volgyis blogja

De csipogást a másik oldalról hallok, akkor miért nem arra ment a vízityúk? Hát mert egy kis vöcsök fióka csipogott. :) Na végre! Két hete vártam rá.

Igaz kicsit megnőtt, már nem az a pelyhes cukiság, de mégiscsak fióka. Az egyik szülő előtte bukkant fel a vízből, ő pedig egyből zaklatni kezdte. Anyuka (vagy apuka) nem nagyon foglalkozott vele, kicsit vakarózott, majd el is tűnt a víz alatt.

Igazi páros képet nem is tudtam készíteni róluk. A "kis" vöcsök kiúszott elém, az éppen felbukkanó nap ellenfényében is megmutatta magát, aztán csipogva ment is tovább.

Közben a beülőre megérkezett egy réce, akkor vettem észre, amikor a vöcskök elmentek.

Szép fények ragyogták körbe a madarat. A pára pedig izzani kezdett, és szinte varázsütésre gomolygó gőzfürdőbe vonta a récét.

Fantasztikus a látvány. Már csak valami szép mozdulat hiányzik... A réce azonban nem így gondolta. Nézelődött még egy kicsit, aztán lecsúszott a vízre, és eltűnt a szemem elől. Van ez így. A nap egyre magasabbra kúszott, a pára ritkulni kezdett, majd rövidesen el is illant. Már le is tettem róla, hogy valami más is történni fog, amikor jobbról, a nádasból előkerült a vízityúk. A szélső beülőre tornázta fel magát.

Mondanom sem kell, hogy már megfelelő beállításokkal vártam. A fény iránya ugyan nem volt tökéletes, de a ragyogó vízcseppek és az átvilágított tollak mindig elcsábítanak.

Így adódott, hogy a vízityúk is bekerült a fekete sorozatba. :)

A nap szerencsésen pont mögötte bújt ki a horizont fölé, szépen aranyozva a vizet, és kontúrozva a madarat. Na kérem, indulhat a műsor. A réce nem is várakoztatott, alapos tollászkodásba kezdett.

A látvány nagyon szép volt, nem is volt más dolgom, csak ráfeküdtem az exponálógombra, és próbáltam minél több repülő vízcseppet begyűjteni,

és minél több átvilágított tollat a képekre exponálni.

A réce, amint rendbe szedte magát, visszacsusszant a vízre. Szép volt, de még nem volt vége. Kicsit távolabb egy tojó szintén tollászkodott a vízen. Gyönyörűen gömbösödött előtte a víz, megfelelően sötét volt a háttér, teret engedtem hát művészi énemnek. Állítottam egyet a fényképezőn, és vártam a pillanatot, amit a réce meg is adott nekem. Kiemelkedett a vízből, és csapott néhányat a szárnyaival. Válaszként megszólalt a fényképező is. Vízcseppek milliói szálltak a levegőben, a vízen megannyi fénygömb díszlett, és közéjük szépen rajzolta meg a madarat a nap. Csoda volt. Pillantképek egy pillanatnyi univerzumról, és pillanatképek madaras világomból.

A récének azonban nem volt nyugta, egy közelben elhaladó szárcsának nem tetszett az előbbi műsor, és nekirontott.

Az események lekötötték a figyelmemet, pedig a szélső beülőt is kerülgette az előző gácsér. Egy tollrázásra azért odaértem hozzá is.

Ezzel aztán a réceshow véget is ért, elsiettek a dolgukra. De a háttérben mozgolódás támadt, megérkeztek a vöcskök. Szemlátomást nagyobbak már, mint egy hete, és kevésbé félénkek is. Miközben mindkét szülő zsákmány után kutatott, a fiókák a nyílt vízen úszkáltak. Nem jöttek ugyan közel, de ahhoz már elég volt a távolság, hogy mint eleven buborékokat, a vízen úszó fénygömbök közé komponáljam őket.

Kis idő múlva oldalt csobbant a víz, barátréce úszott be elém.

Na, már itt is van a főszereplő. Picit nézelődött, majd megindult a beülő felé.

Jó lesz ez, gondoltam. De mielőtt elérte volna a faágat, újabb csobbanást hallottam, és a barátréce már el is repült. Mérgelődtem is kicsit, de vártam, hátha kiderül, hogy mi ugrasztotta el a récét. Talán negyed óra is eltelt, de nem történt semmi. Aztán hirtelen örvénylett egy nagyot előttem a víz, és egy nagy, sötét hát bukkant fel egy pillanatra. Mi volt ez? Nem tudtam. A nagy állat keltette hullámokból folyamatosan láttam, hogy merre tart a víz alatt, aztán a túlsó nádszegély mellett egyszer csak megmutatta magát. Egy kárókatona bukkant fel a felszínre. Hirtelen belém szorult a levegő. Évek óta várom a vele való találkozást, eddig elkerültük egymást. De most itt van előttem, halászik, és van egy masszív beülő is, amire fel tud ülni szárítkozni. Szinte biztos voltam benne, hogy kiül elém. Nem így lett. Fordult még kettőt a víz alatt, aztán kiúszott a látótérből, és már hallottam is amint tapossa a vizet, és elrepül. Mérges voltam? Kicsit. Sokáig azért nem rágódtam rajta, a nádasban mozgolódás támadt, és a faágra vízityúk lépdelt ki. Ha kárókatona nincs, vízityúk is jó. Tartja a mondás, hát kattintottam.

Persze a vöcsök ott kotnyeleskedett a háttérben, és a vízityúk is csak 2 másodpercig bírt maradni. Sebaj, a túloldalról cigányréce célozta meg a lest. Na végre, most jön az attrakció. Persze nem jött. A cigányréce szép nagy ívben elúszott előttem, és elnyelte a nádas. Mit lehet tenni, örülni a látványnak. Na meg az újra előkerült vöcsöknek.

Te vagy az én haverom, mondtam neki. Erre szépen megrázta magát.

Így kell ezt! Beúszunk, produkció, továbbállunk. Nem hiába kedvencem ez a pöttöm madár. A nap lassan a végéhez közeledett, a napfény már nagyon alacsonyan érkezett. Egy közeli zümmögő hang jelezte, hogy nem egyedül várom a naplementét. Hamar meg is láttam az üstökösrécét.

Hát őt is régóta várom már a beülőre. Szemezett egy kicsit a faággal, de végül nem engem választott. Úgy látszik, ez egy ilyen délután. Kaptam is, meg nem is. Mint a népmesében...

Szentségeltem is rendesen, a hullámzó víz teljesen megtörte a varázst.

Nem is fényképeztem, inkább csak néztem, ahogy a réce teszi-veszi magát előttem. Közben a napkelte is megérkezett, és időnként a szél is elült. Na, talán kialakul valami.

Az előbukkanó nap szépen aranyozta a vizet, amikor a réce visszajött.

Felmászott a faágra, megrázta magát, kicsit nézelődött,

majd leült pihenni. A háttér még mindig nem volt tökéletes, a néha feltámadó szél még befodrozta a vizet, de ezt már nem bántam.

Miközben a barátréce nézelődött, a másik beülőre egy tőkés réce ugrott fel.

Csak egy tollrázás erejéig maradt,

visszatértem hát a barátrécéhez. És láss csodát, a szél teljesen elcsendesedett, és a háttér szépen kisimult.

Na most kellene valami mutatvány! A barátréce meghallotta a kérésemet, és hosszas tollászkodásba kezdett. Nem volt más dolgom, ráfeküdtem az exponálógombra.

Azt azért láttam, hogy a fény iránya nem tökéletes, kissé oldalba kapta a madarat, de fene se bánja, a barátréce kitett magáért. Amint végzett, lecsusszant a fáról, de csak azért, hogy helyet adjon az asszonynak. A hímet a tojó váltotta a beülőn.

Közben a nap is magasabbra emelkedett, kicsit művészkedhettem is.

És amint a réce kitárta a szárnyait, a nap képe is elkészülhetett.

Szép volt. A tollakat gyönyörűen világította át a napfény. Mindeközben a hím a közelben türelmesen várakozott,

és miután a tojó is elvégezte reggeli toalettjét, együtt úsztak el.

Amilyen esélytelennek tűnt a reggel, a végére csak kialakult. Jó érzéssel másztam elő a lesből, hiszen jól sikerült a récék hajnala.

A távolság ugyan lehetne a kisebb is, de a mozdulatlan vízfelszín és a madár világító, piros szeme így is jó hangulatot adott a képeknek.

Sajnos közelebb nem jöttek, és az utánuk érkező cigányréce páros is inkább a sűrű gyékényesben tűnt el. Nem maradt más, mint a néha előttem elúszó vízityúk.

Kétszer mutatta magát, utána ő is csak a sűrűből kiabált kifelé. A víz ki is ürült, pedig a fények egyre szebbek lettek. A helyzetet most is a kis vöcsök mentette meg.

Balról érkezett, csendben, gyorsan. Előttem úszott el olyan közel, hogy láttam a szemében a naplementét.

Sietős lehetett a dolga, hamar eltűnt a szemem elől. Vele együtt a napfény is odalett, nem volt miért tovább maradni. Csendes délután volt, legalábbis olyan érzésem támadt. Pedig zsongott a környék a tücsökmadarak, nádirigók, kakukkok, barna rétihéják hangjaitól. Lehet, hogy stratégiát váltok...

Gondoltam, hogy eltelik némi idő, mire a madarak odaszoknak, ezért egy tesztleselkedést követően, magamat kameracsapdával helyettesítettem, így követtem nyomon az elmúlt két hónap eseményeit. A szajkók, rigók, cinegék szinte azonnal megjelentek, és kis idő elteltével más is feltűnt a kameracsapda felvételein. Május elején tudtam időt szakítani, hogy a vendéget közelebbről is megnézzem. Tudtam, hogy mire számítsak, ezért nem ért váratlanul, amikor a medence mögött, az erdő talaján feltűnt a mókus. Határozott ugrásokkal közeledett, és a következő pillanatban már ott is ült előttem a víz szélén.

Belenézett a kamerába, én meg csak mosolyogtam.

Keresett egy jó helyet magának,

ivott pár kortyot,

és már ment is dolgára. Rövid, de úgy érzem előremutató találkozás volt ez. Mindig is szerettem volna egy rendszeresen bejáró mókust az itatónál, sajnos az előző helyen ez nem történt meg. Most azonban minden jel arra mutat, hogy ez megváltozik. És persze tudjuk, hogy a mókus is madár, csak kelempászmadár. :)

A képzelgésből a balról beúszó cigányréce pár rántott vissza. Az elöl haladó hím kapott egy kockát, mielőtt eltűntek volna a növényzetben.

Na de hol a többi madár? Mozogtak ugyan szárcsák, barátrécék, és a búbos vöcsök is feltűnt, de mind a szemközti nádfal mellett. Az első reményt a közelben felhangzó ismerős trilla jelentette. Füttyentettem neki, és már előttem is volt.

Mint egy energiabomba, úgy robbant ki a vízből a kis vöcsök.

A les elé úszott, megnézett magának,

majd jó hangosan elkiáltotta magát.

Miután nem jött válasz, meggyőződött róla, hogy a riválist sikeresen elkergette,

és egy gyors futással odébb is állt.

Az egyre szebb fényjáték közepette eltűnt a szemem elől.

Ennyi jutott mára. A libák elmaradtak, de mint oly sokszor, most is kaptam valami mást.