volgyis blogja

Néhányuk a közelben kezdett bukdácsolni,

és táplálkozni.

Velük múlattuk az időt. Se fény, se érdekes jelenet, csak a hullámzó, szürke víz, meg a fekete madarak. A közelben landoló hattyú okozott csupán némi izgalmat.

Hát ennyi. Naplementére nem is számítva hagytuk abba a napot. A lesből kimászva, már a partról néztük végig, ahogy a libák a vízen landoltak, és a szétterülő felhő peremén kibukkant a lemenő nap. Na majd legközelebb...

Nem semmi ez a színvarázs, mintha a madarak lávafolyón úszkálnának.

Az izzás gyorsan változik, ahogy emelkedik a napkorong úgy tűnik el a lángolás. De a szárcsák egyre aktívabbak.

Örülök neki, egy jó szárcsafutás már nagyon hiányzik a kollekcióból. Megy is a kergetőzés, távolabb is, közelebb is, csak én vagyok lassabb a kelleténél. Végül egy páros jelenetre odaérek én is. Kis ellenfény, kis fröccsenés, két szárcsa, és egy jó ütemben ellőtt expo. Na, most mondom, hogy elkezdődött a szezon. :)

Valahogy így indult a tavon az ötödik tutajos szezon. Még nyugalom van, nincs az a jellegzetes tavaszi zsongás. De ami késik, nem múlik...

A csábító, könnyű táplálékot nem szabad elszalasztani, az első madár rögtön ki is szemelte a hozzá közelebbi kárászt.

Forgatta, helyezkedett vele, majd szépen lenyelte.

A könnyű ebéd reménye persze másoknak is kecsegtető, nem is maradt egyedül, hamarosan egy második gém is landolt a jégen, kecses balettmozdulatok kíséretében.

Miután rendbe szedte rakoncátlan lábait, ő is szemrevételezte a kínálatot,

és a megfelelő hal kiválasztása után,

ő is leküldte könnyen szerzett zsákmányát.

Már azon aggódtam, hogy így hamar elfogy a csali. Mi marad a sasoknak? De a gémek, miután még egy-két halat eltüntettek, inkább egymás elkergetésébe fogtak. A jég kiürült előttem, de a sasok csak nem jöttek. Az enyhe idő hatására az egyre nagyobb vízfelületeken mozgalmasan zajlott az élet. Récék, kárókatonák, hattyúk kavalkádja zsibongott itt is - ott is, a sasok pedig inkább egymást, vagy a vízimadarakat hajtották. A fotózásra szánt időm is a végéhez közeledett, és már beletörődtem, hogy a gémek jelentették mára a látványosságot, amikor a tó túlsó szélétől egy rétisas megcélozta a lest. Hamar befogtam a keresőbe. Egy öreg madár volt. Nyílegyenesen a les felé közeledett, és viszonylag alacsonyan szállt. Amint kicsit jobbra tartva közelebb ért, már exponáltam is.

Arra gondoltam, hogy úgy is áthúz fölöttem, ami már többször megtörtént, ám akkor leengedte a lábait.

A másodperc törtrésze alatt átfutott az agyamon, hogy mire készül. Ám abban a pillanatban alábukott és ritmust váltott. Nem tudtam átgondolni, mit kell tennem, csak húztam tovább oldalra az objektívet, és nyomtam az exponálógombot. A madár fölkapott egy halat a jégről, és eltűnt a látómezőmből. Amit az LCD kijelzőn láttam, hihetetlen volt. A teljes jelenet megvolt kockáról-kockára. FÉLIG! Az alábukó madár felgyorsult, én pedig nem tudtam elég gyorsan követni. Nehéz szavakba önteni, mi is történik ilyenkor a madárfotós fejében. :) Van az a mondás, hogy két szemszögből lehet nézni a dolgokat. Félig tele van a pohár, vagy félig üres? Úgy döntöttem, hogy nálam most inkább félig tele van. :)

Azért ez a látvány nem semmi, de eddig már többször eljutottam.

A túloldalon felugró madarak közül páran kissé közelebb a jégre ültek, és a les felé, illetve a jégre helyezett csali felé nézelődtek.

Na, eddig is eljutottam már párszor. Azonban egy érdeklődőbb, fiatal sas még közelebb landolt, és feszülten figyelt.

Én is őt. Pár perc után felrúgta magát, és egy fordulóval átsiklott a les fölött.

Néhány pillanat múlva pedig egy váratlan suhanással fölkapott egy halat a jégről.

Persze szólt a gyors sorozat, de hát a madár még gyorsabb volt. :) Viszont ettől fogva elszabadultak az indulatok. Egyre-másra érkeztek a közelbe a rétisasok,

és mindenféle látványos fordulóval repültek be a les elé.

Egy pillanatig nem unatkoztam, csak kapkodtam a fejem, és nyomtam az exponálógombot. A jégen heverő halaktól egyszerűen megőrültek a sasok. Természetesen a gyors berepülésekről rendre lemaradtam, a sasok fentről támadtak, amit nem láttam, így váratlanul csaptak le a halakért. Bosszankodtam is kicsit, amit az egyik madár megérezhetett, és pár pillanat erejéig megállt a jégen, mielőtt elvitte zsákmányát.

Persze nem csak a közelben pörögtek az események. Egyrészt a közeledő sasokra is figyeltem,

másrészt a halakat elragadó madarak távolabb leszállva, a jégen próbálták elfogyasztani azt. Ám ez nem ment olyan simán, mert a többi madár egyből támadta az éppen soros zsákmányszerzőt, és sorra alakultak ki a perpatvarok.

A távolabbi események ugyan egy hajszálnyival messzebb voltak az ideálisnál, ám nem elégedetlenkedtem, nyomtam a gombot, ahogy csak a fényképező engedte. Ráadásul az egyre fogyó csalira egyre több érdeklődő mutatkozott, és a közelben több madár landolt viszonylag közel.

Több mint egy órán keresztül tartott a műsor, mire a csali elfogyott, és az utolsó rétisas is, egy öreg madár, elhagyta a színpadot.

Fantasztikus volt. Egy óra tömény rétisas. Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy a madárfotós miért örül a szibériai hidegnek. :)

Nem lehet mondani, hogy sok érdekes dolog történt, hiszen csak a megszokott madarak, a megszokott mennyiségben voltak. De a madárszárnyak surrogásától teli leskunyhóban elüldögélni kicsit mindig jó. És hát a madáretetőre mindig lehet számítani. Olyan, mint a jó feleség, biztos pont az ember életében. :)

2-3 nagy fakopáncs,

és egy zömében zöldikékből álló, nagy pintycsapat alkotta az aznapi asztaltársaságot.

Bár a fotózás nem ment gördülékenyen, amit az ebébre elfogyasztott, jóféle sült oldalasnak tudok be, a szép havazás, a rengeteg madár, és a jó társaság a lesben jó kis vasárnap délutánt eredményezett...