nyári lúd

A vázszerkezet javíthatatlanul megsérült, nem volt más, cserélni kellett. De a saját útját járó madárfotósnak minden eshetőségre fel kell készülnie, ha fényképezni szeretne. Bár más tervem volt vele, a kerti tárolóban várakozó tartaléktutajt tettem vízre.

Így két napra rá újra volt vízen úszó lesem, amiben pár nap múlva bizakodva vártam a napfelkeltét...

...A békakórus már befelé bandukolva megütötte a fülem, a les sötétjében fekve pedig bakcsó hangja és a kis vízicsibe kiáltása színezte a brekegő hangzavart. Remek volt a hangulat a napkeltét megelőző félhomályban. Csak a fotóalanyok hiányoztak még, hogy tökéletes legyen a reggel. Érkeztek is egyre-másra, de leginkább az öböl túlfelére. Már javában színesedett az ég alja, mikor említésre méltó dolog történt. A nádszegély mentén libacsalád tűnt fel, majd hirtelen még egy. A kislibákat vezetgető szülők a töltés felé tartottak, legelni vitték fiókáikat. Azonban az helyett, hogy felém tartottak volna, beváltottak a nádszegélybe, és eltűntek a szemem elől. Sebaj, majd legközelebb. Jó negyed óra múlva azonban egy újabb családra lettem figyelmes. A két szülő között majd tucatnyi pehelygombóc lebegett a vízen. Jaj, eszem a csöppségeket. :) Velük szerencsém volt. Előttem vezetett el az útjuk, és így gazdagabb lettem néhány hangulatos fotóval.

Így már nem is bánom a lessel történteket. A kislibák közelsége stresszoldó hatású. :)

Egy-két gácsér volt a csapatból, amik megkönyörültek rajtam, és ha nem is olyan közel kerültek hozzám, mint szerettem volna, de őket már hazavittem a memóriakártyán.

Nem is kell mondanom, hogy nagy kedvencem ez a madár is.

A récéken kívül libák is mozogtak a vízen. Eleinte tőlem távolabb,

aztán egyre közelebb.

A nap már a horizont felé közeledett, és a szél is elcsendesedett. A szépen tükröző, kisimult víztükrön az egyikük megtisztelt a közelségével, és ennek hála egy fantasztikus sorozattal zárhattam a napot.

Valahogy könnyebben jönnek most a libás képek, hogy nem őket kergetem. Ezt csak erősítette az a látvány, ami ezután tárult elém. A szemközti sarokban, a nádasból libacsalád bukkant elő. A két szülőt sok, apró, sárga tollgombóc követett.

Nem ért meglepetésként a dolog, hiszen jó két hete láttam az első kikelt fiókákat. Az viszont igen, hogy a kis csapat a nádszegély mentén szépen közeledett felém.

Lassan kezdett komollyá válni a dolog, ugyanis úgy tűnt, hogy a libaszülők előttem tervezték elvezetni fiókáikat.

Olyan helyzet alakult ki hirtelenjében, amire nem számítottam. A képmező megtelt a kislibákkal. Vigyorogva néztem a vízen lebegő, sárga tollpamacsokat, és persze a fényképező is dolgozott folyamatosan.

Ilyenkor a legaranyosabbak. Amint elkezdenek nőni, a tollazatuk elveszti ezt a szép árnyalatot.

A két szülőnek viszont biztosan feltűnt valami szokatlan, mert gyanúsan méregették az objektívet. Szúrós szemük elől nehéz elbújni, és most egyértelműen gyanút fogtak.

Bár nem láthattak, gyanús lett nekik a dolog. Egy darabig felém tekintgettek, közelebbről is megnéztek,

majd szépen visszafordították a csapatot.

Amint eltávolodtak, a gúnár még egy látszattámadást is bemutatott a túloldalon úszó magányos liba felé,

majd miután kiadta magából a feszültséget, eltűntek a szemem elől.

Hát, akár haza is mehettem volna egy ilyen élmény után, de ugye a récékért jöttem, hát maradtam. A tutaj előtt felbukkanó kis vöcsök segített múlatni az időt.

Régi ismerősök vagyunk már. Az első fotóalanyaim között szerepelt, mikor annak idején tutajra szálltam. Na de térjünk a lényegre. Időközben a récék is megjelentek a látótérben.

Elhatároztam, hogy megvárom, míg a közelembe érnek. Az elmúlt hetekben dúskálhattam a kanalas récékkel kapcsolatos képekben, közeli felvételeket szerettem volna még készíteni róluk.

Szerencsére a récék is ugyanígy gondolták. Nem panaszkodom, gyorsan telt a memóriakártya.

Hát ez remek volt, de még mindig nem ért véget a nap. Az egyre szebb fényekben cigányrécék váltották a kanalasokat a tutaj előtt.

Bukórécékhez híven szépen merülgettek, majd tollászkodtak. Igazán szép pillanatoknak lehettem szemtanúja.

Nincs mese, a cigányréce ezekkel a szép csoki árnyalatokkal nagyon szép madár. Az egyik hím ráadásként még udvarolgatott is egy kicsit a közeli tojónak. Nyakát harmonikaszerűen nyújtogatva mókás látványt nyújtott.

Hát ez sem volt semmi, igazi réceparádé ismét. Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára ennyire termékeny egy fotós projektem. Az elmúlt másfél hónap biztosan dobogós helyezésű. Lassan végéhez közeledett a délután. A tutaj előtt, már árnyékot vetett a lebukó nap. Búcsúzóul kaptam még egy-két szép pillanatot. Soha rosszabb napot! :)

Szépen mutatta magát az objektívnek, én meg élveztem a látványát a sima víztükör nyújtotta homogén környezetben. Nézegettem volna még, de erre csak egy jó óra múlva adott lehetőséget ismét, szintén csak rövid időre.

Időközben a területes vöcsök is beköszönt. Trombitált egy kicsit, majd ő is magamra hagyott.

Újabb egy óra hallgatózás után, mert néznivaló nem igen akadt, végre valami fehér folt tűnt fel a szemközti nádfal mentén.

Kanalas réce nyújtóztatta ki a szárnyait az egyre szebb fényekben. Sőt, mögötte akadt még egy. Felcsillant tehát a remény, mert két pár is szűrögette a vizet a kis öbölben. Aztán egyszer csak ismét megtörtént a csoda.

Ott volt megint előttem a két kanalas réce, alig fértek bele a képkeretbe.

Jó húsz percnyi tollászkodásba kezdtek, nem volt más dolgom, csak a gombot nyomni.

Hát így történt. Jó volt, szép volt. Nem tudom, hogy lesz-e még kanalas réce előttem idén. Ha lesz, én lefotózom. :)

A nagy csetepaté közben észre sem vettem a megjelenő nyári ludat. Mire a szárcsák úgy vélték, hogy eleget ütlegelték egymást, már ott úszott a hullámzó vízen.

A tollászkodáson addigra már túl is volt, csak ringatózott kicsit az esőben,

majd a dolgára sietett. Sokáig nem is történt egyéb, minthogy a tutaj tetejét csapkodta az eső, és a szokásosnál jobban ringatta a szél. Illetve ez nem teljesen igaz, az öböl túlfelén nászoltak a vöcskök, és a récék is megjelentek a nádszegély mentén. Mondanom sem kell, hogy valójában a kanalasok miatt áztatom magam ebben az időben. Itt is vannak, összesen 5-6 pár lehet a tutaj előterében. Szigorúan párban mozognak, és jellegzetesen, a fejüket a víz alatt tartva cirkáltak a vízen. Jó másfél óra is eltelt mire odáig jutottunk, hogy némelyik kanalas pár már annyira közel ért, hogy a fényképező is munkába lendülhetett.

Jaj de megszerettem ezt a madarat. Az a szerszám a csőre helyén valami elképesztő.

Fantasztikus dolog ez, és ilyenkor aztán már abszolút nem számít, hogy esik-e az eső vagy nem. Közel és távol is kanalas récék cirkálnak a vízen, és most ez a lényeg.

Közelebb, még közelebb. Mondtam nekik.

És akkor megtörtént. Pár napja elhelyeztem egy vastagabb ágat a nádszegély mentén, hátha a récék birtokba veszik, és pihenőfának használják. Úgy látszik, a kanalasokkal egy rugóra jár az eszünk. A legközelebbi páros célba vette a fát.

Jó húsz percnyi tollászkodás és pihenés következett. Nem részletezem, mindent leképeztem.

Na, hát nem tudom hova lehet ezt még fokozni, mindenesetre megpróbálom. Talán, ha kisüt a nap... :)

és egy hangoskodó vöcsök is beúszott a les előterébe.

Jaj de szeretem a vöcsköket. :) Na de közben már kiszúrtam, hogy kissé oldalvást feltűnt pár réce is. Kendermagos récék voltak. Régi vágyam volt már közelebbről megismerkedni ezzel a fajjal. Készültek is a képek, de a távolság, és a hullámzó víz nem segített. Várni kell még. Jó 15-ös csapat volt, de a párok már többé-kevésbé együtt mozogtak. Ahova a tojó úszott, a hím mindig követte. Lassan, de biztosan egy-egy páros szépen közeledett.

Ahogy telt az idő, a szél is csendesedett, kisimult a víz, és a madarak szép, monokróm környezetben kerültek a memóriakártyára.

Időnként még az is előfordult, hogy egy-egy hím még közelebb került. Na nem mondom, hogy optimális távolságra, de ezekkel a képekkel bőven kiegyeztem erre a napra.

Azt hiszem új kedvencre találtam. A kendermagos réce hímjének finom mintázata teljesen elvarázsolt, a csapat folyamatos beszélgetése pedig jó hangulatot adott az egész estének. Soha rosszabb fotózást! :)

Január vége volt már, mire egyéb teendőim mellett odáig jutottam, hogy először ki is feküdjek. Persze azt mondanom sem kell, hogy a szürke időben nem sok történt az első alkalommal. Míg én a tutajon vártam a szerencsémet, addig a madarak leginkább a tó másik, ködbe vesző végében élték az életüket. Egy nyári lúd volt az első fotóalanyom.

Nem maradt sokáig, néhány hattyú úszott be elém, és ezzel együtt a liba távozott. A fennmaradt időt a hattyúk töltötték ki.

Készült már közeli és távolabbi kép is,

mikor kiszúrtam, hogy az egyik madár lábán színes gyűrű van. Addig próbálkoztam, míg tollászkodás közben sikerült pár olyan kockát lőni, ahol látszott a gyűrűszám. Így legalább a tudomány számára is sikerült némi adatot gyűjteni.

Egy hét múlva ismételtem. A derült égbolt szép naplementét ígért, teljesen más képet mutatott a tó.

A fotóalanyaim azonban ugyanazok maradtak. A számos izgalmas hang sejtetni engedte, hogy jó fajok vannak a vízen, de előttem egyelőre leginkább csak a hattyúk mozogtak.

A hattyúk mellé a libák is megérkeztek. Ezúttal többen voltak, sőt párban mozogtak. Nem csoda, libáéknál korán kezdődik a költési időszak...

A szombat hajnal alkalmasnak is tűnt, hogy elindítsam a hatodik tutajos szezont... Az eget nehéz felhők takarták, a napfényre kevés esély mutatkozott. Ahogy pirkadni kezdett, ez egyre nyilvánvalóbbá is vált. Egy-egy lángoló felhő jelezte csupán a napkelte idejét.

Sebaj, a vizet betöltő hangok, a nádasból kihallatszó loccsanások és a les jól eső atmoszférája ellensúlyozta a fény hiányát. A tutaj elé beúszó kis vöcsök pedig elindította a napot is.

Régi ismerős már, de egy szép, közeli kis vöcsök fotónak mindig van helye a kollekcióban.

Szárcsák is mozogtak a közelben. Javában megy az ilyenkor szokásos kergetőzés. Néhányuk homlokpajzsán véres hegek árulkodnak az összecsapások komolyságáról.

Szóval jó volt a hangulat. Pirregett a tücsökmadár, megszólalt idén először a kakukk, és a nádas fölött rétihéják járőröztek. És a hangokból ítélve a libák is felébredtek. Először a nádas mélyéből hallatszott egy-egy gágogás. Majd egyre több, egyre közelebbről, aztán már a látótérben is átrepült néhány. A tutaj mostani pozícióját a korábbi két év megfigyelései alapján választottam. Libát akarok fényképezni, mégpedig közelről. Ráadásul a napokban már frissen kikelt fiókákat is láttam, úgyhogy nagy volt bennem az izgalom. Talán fél óra is eltelt ebben a feszült várakozásban, mikor egészen közel szólt egy hangos gágogás, amit finom csobbanások, loccsanások kísértek. Libák vannak a közelben, méghozzá nagyon közel. Levegőt is alig mertem venni, amikor megláttam. Nem lehetett messzebb 2-3 méternél. Halkan sziszegve, a környéket pásztázva úszott be elém a gúnár.

Nagyon közel volt. Forgolódott, pásztázta a környéket, és szemmel láthatóan a rá meredő fényes szemet méregette.

Egy oka lehet csak annak, hogy ennyire figyelmes, és ez szinte azonnal ki is derült. A les elé apró, sárga tollgombócok úsztak be.

Fiókái miatt volt ennyire izgatott. Mielőtt bevezette volna családját a vízre, felmérte, biztonságos-e a terep.

A kislibák pedig halk csipogásokkal a forgolódó gúnár után igyekeztek, hol jobbra, hol balra,

mígnem aztán a hátvédként megérkező tojó zárta a sort.

Amíg a gúnár a les mellett, a gyékénysáv mentén tovaúszott, a kis csapat várakozott pár másodpercig előttem,

majd miután biztonságosnak bizonyult a továbbhaladás, ők is követték, és eltűntek a szemem elől.

Micsoda pillanatok voltak! Talán az egyik legmegkapóbb jelenet a libák életében, amikor a szülők a frissen kikelt fiókáikat vezetgetik. A féltő, óvó szülői viselkedés, és a fiókák ragaszkodása a szüleikhez nagyon kedvessé teszik a nyári ludak családi életét. Három tutajos szezon kellett, hogy mindezt testközelből átélhessem. Felemelő érzés volt.