volgyis blogja

A képzelgésből a balról beúszó cigányréce pár rántott vissza. Az elöl haladó hím kapott egy kockát, mielőtt eltűntek volna a növényzetben.

Na de hol a többi madár? Mozogtak ugyan szárcsák, barátrécék, és a búbos vöcsök is feltűnt, de mind a szemközti nádfal mellett. Az első reményt a közelben felhangzó ismerős trilla jelentette. Füttyentettem neki, és már előttem is volt.

Mint egy energiabomba, úgy robbant ki a vízből a kis vöcsök.

A les elé úszott, megnézett magának,

majd jó hangosan elkiáltotta magát.

Miután nem jött válasz, meggyőződött róla, hogy a riválist sikeresen elkergette,

és egy gyors futással odébb is állt.

Az egyre szebb fényjáték közepette eltűnt a szemem elől.

Ennyi jutott mára. A libák elmaradtak, de mint oly sokszor, most is kaptam valami mást.

A szombat hajnal alkalmasnak is tűnt, hogy elindítsam a hatodik tutajos szezont... Az eget nehéz felhők takarták, a napfényre kevés esély mutatkozott. Ahogy pirkadni kezdett, ez egyre nyilvánvalóbbá is vált. Egy-egy lángoló felhő jelezte csupán a napkelte idejét.

Sebaj, a vizet betöltő hangok, a nádasból kihallatszó loccsanások és a les jól eső atmoszférája ellensúlyozta a fény hiányát. A tutaj elé beúszó kis vöcsök pedig elindította a napot is.

Régi ismerős már, de egy szép, közeli kis vöcsök fotónak mindig van helye a kollekcióban.

Szárcsák is mozogtak a közelben. Javában megy az ilyenkor szokásos kergetőzés. Néhányuk homlokpajzsán véres hegek árulkodnak az összecsapások komolyságáról.

Szóval jó volt a hangulat. Pirregett a tücsökmadár, megszólalt idén először a kakukk, és a nádas fölött rétihéják járőröztek. És a hangokból ítélve a libák is felébredtek. Először a nádas mélyéből hallatszott egy-egy gágogás. Majd egyre több, egyre közelebbről, aztán már a látótérben is átrepült néhány. A tutaj mostani pozícióját a korábbi két év megfigyelései alapján választottam. Libát akarok fényképezni, mégpedig közelről. Ráadásul a napokban már frissen kikelt fiókákat is láttam, úgyhogy nagy volt bennem az izgalom. Talán fél óra is eltelt ebben a feszült várakozásban, mikor egészen közel szólt egy hangos gágogás, amit finom csobbanások, loccsanások kísértek. Libák vannak a közelben, méghozzá nagyon közel. Levegőt is alig mertem venni, amikor megláttam. Nem lehetett messzebb 2-3 méternél. Halkan sziszegve, a környéket pásztázva úszott be elém a gúnár.

Nagyon közel volt. Forgolódott, pásztázta a környéket, és szemmel láthatóan a rá meredő fényes szemet méregette.

Egy oka lehet csak annak, hogy ennyire figyelmes, és ez szinte azonnal ki is derült. A les elé apró, sárga tollgombócok úsztak be.

Fiókái miatt volt ennyire izgatott. Mielőtt bevezette volna családját a vízre, felmérte, biztonságos-e a terep.

A kislibák pedig halk csipogásokkal a forgolódó gúnár után igyekeztek, hol jobbra, hol balra,

mígnem aztán a hátvédként megérkező tojó zárta a sort.

Amíg a gúnár a les mellett, a gyékénysáv mentén tovaúszott, a kis csapat várakozott pár másodpercig előttem,

majd miután biztonságosnak bizonyult a továbbhaladás, ők is követték, és eltűntek a szemem elől.

Micsoda pillanatok voltak! Talán az egyik legmegkapóbb jelenet a libák életében, amikor a szülők a frissen kikelt fiókáikat vezetgetik. A féltő, óvó szülői viselkedés, és a fiókák ragaszkodása a szüleikhez nagyon kedvessé teszik a nyári ludak családi életét. Három tutajos szezon kellett, hogy mindezt testközelből átélhessem. Felemelő érzés volt.

amelyből szándékaim szerint néhány olyan fajt tudok majd fényképezni, amelyekhez eddig nem volt szerencsém. Március folyamán itt meg is történtek a friss előkészületek, és a hónap végére a vízszint is közel ideális szintre emelkedett.

Az új lest egy szürke gém avatta fel.

Meglátjuk mi sül ki a dologból...

Ezzel párhuzamosan természetesen jó öreg tutajomat is csatarendbe állítottam. A korábbi két szezonban a libák nyomába eredtem, de a faj keményebb diónak bizonyult, mint azt elsőre gondoltam volna. Több olyan pillanat, helyzet van még a fejemben, amit szeretnék képekbe önteni velük kapcsolatban, ezért van még teendő ezen a téren. Ám a körülmények nem engedték, hogy tutajozzak is. Némi kárpótlást a barkóscinegék nyújtottak, miközben a parton az elvesztegetett időn sopánkodtam.

Egy kis építkezés is jutott még márciusra. Új madáritatót üzemeltem be egy új helyen. Erről majd bővebben egy kicsit később. Reményeim szerint az új helyszín ad némi új lendületet is az itatós fotózáshoz. Meglátjuk...

A barát és kék cinegék szinte teljesen eltűntek, a tojó nagy fakopáncs is csak rövid időre nézett be.

Egy-egy csuszka még rendszeresen megérkezik,

de a fenyőpintyek száma jelentősen megfogyatkozott.

Persze nem lehet okom panaszra, remek volt az elmúlt hónap, amit velük tölthettem.

de az attrakciót továbbra is a stabilan jelen lévő fenyőpintyek jelentik.

Nagyon tetszik ez a vidám, folyton civakodó társaság.

Ráadásul a hímek láthatóan kezdenek átszíneződni, néhányuknak egyre markánsabb már a fekete csuklyája.

Remélem kitartanak még egy ideig, nem láttam még nászruhás fenyőpintyet...

és végre megjelentek a harkályok is. Két példány is látogatja napjában többször az etetőt.

Ám ami igazán izgalmassá teszi az egészet, az a kitartó fenyőpintycsapat. Létszámuk ugyan némileg megcsappant, de így is előfordul, hogy 50-60 példány van egyszerre a leskunyhó előtt. Szenzációs egy társaság. Amikor ellepik az etetőt, szinte mozog a környék, ahogy az ágakon és a földön mindenütt fenyőpintyek vannak. Igyekszem kihasználni a lehetőséget.

Bele is csaptam a dologba, és amint egy-egy fölröppent valamelyik beülőre, már kattintottam is.

A baj csak az volt, hogy ez meglehetősen ritkán történt meg,

ugyanis figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy az elmúlt hetekben nagyon sok napraforgó került a madáretető alá, a földre. A fenyőpintyek pedig, szokásukhoz híven, leginkább ott matattak. A jó magasságban lévő ágakat ezért jobbára a cinegék használták,

na meg az egy szem meggyvágó, ami a fenyőpintyekkel együtt érkezett.

Tulajdonképpen így telt el a nap, de legalább azt kitaláltam, hogy a fenyőpintyeket hogyan fogom feljebb csalni.

Hamar sort is kerítettem az ismétlésre. Reméltem, hogy a csel beválik majd amit kieszeltem, ám mielőtt ez kiderült volna, az érkezésem után visszaszállingózó madarak hirtelen eltűntek. Azonnal tudtam az okát, és pár pillanat múlva már láttam is.

Egy szép, hím karvaly szemezett velem a beülő tetejéről. Ó, milyen régóta vártam már. Ez a 14. tél, amikor fényképezővel ülök a madáretető mellett, és ez volt mindössze a második alkalom, amikor a bejáró karvaly leült elém.

Nagyon szép volt. Az öreg bükkök között beszűrődő finom reggeli fény, és az erdőt kémlelő karvaly idilli látványt nyújtott.

Rövid nézelődés után aztán a kis ragadozó ellibbent, és a kismadarak szépen sorjáztak vissza az etetőre. A fent sürgölődő cinegék alatt újabb meglepetés tűnt föl. A földön, a falevelek között egérszerű villanást láttam, de ennek az egérnek csőre is volt. Fakusz keresgélt a kiszóródott napraforgó között. Nem ezt szoktam meg a fakusztól. Mindig a vastag fatörzseken kúszik, földön talán még nem is láttam. Vártam, hogy mi fog történni, és fel is ugrott az egyik vastagabb ág alsó felére,

de nem jutott tovább, mert az etetőre érkező fenyőpintycsapat elriasztotta. Sebaj, legalább már itt van az egyik faj, amiért ide költöztettem a lest. De foglalkozzunk azzal, ami van, és hát fenyőpinty az volt bőven.

Egyből alkalmazkodtak az apró változáshoz, amit eszközöltem, és lám, egyből a megfelelő magasságban voltak.

Nem volt még ilyen élményben részem. Ahová csak néztem, mindenütt fenyőpintyek voltak.

Csak meg kellett várnom, amíg egy-egy a megfelelő helyre kerül.

Amikor a nap szerencsésen sütött be a fák közé, még némi akcióra is futotta.

Kivételes nap volt, az már biztos. Kíváncsi vagyok hova fejlődik a pintyinvázió.

és az egerészölyvek is megmutatták magukat.

Ám a nap folyamán a reggel még jó tíz méter széles jégszegély a szemem láttára olvadt el, a hullámzó vízben egyre nagyobb darabok tűntek el a szemem elől. Sast ugyan láttam, de csak távolról. A tavon tartózkodó récecsapat kötötte le a figyelmét.

Egyelőre nincs mit tenni, győzött a februári tavasz...