volgyis blogja

A prímet a gémek vitték, rájuk nem lehetett panasz. Külön örültem, hogy sok röpképre adtak lehetőséget.

Remek volt. Jobbról, balról, szemből érkező gém is került a memóriakártyára. Ne de hol vannak a sasok? Hát a sasok a távolban úszkáló récéket kergették.

Sebaj, a gémek itt vannak, foglalkozzunk hát velük. Így jégen sétáló, álldogáló gémből is jutott bőven.

Tényleg szuper, na de hol vannak a sasok? Hát a sasok, úgy száz méterre, egymás kergetésével voltak elfoglalva.

Ej a betyárját! Na mindegy, most a közelbe kell koncentrálnom, mert a gémek, miközben ide-oda mászkáltak, hogy a jégen szétszóródott apró falatokat felcsipegessék,

néha egészen közel kerültek hozzám. Na, ez tényleg izgalmas volt.

Ritkán adódik, hogy szürke gémet tudok portrézni, ki is használtam rendesen.

Ráadásul az is kiderült, hogy a gémnek nyelve is van, amit előszeretettel lógat ki a csőrén. :)

Sőt, még a les előtt sétáló gém lábát is portrézhattam.

Mondom, a gémekre nem volt panasz. Na de hol vannak a sasok? A sasok úgy száz méterről figyelték az előttem mászkáló gémeket.

Fene a jó dolgukat! Mit lehet tenni, koncentráljunk a közelebbi dolgokra. Varjak és sirályok is megjelentek a les előtt, egy-két habituskép róluk is készült.

De ami jobban érdekelt, azok az apró madarak, amik oldalt, a nádasban mozogtak. Nádi sármányok keresgéltek a nádszálakon, és mivel róluk még nem volt kép a gyűjteményben, közülük is megörökítettem párat.

Sőt, egy függőcinegét is kiszúrtam a sűrűben. Áttelelő példány lehetett, örültem neki is.

Ami felpaprikázta még a hangulatot, az egy váratlanul megjelenő róka volt. A nádasból keveredett elő, szimatolt a jégen. Nagyon szép, feketés mintázata volt,

és mikor illedelmesen ráköszöntem, még egy szép pillantással is megajándékozott.

Nem sok kérdés maradt a végére, csak egy. Na de hol vannak a sasok? A sasok megszokott pihenőfájukról szemlélték birodalmukat, ahol én már megannyi emlékezetes pillanatot eltöltöttem velük, és nélkülük is. :)

Ilyen ez a sasfotózás. Sosem fekete vagy fehér. Kiszámítható, ugyanakkor kiszámíthatatlan is egyben. De ez is a szépsége annak, ha valaki a saját útját járja. A képek mögötti történet, és küzdelem. Mert az biztos, hogy itt is, akár az élet más területein, küzdeni kell...

Az előző évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a tó feltöltése eltart tavaszig, szóval jól elleszek majd itt, úgy mint tavaly. December elején tettem is egy próbát. Nem sok minden történt, de arról meggyőződhettem, hogy a sasok itt vannak.

A les is jó helyen volt, nem izgultam hát, már csak a keményebb időt kell kivárni. Az nem jött, de jött helyette eső. Sok eső. Persze ennek örülni kell, hiszen van mit pótolni, de a sok esővel az is együtt járt, hogy a tó rohamosan töltődni kezdett. Még december vége sem volt, és már a les alját elérte a víz. Nem volt mit tenni, át kellett helyezni.

Ezzel a márciusi vízszint már december végére beállt. Nyugodt voltam az ünnepek alatt, mert hagytam még helyet az esetleges vízszintemelkedéshez, biztosan elég lesz. A januári fagyok meg úgyis meghozzák a jeget, akkor majd lehet fotózni. A fagyok aztán januárban is elmaradtak, jött helyettük eső. Sok eső. Meg is lett az eredménye. Soha nem látott vízszint állt be a tavon, és a januári első terepszemlén a lest félig a víz alatt találtam. 50 cm víz állt a les belsejében. Nem volt valami lelkesítő látvány, akár fel is adhattam volna ezt a szezont, de az nem én lennék. Pár nap múlva a raklapra épített fekvő lesből úszó les lett.

Abban úgyis van tapasztalatom, mi baj lehet. Jönnek a fagyok, beáll a jég, és tökéletes lesz. Fagy azonban továbbra sem lett, de jött helyette eső. Sok eső. A tutajjá nemesült lest át is kellett kormányoznom, mert olyan mély lett alatta a víz, hogy már nem tudtam bemászni. Szóval most itt tartok. A les jól úszik, a sasok a helyükön, már csak a jég hiányzik...

A sötétség hamar eloszlott, és a pirkadattal a madarak is megjelentek. Szürke gémek érkeztek a vízre.

Jobbára a tőlem távolabbi, mélyebb részt lábalták, ezért egy darabig inkább csak figyeltem a történéseket. Aztán kisvártatva újabb vendégek érkeztek.

Néhány kis kócsag landolt a víz mellett, és egyből az előttem lévő, sekély vízben kezdtek halászni.

Innentől kezdve nem volt megállás. Közelebb,

és távolabb is kis kócsagok töltötték ki a képmezőt.

Nagyon élveztem a közelségüket, évek óta nem volt hozzájuk szerencsém. A figyelmemet oldalról mozgás terelte el a kócsagokról. Barna, pettyes madár óvatoskodott ki a nádasból. Fiatal bakcsó nézett ki a vízre. Hú de megörültem neki. Sok éve kerülget a faj, soha nem tudtam fényképezni. Most sem adott sok lehetőséget, de én már ezzel az egy kockával is boldog voltam.

A bakcsó hamar eltűnt a szemem elől, visszatértem hát a rohangáló kócsagokhoz.

Sok volt az akció, folyamatosan kapkodták ki a kisebb halakat a vízből, kergetőztek is, de vagy volt egy másik madár a háttérben, vagy nagyon közel történt minden.

Aztán az egyik madár beállt a jó távolságra, mögötte sem volt másik, ami bezavart volna, és a halfogással is elbíbelődött kicsit. Megkaptam hát erre a napra azt a sorozatot, amire vártam.

De jó volt. Lett minden, felkapott hal, elejtett hal, repülő hal. :) Nem is bántam, amikor a kis kócsagok egyszer csak felugrottak a vízről, lassan betelt a memóriakártya.

Azért még vártam egy kicsit, hátha zárásként történik valami. Milyen jól tettem! Az elcsendesülő vízre fiatal guvat kukkantott ki a nádszegélyből. Nagyon közel volt, de megvárta, míg megtalálom az objektívvel is. Gyönyörűen telibe kapta a reggeli napfény. Kattant a fényképező, a guvat pedig visszasétált a nádas rejtekébe...