egerészölyv

Jó volt nézni a nagy sürgést-forgást. A hó tetején erdei pintyek, mezei verebek, egy-egy fenyőpinty, fent az etetőtálcán a zöldikék, tengelicek, és a rengeteg cinege. Néha bevágódik közéjük egy harkály vagy egy meggyvágó is. Az ölyvek beülőfáját pedig egyenlőre szajkók használják. Rajtuk próbálgatom, hogy mire elég a napfény és a hó derítése.

Nem rossz, de a szajkó még 1/1600-nál is bemozdul.    

El is telik a délelőtt, az apróságokon kívül egyenlőre nem mozdul más. Fél kettő is van már, mire az első ölyvet meglátom a lesből. Szépen közeledik, de olyan világosnak tűnik.

Igen, a fehér madár az, amit még december végén fotóztam. Azóta többször is láttam a környéken, itt töltötte az egész telet. Örültem, hogy ismét közelebbről megtisztelt. Egyenesen áthúzott a les fölött. Ha a fotózástól eltekintek, ezt azért nagy eredménynek, és fontos tényezőnek tartom. Számomra a ragadozók etetésének sikerességét és létjogosultságát igazolja ennek a madárnak az egész télen át tartó jelenléte. Na szóval Hófehérke (Így neveztem el. :)) eltűnt a látótérből. Nem szállt le, gondolom ellenőrizte csak a terepet. De nem így a hollók. Ismerős "korr-korr" a les fölül, majd a jellegzetes szárnysuhogás, és a két madár már be is fordult a kunyhó elé.

Az egyik a földre, a másik a beülőfára. Gyönyörű madár, nem tudom megunni. Sosem ugyanolyan az a fekete.

De kiismerni sem tudom őket. Ki tudja miért, 2-3 perc nézelődés után elrepülnek. A hollók rövid jelenléte azonban elindított valamit, ugyanis a távozásuk után a légtérben szinte azonnal mozgolódni kezdtek az ölyvek.

Először csak távolabb, de aztán egyre közelebb húztak át fölöttem.

Mígnem az első madár rászánta magát a landolásra.

Nagyon koncentráltam, és végül sikerült lekövetnem a mozgását.

Szépen lehuppant a hó tetejére, gyönyörű volt.

A hó szépen megtartotta a madarat, én meg csak élveztem a látványt.

Erre persze a többi madár is felbátorodott. Már a második ölyv is a légtérben volt.

Egy biztonsági kör, és már ő is a hó tetején csücsült.

Mivel az első madár már javában táplálkozott, ő is egyből a lényegre tért. Hirtelen paprikás lett a hangulat.

A két madár egymásnak ugrott. Micsoda helyzet! A fotón a nem kívánatos elemeket gyönyörűen takarta a vastag hó, nem kellett ezen aggódnom, csak nyomtam a gombot.

Fél szemmel azért az eget is kémleltem, mert gondoltam, hogy ez a földön zajló csetepaté nem marad hatás nélkül. A légtér is mozgalmassá vált. Hófehérke ismét megjelent, de megint csak áthúzott.

De szerencsére jöttek további madarak is.

Éreztem, hogy elkaptam a fonalat, minden érkező madár kapott egy-egy sorozatot, ki tudja melyikből kerül ki a "kép".

Újabb landoló a hó tetején,

és újabb érkező madár a levegőben.

Bevallom őszintén nagyon élveztem a helyzetet. A záridő folyamatosan 1/2000 körül, szikrázó napsütés, és a madarak csak jönnek egymás után.

A hely kezdett kevés lenni, már a beülőfáért is harcolni kellett.

Az etetőtér szélén is egyre több madár várakozott, hogy sorra kerüljön.

A táplálékhoz azonban csak egy madár fért hozzá, lévén, hogy a korábbi, széthurcolt maradékot most elfedte a hó, így ott csak a domináns egyed táplálkozhatott.

Persze a többiek folyamatosan próbálkoztak közelebb kerülni egy-egy rárepüléssel, ami vagy sikerült, vagy nem.

A domináns madár pedig csak tömte magát, amíg tehette.

A nézők száma meg csak gyarapodott.

A helyzetet egy merész fiatal madár oldotta fel, aki végül is neki mert ugrani az eddig a területet tartó öreg példánynak.

Az elkövetkező egy percben olyan sorozatot sikerült megörökíteni, amire nagyon régóta vágytam. Azt hiszem nem kell magyarázat, beszéljenek a képek!

Az öreg ölyv végül átadta a helyét a többieknek, akik végre hozzá juthattak a táplálékhoz.

Persze a többiek ugyanúgy folytatták a viaskodást a táplálkozáshoz való jogért.

Én meg csak fotóztam őket, ahogy tudtam. Nem mondom, jó érzés volt.

A nap lassan alábukott a hegygerincnek, a hó felszíne már árnyékban volt.

De a hátteret adó hegyoldalt még szépen bevilágították a napsugarak, jól mutatott a beülőfán várakozó madár mögött.      

Hamar eltelt a délután. A placcon megfogyatkoztak a madarak, az utolsó beszálló pillanatokat már a lebukó nap fényében fotóztam.

Micsoda nap volt! Még most is futkos a hideg a hátamon. Egyrészt hatalmas élmény volt, másrészt olyan fotókollekcióval gazdagodtam, amire egész télen vártam. Minden pillanatot sikerült ezen az egy délutánon megörökíteni, amit célul tűztem ki magam elé erre a télre. Viszont mikor ezeket a sorokat írom, már nyoma sincs a sok hónak. Elég volt egy napos szitáló eső, és az enyhülés, és már el is vitte a nagy havat. Úgy látszik tényleg igaz, hogy minden csoda három napig tart. :)  

A január végén sikeresen elkapott havazástól ez a mostani némileg különbözött. Valahogy nem volt olyan sötét, a felhők nem ereszkedtek olyan alacsonyra, ennél fogva a fényképező meglepően jó záridőket adott. Na, így már nem csak szép, de egészen kecsegtető is a helyzet. Egyből a röpképekre koncentráltam, és a sorban érkező madarakat próbáltam lekövetni.

Szerencsére az ölyveken most nem múlott a dolog, mert egymás után érkeztek a helyszínre.

Gyönyörű mozdulatokat sikerült kimerevítenem a landolás pillanatairól. És a havazás meg inkább csak fokozódott, mintsem csökkent volna.

Nagyon tetszett, amit a kamerán viszontláttam. A hóesés nem csíkokként jelent meg a fotókon, hanem gyönyörűen kirajzolódtak a hópelyhek.

Egyszerűen mesés volt. Az izgalmakat csak fokozta, hogy a kunyhó fölül egyszer csak a hollók hangját is meghallottam. Most ugyan nem volt velük szerencsém. Találtak valami széthurcolt koncot, amit én nem vettem észre, és egyből takarásba szálltak le. Az egyikük kíváncsiskodott csak elő, hogy közelebbről megnézze, az ölyvek min szorgoskodnak.

Az ölyvekben azonban nem kellett csalódnom. Folyamatosan biztosítottak látni és fotózni valót egyaránt. A domináns egyed, egy öreg példány, minden bizonnyal tojó, mert szemmel láthatóan nagyobb volt a többinél, (Köszi Lotár! :)) elég vehemensen védelmezte a zsákmányt. Táplálkozás közben folyamatosan figyelt,

és minden érkező potenciális vetélytársat azonnal elhajtott. Amazoknak nem volt más választásuk, várakoztak. Így a beülőn is megnőtt a forgalom.

A földről elkergetett madarak egy emelettel feljebb akartak várakozni, de mivel ott csak egy hely van, ott is kialakult egy kis csetepaté. A gyengébbnek bizony onnan is távoznia kellett. Az már csak szerencse kérdése volt, hogy mindezt felém nézve, vagy nekem háttal teszik.

Sajnos az utóbbi történt. Sebaj, így is remek kis nap volt. :)

Ez van, na. Én igyekszem minden alkalommal. Persze a már előttem lévő madár mozdulatait könnyebb kiszámítani, mint elkapni egy váratlanan pillanatot. Több egyed alkalmazza azt a módszert, hogy először landol a fán, majd pár perc nézelődés után leugrik a földre. Ezeket a helyzeteket azért nagyobb hatásfokkal tudom kihasználni.

A másik könnyebben kihasználható helyzet, amikor a földről startolnak. Ez még akár jó eredményt is adhatna, ha sikerülne a madarat a kép keretein belül tartani,

vagy ha a madár jó irányba repülne, és nem a hátsó felét mutatná a les irányába.

Persze, az is igaz, hogy soha nem készítettem még ennyi röpképet, mint az elmúlt két hónapban, és minden fotózásról újabb élményekkel térhetek haza. De az elképzelt fotó utáni vágy újabb és újabb lesre sarkall. Főleg úgy, hogy az elképzelt jelenetet már viszontláthattam az LCD-n, csak hát életlenül. Úgyhogy a lehetőség maximálisan benne van a helyzetben, s mint tudjuk, nincs két egyforma nap, tehát új nap, új remény. :)

Gyorsan bevackolok a kunyhóba, és kezdődhet a fotózás. Szeretem a havazást. Ilyenkor olyan csend ereszkedik a tájra, amit máskor nem tapasztalhatunk. A friss hó minden neszt elnyel. Az alacsonyra ereszkedő, nehéz felhők a hegycsúcsokat is elnyelik, és szakadatlanul havazik. A csendet csak az etetőre járó madarak surrogása töri meg, de ez olyan zaj, ami hozzátartozik az ilyenfajta csendhez. Magával ragadó a látvány. Ez az egyik oka annak, hogy sok év után még most is szívesen töltök órákat a lesben. A kunyhó panorámás ablaka csak elősegíti ezt, olyan HD tv ez, amit nem lehet sehol megvásárolni. :) A vastag felhők miatt nem volt sok fény, a gyors kismadarakkal nem is nagyon tudtam mit kezdeni. Néhány kísérlet után fel is adtam, inkább élveztem a látványt.

El is telt a délelőtt, nagyobb madarat nem is láttam. Fél három volt már, mikor a les fölötti korrogás jelezte, hogy a hollók megérkeztek. Pár pillanat, és meg is láttam őket. Szokás szerint berepültek a terület fölé, és tettek pár kört. Vártam, hogy leszálljanak, de nem tették. A sűrű hóesésben eltűntek a szemem elől.

Kár. Nem tudom kiismerni a hollókat. Azt csak ők tudják, mikor mit tesznek. De sokáig nem volt időm ezen gondolkodni, pár perc elteltével ölyv fordult be a látótérbe, és a beülőn landolt.

Erre várok mióta! Zord időjárás, havazás, madár a beülőn. Ritka ez az együttállás. :) Ki is használtam.

Mindenféle beállításban készülnek fotók. Tág kivágással, hogy minél több hópehely rákerüljön a képre, kicsit szűkebben, ahol a megélénkülő szél a madár körül keveri a havat,

és egészen közeli, a hóesésben ücsörgő madárról.

Már nem jöttem hiába. De az ölyv valami oknál fogva, ahelyett, hogy leszállt volna a földre, inkább elrepült. Magamra maradtam a szakadó hóesésben. Néhány harkály kergetőzik csupán az ölyvek beülőjén, róluk készül még pár kép.

Az órára nézek, háromnegyed négy. Lassan beesteledik, elkezdek csomagolni. Nem is bánom, átfáztam rendesen. De úgy látszik, még nem ért véget a nap. Az egy órával ezelőtti ölyv ismét megjelenik.

Nem mehetek még, fotózni kell. A képek hangulata kicsit változik. A szürkés színvilág helyett a képeken nagyon szép, kékes árnyalatok jelennek meg. Az ölyv mellé érkezik még egy, és gyors evésbe kezdenek.

Nem balhéznak, gyorsan, békésen táplálkoznak. Negyed ötkor az első madár jóllakik, felül pár percre a beülőre, majd elrepül.

A másik madár még marad egy kicsit, de aztán ő is úgy dönt elég volt. Még egy kis csőrtisztítás a beülőn, aztán huss. Az utolsó képek fél öt körül készülnek

Gyakorlatilag beesteledett. A havazás továbbra is kitart, és mintha a nehéz, vastag felhők még lejjebb ereszkedtek volna. Ideje menni. Ahogy jövök le a hegyről, a hóesés visszavált előbb havas esőbe, majd mire leérek, esőbe. A városban nyoma sincs a télnek. Hát így volt, tán igaz sem volt. :)

Jobb híján a cinegékkel szórakoztam. Rájöttem, hogy ha kicsit arrébb ülök a kunyhóban, akkor a réten lévő vadrózsabokrok is belekerülnek a képbe, és így a háttér valamivel izgalmasabb, érdekesebb lesz.

Szóval pár cinegén kívül aznap nem került más a memóriakártyára. Gondoltam is, hogy ebben a tavaszias időben egy darabig nem lesz sok keresnivalóm itt. Aztán a következő eset megváltoztatta ezt a véleményemet. Az egyik nap munkából hazamenet távolról rátávcsöveztem az etetőhelyre. De milyen jól tettem! A les előtt öt ölyv és három holló csépelte egymást. Hát ennek fele se tréfa! Meleg ide vagy oda, szombaton irány a les! A menetrend már a megszokott volt. Bemelegítés a madáretető vendégein.

A fő tömeget a mezei verebek és a széncinegék alkották.

Aztán úgy dél körül az ölyvek is mocorogni kezdtek. Egy-egy alacsonyabb átrepülés jelezte, hogy van érdeklődés az ölyvek részéről is.

Ezeket az áthúzó pillanatokat próbáltam megfogni a rakoncátlankodó autofókusszal, amikor váratlan esemény történt. Szinte a semmiből, szótlanul kanyarodott a les elé egy holló. Mi ez? Eddig már messziről szóltak, jelezték, hogy jönnek. A madár fordult egyet a terület fölött, és a beülőn landolt.

Ahogy leszállt, szinte azonnal korrogni kezdett.

Olyan volt, mintha hívna valakit. Nagyon hangos, messze hangzó korrogás volt. Szinte átütötte a les falát, magamon éreztem a holló hangját.

És nem tévedtem. A hegygerinc fölött szinte azonnal megjelent a másik holló, aki egyenesen az etetőtéren landolt. Az első madár sem várt tovább, társa mellé röppent.

A hollók jelenléte úgy látszik az ölyvek számára is megadta a kezdő lökést. Egyből érdeklődőbbé váltak.

Amíg a két holló egyenlőre csak szemezgetett a táplálékkal,  

addig az ölyvek nem vártak tovább. Pár perc leforgása alatt többen is megjelentek a területen, és a hollókkal ellentétben egyből a lényegre tértek.

A hollók aztán nem maradtak tovább. Az egyre több ölyv, és az egyre több kakaskodás miatt elrepültek. Kicsit sajnáltam, de az ölyvek adtak annyi látnivalót, hogy nem értem rá ezen gondolkodni. Szinte folyamatos volt az erőfitogtatás, viaskodás.

Folyamatos volt a látnivaló a földön és a levegőben is. Próbáltam lekövetni az eseményeket, legtöbbször sajnos nem sikerült, de azért volt, hogy betalált egy-egy kocka. 

Érdekes volt a madarak táplálkozási stratégiája is. A fiatal egyedek szinte kivétel nélkül a frissen kirakott belsőséget vették célba. Az öreg madarak között viszont kettő is volt, amelyik nem bocsátkozott verekedésbe, hogy odaférjen a nagyobb halomhoz, hanem néhány fenyegető szárnyemelés után inkább odébb sétált.

És a fűben heverő, korábban széthordott kisebb koncok után kutatott. Szinte szisztematikusan járták végig az etetőteret, kerülve a két, néha három civakodó fiatalt, és a megtalált falatokat szedegették össze.

Jól és gyorsan telt a délután. Azon kaptam magam, hogy elfogyott a fény. A naplementét eltakarták a felhők, és az ölyvek is megfogyatkoztak. Már csak két fiatal madár ücsörgött jóllakottan a földön.

Semmiképp sem akartam elzavarni őket, így én is vártam. A nap végül egy paprikás jelenettel ért véget. A két ölyv se szó se beszéd, váratlanul egymásnak ugrott. Úgy verték egymást, mintha az életük múlna rajta. Nem is értettem, hiszen mindegyik degeszre tömte már magát.

Hosszú percekig csépelték egymást. Elfáradhattak, mert a végén csak szuszogva feküdtek egymással szemben.

Aztán, mint amilyen váratlanul összeugrottak, olyan váratlanul abba is hagyták, és egyszerre hagyták el az etetőteret. Ki érti ezt? Fiatalság, bolondság! :)

De aztán egyre színesebb lett a társaság, és végül egy húsz fős tengelic csapat is megjelent. Ők aztán egyből átvették a hatalmat az etetőnél.

Nagy volt a keveredés, mert folyton civakodtak. Hol egymással, hol a cinegékkel, hol a zöldikékkel. Koncentráltam is, hátha sikerül valami balhét elcsípnem, de pechemre az igazán látványos jelenetek mindig az etetőtálcán történtek, nem pedig ott, ahol én azt szerettem volna. A véletlen műve csupán, hogy az egyik képre mégiscsak valami érdekeset sikerült rögzíteni. Az etetőtálcáról felugró zöldike éppen jó pozícióban került a keretbe.

Persze mikor végre két tengelic is leült az ágra, akkor hirtelen az előbb még egymást kergető madarakból békés szemlélődőkké váltak.

Hát ez van, mit lehet tenni. Talán majd a következő alkalommal közreműködőbbek lesznek. Akárcsak az ölyvek, akik ma hanyagolták a társaságomat, hiába szugeráltam őket, inkább csak az erdő felett keringtek. 

Aztán kicsivel déli 12 előtt az első madár le is szállt elém.

Amennyire tudtam, próbáltam a mozgását lekövetni, mozgalmas fotókat, röpképet szeretnék róluk.

A hóban landoló madár kis töprengés után egyből a lényegre tért. Rövid szemlélődés után táplálkozni kezdett.

És mintha ez egy jel lett volna a többi ölyv számára, egymás után jöttek az újabb és újabb madarak, közöttük ez a szép, sötét színezetű, öreg példány is.

Nem sok időt adott a gyönyörködésre, hamar a többi társa közé ugrott, akik már  a földön javában táplálkoztak.

Élveztem a helyzetet nagyon, mert ahol több ölyv van közel egymáshoz, ott bizony hamar paprikás lesz a hangulat. 

Jutna mindegyiknek bőven táplálék, de egymástól elvenni úgy látszik jobb. Ilyen az ölyvek természete. :)

A földön zajló események nagyon felpörögtek. Volt olyan pillanat, amikor 8 egerészölyv volt egyszerre előttem. Persze ennek megfelelően a légiforgalom is jelentősen megnőtt a közelben. Az etetőtér felett alacsonyan áthúzó madarak sok lehetőséget adtak, hogy röptükben is megpróbáljam elkapni őket. 

Dolgozott az optika rendesen. Igaz, hogy a les ablakát takaró üveg érezhetően visszavett a teljesítményből, de tudom, hogy az objektív mozgását is elrejtő üveg nélkül ezek a képek minden bizonnyal nem készülhettek volna el.

Szóval a rengeteg homályos kocka mellé néhány értékelhető kép is beesett. Örültem neki nagyon.

Egy-egy újabb madár megérkezése szinte azonnal felborzolta a kedélyeket. Pár perc szemlélődés a beülőn,

majd jöhet a balhé a földön. Győztem követni az eseményeket.

Egy szó mint száz, hamar elröpült az idő. Azon kaptam magam fényképezés közben, hogy a záridő vészesen lecsökkent, és megszaporodtak a művészi képek a memóriakártyán. :)

Négy óra körül, mikor már szürkülni kezdett, kiürült az etetőtér. Búcsúzóul még lőttem egyet a terült szélén jóllakottan szemlélődő madárról, majd én is eljöttem.

Nagyon jó kis nap volt, soha rosszabb forgalmat! :)

Az első két ölyv dél körül kezdett el mozgolódni a terület fölött. Mielőtt beszálltak volna, tettek pár kört. Megpróbáltam lekövetni őket, hát ezt még gyakorolnom kell. :)

Szóval megjött az első két madár. Nem sokat vártak, egyből a húsra vetették magukat. Húzták-vonták a belsőséget, és amikor túl közel kerültek egymáshoz, egy kis viaskodás is kialakult közöttük.

Bár messze nem tökéletes, de nagyon örültem ezeknek a pillanatoknak.Ezek az első értékelhető akcióképek, amiket sikerült rögzítenem. Az indulatok aztán hamar lenyugodtak, és a két ölyv egymástól tisztes távolban hosszas táplálkozásba kezdett. Majd fél óra eltelt, mire az ölyvek nyugalmát újabb érkezők zavarták meg. A közelből felhangzott az ismerős "korr". Megérkeztek a hollók.

A menetrend ugyanaz, mint legutóbb. Egy tiszteletkör az etetőtér felett, majd landolás a beszállófán.

Feszült pillanatok ezek, de a két holló, mert a másik is megjött közben, csak a földre szállt le, teljesen nyugodtan viselkedik. A már a területen lévő két ölyv jelenléte úgy látszik őket is megnyugtatja.

Nincs miért idegeskedni, élvezem a látványt, amit ennek a szép madárnak a közelsége okoz. Mielőtt leugrana a földre, forgolódik picit, innen is, onnan is megmutatja magát.

De mivel a földön lévő holló már a még mindig mohón táplálkozó két ölyv felé indult, ő sem nézelődött tovább, leugrott a társa mellé.

Odasettenkedtek, és az ölyvek "orra" elől elhúzkodták a zsiger közti zsiradékot, és a csőrükbe gyömöszölve elrepültek vele. Fél három körül járt már az idő, erős felhősödés is kezdődött, de a terület körüli mozgás egyre jobb lett. Újabb és újabb ölyvek tűntek föl, akik csatlakoztak a földön lévő társaikhoz.

Nem akartam elhinni. Már négy egerészölyv tépte a belsőséget a földön, az ötödik meg épp most szállt le a beszállófára. Mi van ma itt?

Ment is a csetepaté közöttük rendesen. Hol itt, hol ott ugrottak egymásnak, vagy kergették meg a másikat. Győztem követni az eseményeket, ami az egyre fogyatkozó fényekben nem mindig sikerült ugyan, de azért lett pár értékelhető kocka.

Amint az éppen aktuális akció befejeződött, és felemeltem a fejem a keresőről, valami egészen furcsát láttam. Megérkezett a hatodik madár. Már a földön ült, a balhézó ölyvek miatt nem is hallottam, amikor leszállt. De valami nem stimmelt. Szinte világított a többi ölyv mellett, annyira fehér volt.

Gyönyörű mintázatát már az objektíven keresztül csodáltam. Hihetetlen szép, vöröses árnyalatok, és ez a fehér alapszín egészen különleges volt. Egerészölyv, de egy ritka, világos színváltozat. Sosem láttam még ilyet! Gyönyörködve nézem, de egy váratlan pillanatban egy összeugró páros felugrasztja a fűből, és felül a beülőre.

Kevés a fény, 1/25 záridőt mutat a gép. A mozdulat egészen szellemszerűre sikerült. Micsoda párhuzam, a szellemszerű ölyv - karácsony szelleme. :) Egy emelettel feljebb már nyugodtan nézelődhet. Szépen megvárja, míg arrébb kergetik egymást a társai. Én addig kipréselek gyorsan egy bemozdulásmentes fotót is róla.

Nincs mese, fantasztikus madár! Aztán ő is bebizonyította, hogy vérbeli egerészölyv. Nagy hévvel vetette magát a koncon veszekedő társai közé. Ment a csihi-puhi, hogy helyet szorítson magának. Csak a műkedvelők kedvéért, ISO 1600 mellett 1/15 s záridővel kellett akciót fotózni. Ez meglehetősen könnyűvé tette a művészi képek elkészültét. :)

Szép fehér madaram kiharcolta magának a táplálkozás jogát, és hatodikként ő is megkapta a kiérdemelt falatokat. A hat ölyv közé pedig még a két holló is visszajött. Ilyen tumultust még nem láttam itt. A sok ölyv miatt kicsit távolabbról közelítették meg a helyszínt, szerencsére a kunyhó felé közeledve. Mondtam már hogy a holló a legújabb kedvencem? :)

Fél négy van már, nagyon kevés a fény az eget borító felhők miatt. De az indulatok nem csillapodnak az ölyvek között. A fehér madár el is repül egy váratlan pillanatban. A placc közepén meg az éppen aktuális madár próbálja a többit is távozásra bírni.

Az elugró madarak némelyike szintén a kunyhó felé rebben. Egy öreg ölyv portréjának nem tudok ellenállni, bár nagyon kell koncentrálni, hogy ne mozdítsam be a gépet exponáláskor. ISO 1600 és 1/30 a záridő.

De négy óra előtt pár perccel, mint egy varázsütésre, a felhőréteg megbomlik, és utat enged a lenyugvó nap fényének. A hátteret adó hegyoldal pedig egy csapásra csodás, narancsos-vöröses árnyalatba borul. A beszállófa pedig üres. Most jönne valami! A hegy lábánál az árnyék egyre feljebb kúszik, de a beülő mögött még mindig kitart a narancsos varázslat. Még mindig van pár perc ebben a fényben. És akkor felhangzik az ismerős "korr". A hollók már negyedszer térnek vissza. Vajon kegyes lesz hozzám a karácsony szelleme? Azt hiszem az volt. :) A landoló hollót ezzel a fantasztikus háttérrel még le tudtam fotózni. ISO 1600 - f5,6 - 1/8. 

A fények tovakúsznak, lassan sötétedni kezd. A még fent mozgolódó ölyvekről próbálok valamit művészkedni. De be kell lássam, elfogyott a fény. ISO 1600 - f5,6 - 1/4.

Este van már, az ölyvek még mindig nem nyugszanak. Még mindig hárman csépelik egymást. Búcsúzóul egy utolsó fotó az egyikükről. ISO 1600 - f5,6 - 1/6.

A kunyhóban már sötét van. Megvárom, míg az összes ölyv elmegy, és én is haza indulok. Remélem mindenkit megérint majd a karácsony szelleme, velem ma megtörtént. :)

Aztán jó messziről holló korrogása hallatszik. Próbálok kilesni az ablakon, de nem látom. El is távolodik a hang. Marad a cinegék sürgölődése, és az üres etetőtér bámulása. Nagyjából fél óra múlva újabb holló hang. Most már látom is, ketten vannak, áthúznak a terült fölött, de mintha csak véletlen lenne, hogy pont itt repülnek, eltűnnek a hegygerinc mögött. Ez a jelenet aztán többé-kevésbé szabályos időközönként megismétlődik, még háromszor repültek át az etetőtér felett. Szinte biztos vagyok benne, hogy ellenőrzik a környéket. Délután van már, lassan lejár az időm. Úgy tűnik, ma sem lesz holló fotózás. Vagy mégis? Egészen közelről hallom a mély korrogást, itt van! Hirtelen feszültté válik minden, gyorsul a szívverésem, érzem, ahogy tolul az adrenalin az agyamba. Kezem már a fényképezőn, egyik szemem a keresőn, a másikkal a terepet nézem. Hirtelen hangos szárnysuhogással két fekete madár fordul be elém a les mögül, tesznek egy kört három méterre az etetőanyag fölött, és az egyik ráfordul a beszállófára. Már a keresőre koncentrálok, és amint meglátom a madarat, exponálok.

ÁÁÁÁ, üvöltök magamban! Előttem van a holló!

El sem hiszem, előttem forgolódik a régóta vágyott madár. Gyönyörű, és hatalmas, mint egy ölyv akkora, szépen kitölti a képmezőt. És milyen szépen csillog a fekete tollazata!

Gyorsan felpillantok, hol van a másik madár. De mivel az a fűben ül, inkább az előttem lévőre összpontosítok. Figyel, nézi a kunyhót, óvatosan exponálok, félek, hogy meghallja a zár hangját. De nem úgy tűnik. Előredől, és hangos korrogásba kezd. Ez ilyen közelről valami egészen hihetetlen élmény! Hátborzongató és egyben mellbevágóan hangos volt.

Nehezen tértem magamhoz, még most is a hatása alatt vagyok, amikor ezeket a sorokat írom. A madár még figyelte egy darabig a lest, olyan átható tekintettel nézett, hogy nem szabadulok attól az érzéstől, tudja, hogy a lesben ülök.

De a kunyhó felől nem mozdul semmi, lapítok, amennyire tudok, csak a fényképező dolgozik rendületlenül. Látszik, hogy a holló lenyugszik, figyelme már a földön heverő táplálék felé terelődik.

A fűben nézelődő társa is közelebb ugrál, így ő is a földön landol. Még neki sem állnak a táplálkozásnak, mikor váratlanul egy ölyv száll le közéjük, egyenesen a zsigerre. Nem nagyon riadnak meg egymástól, csak én lepődök meg, de nagyon. Hirtelen sok lett a látnivaló. :) Lövök pár képet a hármasról, de mivel nem a legideálisabb helyen vannak, inkább készítek egy rövid videót.

Nagyon mókás, ahogy a hollók próbálják az ölyv elől elszedni a falatokat. :) Az látszik, hogy más érdekli a két fajt. A két holló a belsőség közti zsiradékot tépkedi, próbálnak minél többet a torokzacskójukba tömni. Amikor már nem fér több, el is repülnek vele, az ölyv meg marad, és tépi-nyeli a falatokat.

Miközben az ölyv jóllakásig tömi a begyét, én jóleső megelégedettséggel nézem vissza az elmúlt percek történéseit a fényképező kijelzőjén. Nehéz szavakba önteni, amit ilyenkor az ember érez. Igazán talán csak az tudhatja, aki már átélt hasonlót. Mindenesetre nekem már szebb a világ! :)