kitartott. A szemközti nádas még mindig homályba burkolózott. A reggel legszebb pillanatai pedig csak ez után következtek. Szinte a semmiből felbukkant egy hattyú. Egészen elképesztő volt a látvány. A szárnyait kissé megemelve úszott a semmiben, tollait pedig már megvilágította a fák fölé emelkedő nap.

Hihetetlen volt. Mint egy álomkép, úgy jelent meg előttem, pedig tudtam, csak a járőröző gúnárt látom.

Közeledett, forgolódott előttem, én meg csak ámultam, és fényképeztem.

Majd ahogy jött, úgy úszott el a semmiben. Volt, nincs, akár egy tünékeny pillanat.


Pécs, 2016. április 24.

Délután az iszapon

A partraszállási akció meglepően jó eredménnyel zárult, így addig üsd míg meleg alapon, hamarosan ismét a délutáni, kellemesen meleg, puha iszapon feküdtem. A rovarok után szaladgáló barázdabillegetőket figyeltem. Két fiatal madár volt. Ha más nincs a porondon, rájuk azért általában lehet számítani.

Most szerencsére hamar akadt más társaság is. Billegetőcankó közeledett.

De nem csak úgy elszaladt a lessátor mellett, mint ahogy az sokszor történni szokott, hanem közvetlenül előttem mutatta magát a szép délutáni napsütésben.

A cankó belépdelt a sátor takarásába, nem tudtam tovább követni. Azonban kicsit távolabb újabb alak tűnt fel az iszappad és a víz határán. Nem partimadár volt. Egy réce közeledett. Már pár napja kiszúrtam őket. Csak eddig jó messzire kikerülték a lest. Most azonban ez a példány egyenesen felém tartott. Egy csörgő réce volt.

Jó előre ráállítottam az objektívet, ez egy nagyon éber, óvatos madár, a legkisebb óvatlan mozdulat is elriaszthatja. A csörgő azonban látszólag rá sem hederített a sátorra. Csőrével folyamatosan a híg iszapot szűrte, és szinte hason csúszva tolta magát előre. Már nagyon közel volt, teljesen kitöltötte a képmezőt.

Nem mertem visszahúznia zoomot, biztosan elriasztottam volna. Így nem maradt más, mint erősen koncentráltam a vízszintre, hiszen itt utólagos vágásra már nem lett volna lehetőség. És reménykedtem, hogy a madár minden alkatrésze bent marad a keretben.

Még soha nem láttam ilyen közelről ezt a madarat, még nem is fotóztam soha, így ez még fokozta is az izgalmakat. A távolról egyszínű barnának látszó récén gyönyörűen kirajzolódott a finom mintázat, és a néha elővillanó zöld szárnytükör. Remek volt. A madár ébersége vetett véget a varázslatos pillanatoknak. Felfigyelt a fényképező hangjára, és igaz nem riadtan, de határozottan rácsúszott a vízre, és kiúszott a látótérből.

Persze utánafordultam, a zöld környezetben talán még szebb volt. A réce elment, de jött helyette egy kis kócsag. Már azt lehet mondani, hogy menetrendszerűen. Most a műsor egy tollászkodással kezdődött.

Majd mozgalmas halászattal folytatódott.

Nem tudom, hogy ez egyedi vérmérséklettől függ-e, de egyik-másik kis kócsag a rárepülős technikát alkalmazza halfogás közben. Néhány szárnycsapással rárepül a zsákmányra, amit rekedt kiáltással kísér.

Többször visszatért, és majd mindig sikeres is volt. Sorban emelte ki a halakat a vízből,

nem ritkán némi zöldséggel együtt.

Minden esetre a rárepülős technikát többször is volt alkalmam megfigyelni, és néhányszor sikerült is lefotózni.

A kis kócsag halászatának szüneteit kitöltötte egy vízityúk érkezése,

és a billegetőcankó újbóli feltűnése. Most talán még közelebb jött, mint az előbb.

De a legnagyobb izgalmat egy sárszalonka megjelenése okozta. Már messziről kiszúrtam, hogy felém tart. Jó sokáig eltartott, míg a közelbe ért, de nagyon bizakodó voltam, mert olyan környezetben mozgott, ami nekem is nagyon tetszett. A sekély vízben táplálkozott, és mivel most a nádas volt a háttér, gyönyörű zöld volt körülötte minden. Ilyet szeretnék! Már csak a szalonkának kell közelebb érnie. Néhány kockát már azért rálőttem, de milyen jól tettem, mert ezen a ponton a madár megállt.

Nem gondolnám, hogy megijedt, egyszerűen megfordult, és ugyanabban a lassú tempóban táplálkozva visszasétált, amerről jött. Majd olyan jó húsz méterre megtörtént, amiről csak álmodoztam. Mint az énekesmadarak a madáritatóban olyan fürdőzésbe kezdett. Önfeledten pancsolt a sekély vízben. Gyönyörű volt a látvány az objektíven keresztül, ám sírni tudtam volna a tehetetlenségtől, hogy ez nem közelebb történik. De ez még nem volt minden. Ezek után a szalonka kisétált az iszapra, és vagy tíz percen keresztül tollászkodott. Az élmény fantasztikus volt, ilyet még élőben nem láttam, de a távolság miatt sajnos fotó nélkül ért véget. Örültem, hogy láthattam ilyet, de bosszús is voltam, hogy nem tudtam fotózni. De hát ilyen is van kérem szépen. Hasonló gondolatok közepette néztem körül, van-e valami a láthatáron. Semmi. Azaz valami mintha balra, a gyékénysávban mozdult volna. Hű, a vörös gém.

Nahát itt a koma ismét. Ez nagyszerű. Ám most nem mutatkozott nyíltan, bent leselkedett a takarásban. A vörös gém halászati stratégiája szöges ellentéte a kis kócsagénak. A vörös gém hosszú percekig állt mozdulatlanul, mire egy-egy halat kikapott a vízből. Utána lassú léptekkel továbbsétált a növényzet takarásában. Sokszor csak a csőrét láttam kikandikálni.

Ahogy figyeltem a bujkáló madarat, feltűnt valami. Rájöttem, hogy miért vörös a vörös gém. A tollazatának színe gyakorlatilag megegyezik az elszáradt gyékénylevelek színével. Beállva közéjük teljesen észrevehetetlen. Tökéletes kapcsolat az élőhely és a madár között. A gém vagy fél órai rejtőzködés után végre kiért egy nyíltabb részre, ahol még halászott is a kedvemért.

De egy-két vízbecsapás után vissza is sétált a takarásba. Micsoda madár! És micsoda élmények megint. Jó délután volt.


Pécs, 2015. augusztus 26.

Apróságok

Mondanom sem kel, hogy az előző hajnalon átélt élmények egyből a hatalmukba kerítettek. Nem szeretek korán kelni, de amikor látom, hogy van értelme az önsanyargatásnak, akkor könnyeben megy a dolog. Szóval pár nap múlva megint hajnali lesre szántam el magam. Mint kiderült, nem hiába. A fotózásban szinte törvényszerű, hogy nincs két egyforma nap, ez most is beigazolódott. A gólyatöcsök ezúttal elkerültek. Vagyis inkább úgy fogalmazok, messzebb mozogtak, nem volt érdemes rájuk pixeleket pazarolni. Volt viszont más. Még csak derengett a reggel, épphogy ki lehetett venni valami mozgást, de az látszott, hogy több madár is a sátor közvetlen közelében tevékenykedik. Mire világosabb lett kiderült, hogy a múltkori zárszóként belépő kis lile most a nap nyitánya lett. Nem is egy, hanem kettő. Egy öreg madár egészen közel merészkedett.

Aki ismeri ezt a madarat, az tudja, hogy mennyire találó a "kis" elnevezés. Borzasztóan kicsi. :) Így az alig 2 m-es távolság nagyon jót tett a fotóknak. A madár nézelődött, majd hirtelen kirángatott egy szép férget az iszapból.

Hmm, finom falat! :) És már el is nyelte. Nagy szerencse, hogy pár másodpercig mozdulatlan maradt, nem volt még túl sok fény, de így sikerült élesen dokumentálni a jelenetet. Közben a háttérben szaladgáló fiatal madár is megérkezett, és ha lehet, még egy kicsit közelebb is került hozzám, mint öregebb társa.

Pazar! A képekbe belenagyítva, örömmel böngésztem a tollazat részleteit. Soha nem voltam még ilyen közel kis liléhez. Ráadásul a napkelte előtti fényviszonyok is nagyon speciálisak voltak. A horizont hajnali fényei már derítették a madarakat, nagyon finom hatást keltve. Olyan megérte érzés kerített hatalmába. :) A lessátor elhelyezése mindig okoz némi dilemmát. Mi legyen a fő csapás? Frontfény vagy ellenfény? Nyílt víz vagy iszappad? Ezúttal megpróbáltam olyan nézőpontot találni, hogy az iszapfelületre és a nyílt vízre is rálássak, de inkább a hátam mögül kapjam a felkelő napot, hogy szép részletgazdag fotókat tudjak készíteni. Nem mindig jött be a választásom, mert sokszor volt rá példa az elmúlt évek alatt, hogy végignéztem a jól kiválasztott hátteremet, amint gyönyörű fényekben úszik a napkeltében, a madarak meg a hátam mögött mozogtak. De nem lehet mindig peches az ember. :) Most jól döntöttem. Az időközben felkelt nap fényében fiatal vízityúk sétált ki a nádasból.   

Az alacsony vízből kilátszó hínármező felé vette az irányt. Nem sietett, a hínár között csipkedve egyre jobban eltávolodott a nádastól, és egyre inkább a sátor előterébe került.

Csak követnem kellett az optikával, és picit nyitnom a zoomon, hogy a hínár tetején lépdelő madár szépen beleférjen a képbe. Ha lehet tükörképpel együtt. :)

Miközben követtem a madarat, a keresőben feltűnt egy másik vízityúk is. Nem is vettem észre, hogy társát követve, ő is kisétált a hínármezőre. A helyzet felkínálta kompozíciót csak keretbe kellett foglalnom.

Jól elvoltam a vízityúkokkal, és az elkészült képek is nagyon tetszettek. Ha más nem jut erre a reggelre, akkor is elégedett lehettem volna. De történt még valami, ami biztosan emlékezetessé teszi a napot. A sátor előtt alig egy méterre madár szaladt át előttem. Csak későn vettem észre, reagálni sem tudtam, de azért egyből felismertem, pettyes vízicsibe volt. Azonnal izgalmassá vált a helyzet, mert egy olyan madárról van szó, amit nemhogy fotózni, de meglátni is ajándék. Eddig én is csak a hangjáról ismertem, élőben még soha nem láttam. Nagy lett tehát az izgalom. Feszültem lestem ki oldalirányba, hátha még egyszer feltűnik. Így lett. A nádas szélében óvatoskodott előre, és ugyan elég közel, de még fotózható távolságban sikerült lekapnom.

Azt hiszem kivételes alkalom volt. Ez a gyakorlatilag láthatatlan madár ott állt előttem. Hát valóban megérte felkelni. :)


Pécs, 2014. július 18.