tőkés réce

Szóval a hajnali szürkület szép lassan napkeltébe vált át. Figyelem a még kissé távol lábaló gémeket, várom, hogy közelebb érjenek. A szemközti öreg fűz ágait már el is érte a napfény, az ott pihenő rétihéja már képkockára kívánkozik.

Egész jól alakul a forgalom előttem is, lassan lőtávolba érkeznek a gémek, amikor hirtelen mind feldobja magát a levegőbe, és elrepülnek. Próbáltam találgatni, hogy mi történhetett, ám a sátor mögül felhangzó kiáltás azonnal választ adott a kérdésre. Rétisas kiáltása töltötte be a tavat, bizonyára ő riasztotta el a gémeket. Csak egy a baj, hogy a sas mögöttem volt. Behúztam hát az objektívet, és a sátorlap alatt óvatosan kidugtam a jó irányba. Messze volt a madár ugyan, de gondoltam egy fotót azért megérdemel. És ahogy a keresőben megtaláltam, felhangzott az ismerős kiáltás, és a párja is landolt mellette.

Már nyomtam is a gombot, így a másik sas érkezése és az azt követő közös kiáltozás már megörökítésre került.

Ej, de sokat vártam ezekre a pillanatokra az elmúlt teleken. De így van ez. A sasok ott ültek a tómederben, távol ahhoz, hogy jó képek születhessenek, a gémek pedig a tó túloldalán várták, hogy a sasok elmenjenek. A reggel így gyakorlatilag el is úszott, a két sas keresztülhúzta a számításaimat. A nádszegélyből előóvatoskodó tőkés réce,

és pár dankasirály javított valamit a helyzeten.

Úgy voltam vele, hogy megér még egy korán kelést a helyzet, így hát másnap hajnalban megint a sátorban kezdtem a napot. Mondanom sem kell, hogy mi volt a nap első mozzanata. Épp csak világosodott kicsit, amikor a víz mellett gyülekező madarakat egy rétisas riasztotta el. Ezúttal azonban közelebb landolt az iszapon, bár így is ki kellett tekerednem, hogy kép is készülhessen róla.

Most ugye, vagy közelebb jön, hogy esélyem legyen a jó fotókra, vagy elmegy, hogy más madár is közelebb merjen jönni. Ezúttal úgy döntött, hogy nem trollkodja szét a reggelemet, és elrepült. Nem is kellett sokat várni, a víz hamar megtelt madarakkal. A prímet a szürke gémek vitték. Különösen azok, melyek egészen közel próbáltak halat fogni.

Van amelyiknek sikerült, van amelyiknek nem, de a szürke gém portré hal nélkül is jól mutat.

Sok madár volt előttem, de a többség kissé távol. A vízen úszkáló dankasirályok közül tudtam választani egyet-egyet, ami közelebb jött,

és a végén egy fiatal búbos vöcsök is meglepett.

Tartalmas reggel volt, elégedetten bújtam elő. De láttam még ezt-azt, így a sátor a helyén maradt...

De csipogást a másik oldalról hallok, akkor miért nem arra ment a vízityúk? Hát mert egy kis vöcsök fióka csipogott. :) Na végre! Két hete vártam rá.

Igaz kicsit megnőtt, már nem az a pelyhes cukiság, de mégiscsak fióka. Az egyik szülő előtte bukkant fel a vízből, ő pedig egyből zaklatni kezdte. Anyuka (vagy apuka) nem nagyon foglalkozott vele, kicsit vakarózott, majd el is tűnt a víz alatt.

Igazi páros képet nem is tudtam készíteni róluk. A "kis" vöcsök kiúszott elém, az éppen felbukkanó nap ellenfényében is megmutatta magát, aztán csipogva ment is tovább.

Közben a beülőre megérkezett egy réce, akkor vettem észre, amikor a vöcskök elmentek.

Szép fények ragyogták körbe a madarat. A pára pedig izzani kezdett, és szinte varázsütésre gomolygó gőzfürdőbe vonta a récét.

Fantasztikus a látvány. Már csak valami szép mozdulat hiányzik... A réce azonban nem így gondolta. Nézelődött még egy kicsit, aztán lecsúszott a vízre, és eltűnt a szemem elől. Van ez így. A nap egyre magasabbra kúszott, a pára ritkulni kezdett, majd rövidesen el is illant. Már le is tettem róla, hogy valami más is történni fog, amikor jobbról, a nádasból előkerült a vízityúk. A szélső beülőre tornázta fel magát.

Mondanom sem kell, hogy már megfelelő beállításokkal vártam. A fény iránya ugyan nem volt tökéletes, de a ragyogó vízcseppek és az átvilágított tollak mindig elcsábítanak.

Így adódott, hogy a vízityúk is bekerült a fekete sorozatba. :)

A nap szerencsésen pont mögötte bújt ki a horizont fölé, szépen aranyozva a vizet, és kontúrozva a madarat. Na kérem, indulhat a műsor. A réce nem is várakoztatott, alapos tollászkodásba kezdett.

A látvány nagyon szép volt, nem is volt más dolgom, csak ráfeküdtem az exponálógombra, és próbáltam minél több repülő vízcseppet begyűjteni,

és minél több átvilágított tollat a képekre exponálni.

A réce, amint rendbe szedte magát, visszacsusszant a vízre. Szép volt, de még nem volt vége. Kicsit távolabb egy tojó szintén tollászkodott a vízen. Gyönyörűen gömbösödött előtte a víz, megfelelően sötét volt a háttér, teret engedtem hát művészi énemnek. Állítottam egyet a fényképezőn, és vártam a pillanatot, amit a réce meg is adott nekem. Kiemelkedett a vízből, és csapott néhányat a szárnyaival. Válaszként megszólalt a fényképező is. Vízcseppek milliói szálltak a levegőben, a vízen megannyi fénygömb díszlett, és közéjük szépen rajzolta meg a madarat a nap. Csoda volt. Pillantképek egy pillanatnyi univerzumról, és pillanatképek madaras világomból.

A récének azonban nem volt nyugta, egy közelben elhaladó szárcsának nem tetszett az előbbi műsor, és nekirontott.

Az események lekötötték a figyelmemet, pedig a szélső beülőt is kerülgette az előző gácsér. Egy tollrázásra azért odaértem hozzá is.

Ezzel aztán a réceshow véget is ért, elsiettek a dolgukra. De a háttérben mozgolódás támadt, megérkeztek a vöcskök. Szemlátomást nagyobbak már, mint egy hete, és kevésbé félénkek is. Miközben mindkét szülő zsákmány után kutatott, a fiókák a nyílt vízen úszkáltak. Nem jöttek ugyan közel, de ahhoz már elég volt a távolság, hogy mint eleven buborékokat, a vízen úszó fénygömbök közé komponáljam őket.

Szentségeltem is rendesen, a hullámzó víz teljesen megtörte a varázst.

Nem is fényképeztem, inkább csak néztem, ahogy a réce teszi-veszi magát előttem. Közben a napkelte is megérkezett, és időnként a szél is elült. Na, talán kialakul valami.

Az előbukkanó nap szépen aranyozta a vizet, amikor a réce visszajött.

Felmászott a faágra, megrázta magát, kicsit nézelődött,

majd leült pihenni. A háttér még mindig nem volt tökéletes, a néha feltámadó szél még befodrozta a vizet, de ezt már nem bántam.

Miközben a barátréce nézelődött, a másik beülőre egy tőkés réce ugrott fel.

Csak egy tollrázás erejéig maradt,

visszatértem hát a barátrécéhez. És láss csodát, a szél teljesen elcsendesedett, és a háttér szépen kisimult.

Na most kellene valami mutatvány! A barátréce meghallotta a kérésemet, és hosszas tollászkodásba kezdett. Nem volt más dolgom, ráfeküdtem az exponálógombra.

Azt azért láttam, hogy a fény iránya nem tökéletes, kissé oldalba kapta a madarat, de fene se bánja, a barátréce kitett magáért. Amint végzett, lecsusszant a fáról, de csak azért, hogy helyet adjon az asszonynak. A hímet a tojó váltotta a beülőn.

Közben a nap is magasabbra emelkedett, kicsit művészkedhettem is.

És amint a réce kitárta a szárnyait, a nap képe is elkészülhetett.

Szép volt. A tollakat gyönyörűen világította át a napfény. Mindeközben a hím a közelben türelmesen várakozott,

és miután a tojó is elvégezte reggeli toalettjét, együtt úsztak el.

Amilyen esélytelennek tűnt a reggel, a végére csak kialakult. Jó érzéssel másztam elő a lesből, hiszen jól sikerült a récék hajnala.

A vöcsök elúszott a dolgára, helyét récék vették át. Némelyek egészen közel, a tutaj előtt haladtak el miközben táplálkoztak,

mások inkább a beülőt választották.

Szárnycsapkodás,

tollászkodás, nézelődés

és fürdőzés is bemutatásra került, csak a gombot kellett nyomnom szorgalmasan.

Tartalmas volt az előadás, az biztos, de még nem volt vége. A tőkések között apróbb réce tűnt fel. Egy cigányréce szerette volna birtokba venni a beülőt. Ez ugyan a tőkések miatt nem sikerült neki, de pár közelebbi felvétel azért készült róla.

A récék ezzel odébb is álltak. A méla nézelődést a jégmadár szakította félbe. Hangos ti-ti-ti hangján előre szólt, hogy jön.

A buzogány csúcsa úgy tűnik kedvelt leshelye lett. Nincs túl messze, a 2,5 m-es távolságból az objektíven keresztül már látom a szemében a napkeltét.

Elöntötte a fény a tavat, a pára is eltűnőben már. A visszatérő kis vöcsköt szépen oldalba kapta a napkelte.

Szerencsére ismét a beülőt célozta meg.

Ritka dolog a vöcsköt teljes egészében látni, hát nem fukarkodtam az expóval. Még egy szép tollrázásra is futotta.

Ej de jó volt. A reggelt végül a jégmadár zárta. A napfény festette háttér előtt szemlélte a környéket, és mint egy pecás a horgászbotját, úgy szorongatta a buzogány csúcsát...

Nem is vártam sokat, a legközelebbi hajnalon próbára is tettem a szerencsémet. Az éjszakai hideg ismét megtette a hatását. A víz fölé masszív pára képződött, ami csak fokozta a napkelte előtti sejtelmességet. A hínármezőn táplálkozó fiatal vízityúkból is csak akkor látszott valami, amikor a közelbe ért.

Elindult a nap, vártam, hogy kicsit oszoljon a köd, és többet lássak az objektíven keresztül. A nyár eleji zsongás már eltűnt, csend van. Egy-egy hangból lehet csak következtetni, hogy mi is történik a környéken. Így hát fülelek. Jégmadár éles hangja vág át a ködfalon. Rövidesen ő is előbukkan, és a tutaj melletti gyékénybuzogányon landol.

Mosolyogtam is, előző nap délután szúrtam oda ezzel a szándékkal. Fény még sehol, de a madár itt van, hát fényképeztem.

Régi ismerősök vagyunk, hát köszöntünk egymásnak, majd a jégmadár átröppent a túlsó nádszegélyhez. De nem maradtam látnivaló nélkül, kerregve egy nagy kócsag szállt le elém.

Szinte feloldódott a nagy párában, ahogy a hínármezőben sétálgatott.

Egyszer-egyszer kapta csak oldalba a kelő nap fénye, ha utat talált a köd repedésein.

Kicsit elfordultam a kócsagtól, mert jeges barátom visszatért a buzogány csúcsára.

A napfény már az ő tollait is elérte. Finoman ugyan, de feltűnt az irizáló hatás az oldalán.

Közben a kócsag kicsit beljebb ért a nádszegélytől. Időben pillantottam felé, mert amit láttam a keresőben, olyat még nem nagyon tapasztaltam.

Amint ellépdelt a nádszegély mellől, az addig halványan felsejlő növényzet teljesen eltűnt mögüle. A ráeső gyenge napfénytől finoman világítottak a tollai, a sűrű pára pedig egészen különleges, halvány kékségben ölelte körül.

A kék és fehér sejtelmes játéka alakult ki abban a pár pillanatban, amíg a madár átért a másik oldalra, és eltűnt a szemem elől.

Pár pillanatnyi, mulandó csoda volt, de csoda volt. Levezetésnek még próbálkoztam a túloldalon úszkáló récékkel,

és a hínármezőn csipkedő szárcsákkal,

de a ma reggeli varázslat már elmúlt, ideje menni. Lángos lesz a reggeli...

Jobbról egy tőkés réce úszik be elém.

A pörgefarkú gácsér díszes ruhája erősen megkopott, vedlésben van már. Egyenesen a les előtti fára kapaszkodik fel, tollászkodni kezd.

A nap már kacsintgat a fák közül, de a beülőt még nem éri el. A récének sem tetszik, átúszik a másik oldalra.

De nem érti a lényeget, egy tollrázás után visszamászik a fára, ott rendezgeti cserélődő tollait.

A nap viszont töretlenül emelkedik, utoléri a faágon pihenő madarat.

Ám a gácsér nem marad nyugton, lecsúszik a vízre, és odébbáll. Helyét egy tojó veszi át.

Nem teketóriázik, szép szárnycsapásokkal köszönti a reggelt.

Na ezt már szeretem, bár az ellenfény még nem az igazi. Sebaj, úgy tűnik a tojó nem siet. Ráérős tollászkodásba kezd.

Közben a gácsér is visszatér. Most azonban jó érzékkel a megfelelő helyet foglalja el.

Beúszik a gömbök közé, és ott szórja le magáról az izzó vízcseppeket.

Eközben a tojó türelmesen kivárta az idejét. A nap végre a kellő magasságba ér, és gyönyörűen rajzolja körbe az ágon ülő madarat.

Egyszerűen varázslatos a látvány. Megszűnik a tó, a nádas, a les. Csak a fény marad, a rajzoló, alkotó fény, mely a sötét vászonra tollászkodó récét fest...