volgyis blogja

Tökéletes. Az ölyv tudta a dolgát, szépen forgolódott, mutatta magát, hát készültek a fotók is.

Jobbra komponálva, balra komponálva, mindenkinek ízlése szerint. :)

A jóllakott madár nézelődött, volt is mit, hiszen nagy volt a jövés-menés körülötte.

Olyannyira, hogy hamarosan el is hagyta pihenőhelyét, mert újabb ölyv jelentkezett fotózásra.

Fantasztikus, minden tervem így sikerüljön! :)

A pörgés lassan alábbhagyott, az ölyvek egymás után repültek el, hogy valami nyugodtabb helyen emésszenek. A földön már csak a sor végére maradt madarak maradtak.

Megvártam, amíg ők is elmennek, aztán én is leléptem. Ha ilyen mozgalmas lesz a tél, egy szavam sem lesz. :)

És szinte ugyanabban az időben egy érdes cserregés is felhangzott, egészen közelről. Jaj de jó volna! És igen.

Az ökörszem megjelent a medence szélén. Nagyon gyors madár, de mivel előre szól, fel lehet készülni az érkezésére. Szerencsém is van, az ökörszem közreműködő, így sok kép készül.

Vitathatatlanul ő a nap sztárja.

Az ökörszem után még érkezik egy léprigó, ő is portréra jelentkezett.

A napot pedig tengelicekkel zártam.

Akár elégedetlen is lehetnék annak a tudatában, hogy milyen fajokat hallottam még a nap folyamán, de nem vagyok az. Több nap mint kolbász, mondja a mondás is. :)

Ó, szuper! Bár a fények nem a legkedvezőbbek voltak, a szezon első ölyvei mindig élményszámba mennek.

Az első három ölyv már a földön táplálkozott, amikor nem is olyan messziről felhangzott az a mély "korr" hang, amitől mindig kicsit megborzongok. Megérkeztek a hollók is.

Hangosan beszélgetve szálltak át a terület fölött,

miközben az erdőszéli fákon már újabb ölyvek várakoztak, és kiáltoztak a földön táplálkozó társaik felé. Szerencsére nem csak várakoztak, le is szálltak. A beülőt is használták gyakran, volt lehetőség bőven, hogy a nádtippanos környezetet többféleképpen kombináljam a fotókra.

Közben persze az ölyveket is próbáltam számolni. 12 különböző madárig jutottam, azután a folytonos cserélődés miatt elvesztettem a fonalat.

Nem is akartam elhinni. Ráadásul néhány madár határozottan ismerősként hatott az elmúlt télről.

Mintha ott folytattam volna, ahol februárban abbahagytam, mintha a madarak az év folyamán nem is mentek volna sehova, mintha csak arra vártak volna, hogy újra elkezdődjön a szezon. Furcsa, de jó érzés volt.

Hamarosan a szarkák is megérkeznek. Néma csendben potyognak az égből, és pár perc leforgása alatt 15-20 madár is mozog a les előtt. De semmi hangzavar, amit az előző két fotózás alatt megszoktam. Mindenki néma csöndben falatozik, fel-felrebbennek, elhangzik egy-egy csörgés ugyan, de az első holló is szó nélkül landol közöttük.

Aztán szép lassan bemelegszik a társaság, és kezd összeállni az eddig oly jellemző hangegyveleg. Csörgő szarkák, károgó dolmányos varjak, korrogó hollók, és kiáltozó ölyvek. Jó ezt a lesből hallgatni. Ez a zsongó madártömeg egyszer aztán mintha villám csapott volna közéjük, hirtelen felrebbent, és szinte azonnal a kunyhó mögül egy hatalmas árnyék suhant végig a réten. Megfeszült a pillanat, mert az árnyék gazdája is megjelent a látótérben. Rétisas siklott át elég alacsonyan a kunyhó fölött, fordult egyet, majd nagytotálban leszállt a rét közepére. ÁÁÁÁÁ! Itt van.

Ezt nem csak a szememmel láttam, de minden tagomban éreztem. Feszülő ujj az exponálógombon, a szívverésemet pedig a torkomban éreztem. De nem volt ok igazán az izgalomra. A sas kémlelte a terepet pár percig, majd szép nyugodtan besétált az etetőtérre.

Fenséges madár. Az etetőanyagot ezúttal kicsit közelebb raktam ki, a sas nem volt messzebb 17-18 méternél.

Csodálattal és gyermeki ámulattal figyeltem minden mozdulatát.

Az elriadó szarkák, hollók időközben visszatértek. A földön ülő sas már nem annyira félelmetes számukra.

A táplálkozó slepp látványára aztán a réti sem habozott tovább, nekiesett a tápláléknak.

Közel negyven percen keresztül volt előttem. Kigyönyörködtem magam alaposan.

Miután a sas megtömte a begyét, felszállt a szélső száraz fűzre, és onnan nézte végig a délelőtt további eseményeit, amik zömében a hollók körül zajlottak.

Az egyre szebb napsütésben jól tudtam a röptüket követni, hát velük múlattam az időt.

Na meg azokkal a szarkákkal, amik időnként leszálltak a közeli beülőre.

Kicsivel dél előtt aztán a rétisas megunta a nézelődést, és továbbállt. Ezt a pillanatot én is kihasználtam, és előbújtam a lesből. Fantasztikus reggel volt. Mondanom sem kell, egy lépéssel a föld fölött jártam. Azt már csak otthon vettem észre, hogy a sas lábán gyűrű volt. A fotózás hevében fel sem tűnt. A zöld színű gyűrűt sajnos sár borította, a felirat így olvashatatlan volt. Remélem, találkozunk még, és talán akkor arra is fény derül majd.

November elejére lett végre annyi időm, hogy egy délelőttöt el tudtam tölteni a madáritató melletti leskunyhóban. Kicsit megkésve érkeztem, de a szép őszi napsütés miatt így is jókedvűen bújtam be kedvenc leshelyemre. Amint beültem, és elhelyezkedtem a szűkös kunyhóban, a pára egyből opálosra változtatta az ablakot. Ez ebben az évszakban már csak így van. Az első teendő tehát mielőtt a felszerelés állványra kerülne, a páramentesítés beindítása. Aztán mire mindent összerakok, általában az üveg is kitisztul. Szóval ott tartottam, hogy éppen elhelyezkedtem, amikor a párás ablakon keresztül látom ám, hogy egy hím karvaly száll le az itató szélére. Azt a mindenségit! Nem volt egy perce sem, hogy eltűntem a lesben. Az üveg egy merő pára, az állvány a tokjában, a fényképező a táskában. Na most mi legyen? Itt a várva-várt madár, és nem tudok fotózni. Gyorsan elkezdtem a zsebemben turkálni, kapkodva előrángattam a mécseseket, gyufa, stb. Persze ez nem ment hangtalanul. A karvalynak feltűnt a bénázásom lesből kiszűrődő nesze, és el is libbent. Na, ezt elbaltáztam. De a páramentesítés a helyére került, és a fényképezőt is gyorsan az állványra pattintottam, hátha. És igen. Pár perc múlva a karvaly ugyanott landolt, ahonnan az előbb elillant. Micsoda szerencse! Az üveg már páramentes volt, hát nem volt akadálya a portrénak.

Micsoda gyönyörű madár! Nem ült túl jó helyre, és sietett is. Pár korty után távozott. Így maradt az a két kocka portré, aminek így is nagyon örültem.

Ezek után már bármi jöhetett, én már elégedett voltam. :) A buksi fejű meggyvágó,

és az egymás után érkező cinegék már csak a hab voltak a tortán erre a napra.

A dolmányos varjak is megérkeztek. A közelebbi beülőt többször használták, ennek kimondottan örültem.

De a fő attrakciót a hollók nyújtották.

Sokan voltak, több madárról is készült kép a beülőkön.

Közben sajnos a sasok leléptek, így maradt a küzdelem a fényhiánnyal és a beszálló hollókkal.

Ugyanis befelhősödött az ég, így a délelőtt nem azt a napos képet mutatta, mint amit a csillagos hajnal ígért. De az egymás után érkező hollóknak nem tudtam ellenállni, röpképeket próbáltam készíteni.

Inkább kevesebb, mint több sikerrel. A sasok ezen a napon elmaradtak. Vagyis napközben ugyan visszajöttek, és egy másfél órát ücsörögtek még a száraz fűzfán, de leszállni ezúttal nem akaródzott nekik. Szépen végignézték, ahogy a szarkák, varjak, hollók, ölyvek alkotta csapat eltakarítja az utolsó ehető falatot is. Hát ez van, nem volt értelme tovább maradni. Talán majd legközelebb.

Az első próbálkozásom ezen a helyszínen a 2013-14-es télen volt, amikor egy rövid ideig számos madár tartózkodott a területen. Egy gyorsan összeeszkábált nádkunyhóból próbáltam összehozni valamit, persze sikertelenül.

Közel nem jutottam a sasokhoz. A folytatásra két évet kellett várnom, mire minden körülmény összeállt egy komoly rétisasprojekt elindításához.

Október közepe van. Az egy hetes eső után szombatra csapadékmentes időt jósoltak. Ez ugyan be is vált, de a hajnali sötétséget az eső helyett hatalmas köd tette átláthatatlanná. A kunyhóhoz vezető ösvényt szó szerint lábbal kellett kitapogatnom, de azért időben és szerencsésen megérkeztem. Nagy nap ez a mai. Egy hónapi szoktatás után ez az első alkalom, hogy kipróbálhatom a saskunyhót.

Kicsit nagyképűen így neveztem el. Ugyanis belevágtam. Azt hiszem fotósként is felnőttem a feladathoz, hogy a nagy madarakat lencsevégre kapjam. Szóval a lényeg a lényeg, már nagyon vártam ezt az alkalmat, hogy láthassam, hogyan járnak a sasok, járnak-e egyáltalán, meg mi is történik valójában a les előtt. A ködszitálós vaksötétben befészkeltem magam a kunyhóba. Nagyon nehezen virradt. Az első hang, ami életről adott jelet, egy szarka csörgése volt még félhomályban, majd mikor már látni is lehetett valamit, egy csapat holló bukkant ki a szürkeségből, és átrepülve a terület fölött leültek a szélső száraz fára. Vártak. Egészen addig, amíg az első szarkák elkezdtek potyogni az etetőtérre. Ez volt a jel, a hollók is megmozdultak. Hirtelen mozgalmassá és hangossá változott a környék. A hollók korrogva, a szarkák csörögve jöttek-mentek, meglepték az etetőteret. Jó volt látni a sürgölődést, de a fotózásra alig gondolhattam, a köd teljesen rátelepedett a kis rétre.

Ám ekkor egy újabb hang vegyült az eddigiek közé. Hangos „kli-kli-kli” kiáltás volt. Bele is borzongtam egy kicsit, hiszen ezért jöttem. Rétisas landolt a szélső száraz fán. Micsoda hatalmas teremtmény! Már sokszor láttam, de mindig lenyűgöznek impozáns méretei. Nézelődött, figyelte a réten már tobzódó madársereget. Egy öreg madár volt. Azt hittem hosszú várakozás következik, de nem így lett. A sas lerúgta magát az ágról, és egy kanyarral a rét másik oldalán lehuppant a földre. Kicsit oldalt volt, de láttam a fejét, amint meredten figyeli a hollókat, szarkákat. Pár perc után néhány szárnycsapással megint közelebb szállt, onnan pedig határozott léptekkel besétált a lakmározó tömeg közepébe. 

Nem akartam elhinni. Annyi tervezés, meg álmodozás után az áhított madár ott állt előttem húsz méterre. A többi madár gyakorlatilag eltűnt a magas fűben, de a sas délceg termetével mindenki fölé magasodva a fű között is szépen látszott. 

Nagy pillanat volt ez. Szép öreg madár, hatalmas sárga csőrrel. Rég éreztem már ilyen izgalmat, a kezem is beleremegett. 

Akkor nyugodtam meg én is, amikor ez a hatalmas állat elkezdett enni. 

Biztos voltam benne, hogy nem először járt itt. Kb negyedórai táplálkozás után ugrott fel a levegőbe, amikor a száraz fán már másik két rétisas várakozott. 

Amazok fiatal madarak voltak, kíváncsian vártam, ezek után mi fog történni. A sasok azonban egyelőre nem mozdultak, de volt más fotózni való bőven. A zsigerek mellett ugyanis megjelentek a dolmányos varjak. És a szarkákkal egymást váltva a kunyhóhoz közeli beülőt is többször használták. 

Jól gondoltam, ugyanis számítottam rájuk, ezért raktam ki az ágat, így megszülettek az első fotók is a két fajról. 

A sasok a fán közben mozgolódni kezdtek, és az egyik fiatal madár ledobta magát. Már azt hittem, landolni fog a földön, de csak áthúzott a rét fölött, és egy kanyarral ismét a fára ült vissza. 

Na, hova ez az óvatosság? Sebaj, maradtak a varjak, szarkák, és a hollók. 

Már jól a délelőtt közepén járt az idő, mire lett annyi fény, hogy a fekete madarakat röptükben is megpróbáljam elkapni. 

Volt lehetőség bőven, hiszen folyamatosan cserélődtek a placcon, így midig csak az érkező hollókat kellett lekövetnem. Kisebb riadalmat okozott közöttük a másik fiatal rétisas, amikor ő is tett egy tiszteletkört.

Sajnos ő is csak átrepült. Erre volt még példa többször a nap folyamán, de arra nem mutattak hajlandóságot, hogy a földre is leszálljanak. Persze azért nem unatkoztam, a többi madár bőven adott fotótémát. 

Na meg az a róka is csak fokozta az izgalmakat, ami egyszer csak megjelent a réten.

A magas fűben egyenesen a zsigerekhez ment. Felkapott pár falatot, majd amerről jött, arra távozott is. 

Ezzel körülbelül véget is ért a nap fotós része, egy a közelben elhaladó kistraktor elzavarta a madarakat. Megragadtam tehát én is az alkalmat, hogy kiürült a rét, és észrevétlenül leléptem. Nagyon boldog voltam. Sast fényképezni, közelről megfigyelni nem egyszerű feladat, de úgy érzem, most jó úton vagyok.