volgyis blogja

Erős a napsütés, nem éppen fotózásra való az idő, de ezen eszembe se jut bánkódni, pár kocka, és ismét egy kicsit közelebb "csúszok".

Nagyjából érzem, hogy a madár tűrőképességének határán járok, mert egyre sűrűbben emeli fel a tekintetét rám. Amennyire lehet lapulok, fényképező a földön, a fejemet sem emelem fel, de még egy kicsit közelebb kell mennem! A banka belép egy kis mélyedésbe, csak a fejét látom.

Amint lehajol, hogy felvegyen valami rovart, még egy csúszást kipréselek magamból. Jó lesz! A madár kilép a fű takarásából, és nyújtózik egyet, felemeli bóbitáját. Lélegzetvisszafojtva eresztettem rá egy sorozatot.

Miután megrázta magát, rám nézett, majd felrepült az egyik öreg eperfa ágára. Talán 6-7 m-re voltam már ekkor tőle. Remegve álltam fel, és izgatottan néztem vissza a képeket a fényképező kijelzőjén. És igen, megvan a mozdulat! Nagy pillanatok voltak ezek nekem! Lassan öt éve vagyok a búbosbanka nyomában, azóta keresem a lehetőséget, hogy fotózni tudjam ezt a gyönyörű madarat. Nem gondoltam volna, hogy az első alkalom egy véletlen találkozás lesz, és hogy rögtön elsőre egy ilyen remek képet sikerül készíteni...

Aha, megvagy! Nem sokat teketóriázik, forgolódik picit, vizsgálja  a mohát, majd nekiáll, és elkezdi tépni, ráncigálni.

Heves mozdulatokkal szaggat ki belőle nagy darabokat, néha az egyensúlyát is elveszti, annyira dolgozik.

Aztán, mikor már több nem fér a csőrébe, elrepül.

Néhány perc múlva azonban újra jön, és kezdődik a cibálás, ráncigálás, míg ismét tele csőrrel repül el ugyanabba az irányba.

Sokszor visszatér, van lehetőség, hogy több kompozíciót is kipróbáljak. Mókásan fest, ahogy megtömött csőrrel igyekszik még egy kis mohát felszedni.

Bár a tojó egyedül dolgozik, rigóéknál ez így szokás, a hím mindenhova követte. Többször csak a les fölötti fa ágára ült, onnan nézte, hogy a tojó mit csinál, de volt, hogy le is szállt a mohalelőhely mellé, amíg párja megtömte a csőrét egy újabb adaggal. Majd együtt repültek el a készülő fészek felé.

Amíg rigóék fordultak egyet, és az itató felszabadult, a közelben éneklő barátka is leszállt, bár ő nem moháért, hanem, hogy igyon egyet.

És a szomszéd bokrosban éneklő vörösbegy is megmutatta magát egy rövid időre.

Szóval zajlik az élet az itató körül, megtelik az erdő élettel, mindenki teszi a dolgát annak rendje és módja szerint. Sőt a távolból megszólalt az idei év első kakukkja is...

Két odúban megtaláltam a már megszokott mogyorós peléket is. Bár az odúk nem számukra készültek, azért örülök nekik, védett állatok.

Az újonnan létesített odútelep odúi még érintetlenek. Azonban a füleskuvikok számára kihelyezett odúk egyikében is cinege tojásokat találtam. Itt a gazda kilétére is fény derült. Széncinegék foglalták el a "D" típusú odút. Nem lesz szűkös a lakás nekik, az biztos. :)

Akkor fotóra nem volt idő, de a látvány nem hagyott nyugodni, így vissza kellett mennem, hogy néhány képet is elkövessek.

Érdeklődve figyelte az objektív végét, ami kilógott hevenyészett leshelyemből, miközben föl-fölugrott a kerítés tetejére.

Örülök, hogy ebben az évben is visszatértek. Hozzátartozik már az udvar hangulatához, ahogy a kerteben vadászgatnak, vagy a kerítésen ülve rezegtetik rozsdás farkukat.

Gyors fotó, aztán irány lefelé, hadd csendesedjen el ismét a torony. Legközelebb már fiókák lesznek.