fotónapló

Művészkedés közben hamar kiderült, hogy nem vagyok egyedül. A rét csak úgy döngött a sok poszméhtől...

A szombat hajnal jó időt ígért, eljött az ideje a szezonnyitásnak. Még sötétben a helyszínen voltam, a tó közepén, a nádas mellett. Csak egy dolog hiányzott, a tutaj. Hűlt helye volt. Vakartam a fejem, hogy most mi is legyen, de nem volt mit tenni, visszagázoltam a töltésre. Szerencsére rövid bóklászás után megleltem a szökött lest. Bepakoltam, és a derékig, néha mellig érő vízben visszakormányoztam a helyére. Persze ekkorra már kezdett világosodni, és a ténykedésem természetesen nem maradt észrevétlen. Sok mindenre már nem számíthattam, de volt még némi idő napkeltéig, és úgy voltam vele, hogy ne vesszen kárba a reggel. Hát bebújtam, hogy legalább az érzés meglegyen. Az meg is jött azonnal. A hajnali hangulat a tutaj rejtekében utánozhatatlan. Lélekfrissítő egy semmilyen tél után. A csend hamar beállt, miután eltűntem a fürkésző szemek elől. Na de milyen izgalmas hangokkal teli ez a csend! A kis vöcskök már párban mozognak. Trillázó kiáltásuk betölti a vizet.

Mire a nap felkelt, a récék is előkerültek a nádasból. Kiszúrtam egy csörgő réce párt, de gondolom ők is kiszúrták az én korábbi ténykedésemet, ezért jó messze elkerülték a tutajt. A nádszegély mellett eloldalazó cigányrécét azonban már nem engedtem el kép nélkül.

Ezután sokáig csak a vizet bámultam, és a mögülem hallatszó hangokból próbáltam összerakni, mi is történik még a tavon. A hangok alapján azonosított szereplők közül csak egy búbos vöcsök mutatta meg magát. Párja nem volt még, ennek ellenére kitartóan járőrözött a vízen, és hallatta jellegzetes hangját.

Remélem nem marad egyedül, és lesz majd pár szép jelenet az elkövetkező időszakban. A vöcsökkel a hajnal véget ért. A nap már magasan járt, és ideje volt a reggelinek is. Hazaérve finom illatok töltötték be a lakást, feleségem töltött lángossal várt. Kiderült, hogy névnapom van... :)

A prímet a gémek vitték, rájuk nem lehetett panasz. Külön örültem, hogy sok röpképre adtak lehetőséget.

Remek volt. Jobbról, balról, szemből érkező gém is került a memóriakártyára. Ne de hol vannak a sasok? Hát a sasok a távolban úszkáló récéket kergették.

Sebaj, a gémek itt vannak, foglalkozzunk hát velük. Így jégen sétáló, álldogáló gémből is jutott bőven.

Tényleg szuper, na de hol vannak a sasok? Hát a sasok, úgy száz méterre, egymás kergetésével voltak elfoglalva.

Ej a betyárját! Na mindegy, most a közelbe kell koncentrálnom, mert a gémek, miközben ide-oda mászkáltak, hogy a jégen szétszóródott apró falatokat felcsipegessék,

néha egészen közel kerültek hozzám. Na, ez tényleg izgalmas volt.

Ritkán adódik, hogy szürke gémet tudok portrézni, ki is használtam rendesen.

Ráadásul az is kiderült, hogy a gémnek nyelve is van, amit előszeretettel lógat ki a csőrén. :)

Sőt, még a les előtt sétáló gém lábát is portrézhattam.

Mondom, a gémekre nem volt panasz. Na de hol vannak a sasok? A sasok úgy száz méterről figyelték az előttem mászkáló gémeket.

Fene a jó dolgukat! Mit lehet tenni, koncentráljunk a közelebbi dolgokra. Varjak és sirályok is megjelentek a les előtt, egy-két habituskép róluk is készült.

De ami jobban érdekelt, azok az apró madarak, amik oldalt, a nádasban mozogtak. Nádi sármányok keresgéltek a nádszálakon, és mivel róluk még nem volt kép a gyűjteményben, közülük is megörökítettem párat.

Sőt, egy függőcinegét is kiszúrtam a sűrűben. Áttelelő példány lehetett, örültem neki is.

Ami felpaprikázta még a hangulatot, az egy váratlanul megjelenő róka volt. A nádasból keveredett elő, szimatolt a jégen. Nagyon szép, feketés mintázata volt,

és mikor illedelmesen ráköszöntem, még egy szép pillantással is megajándékozott.

Nem sok kérdés maradt a végére, csak egy. Na de hol vannak a sasok? A sasok megszokott pihenőfájukról szemlélték birodalmukat, ahol én már megannyi emlékezetes pillanatot eltöltöttem velük, és nélkülük is. :)

Ilyen ez a sasfotózás. Sosem fekete vagy fehér. Kiszámítható, ugyanakkor kiszámíthatatlan is egyben. De ez is a szépsége annak, ha valaki a saját útját járja. A képek mögötti történet, és küzdelem. Mert az biztos, hogy itt is, akár az élet más területein, küzdeni kell...

Az előző évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a tó feltöltése eltart tavaszig, szóval jól elleszek majd itt, úgy mint tavaly. December elején tettem is egy próbát. Nem sok minden történt, de arról meggyőződhettem, hogy a sasok itt vannak.

A les is jó helyen volt, nem izgultam hát, már csak a keményebb időt kell kivárni. Az nem jött, de jött helyette eső. Sok eső. Persze ennek örülni kell, hiszen van mit pótolni, de a sok esővel az is együtt járt, hogy a tó rohamosan töltődni kezdett. Még december vége sem volt, és már a les alját elérte a víz. Nem volt mit tenni, át kellett helyezni.

Ezzel a márciusi vízszint már december végére beállt. Nyugodt voltam az ünnepek alatt, mert hagytam még helyet az esetleges vízszintemelkedéshez, biztosan elég lesz. A januári fagyok meg úgyis meghozzák a jeget, akkor majd lehet fotózni. A fagyok aztán januárban is elmaradtak, jött helyettük eső. Sok eső. Meg is lett az eredménye. Soha nem látott vízszint állt be a tavon, és a januári első terepszemlén a lest félig a víz alatt találtam. 50 cm víz állt a les belsejében. Nem volt valami lelkesítő látvány, akár fel is adhattam volna ezt a szezont, de az nem én lennék. Pár nap múlva a raklapra épített fekvő lesből úszó les lett.

Abban úgyis van tapasztalatom, mi baj lehet. Jönnek a fagyok, beáll a jég, és tökéletes lesz. Fagy azonban továbbra sem lett, de jött helyette eső. Sok eső. A tutajjá nemesült lest át is kellett kormányoznom, mert olyan mély lett alatta a víz, hogy már nem tudtam bemászni. Szóval most itt tartok. A les jól úszik, a sasok a helyükön, már csak a jég hiányzik...