volgyis blogja

Nézelődik kicsit,

majd alapos tollászkodásba kezd.

A néha felerősödő szél is besegít neki, és szép dísztollai alá kap.

Majd dolga végeztével felvette a mogorva vénember figurát, és így figyelte a körülötte zajló eseményeket.

Többek között azt a kis vöcsköt is, ami a les körül sertepertélt. Igazán jó helyzetbe nem került, kicsit messzebb volt a kelleténél. Aztán váratlanul olyasmi történt, amire nem számítottam. A fiatal kis vöcsök egyszer csak fogta magát és felugrott a récéknek, kárókatonának előkészített pihenőhelyre. 

Hát ilyet se láttam még. Ha lehet ilyet mondani, a vöcskök a legvízibb vízimadarak. Igazi lételemük a víz, onnan nem nagyon mozdulnak ki. Éppen ezért talpon álló vöcsköt nagyon ritkán látni. Leginkább csak úszva figyelhetők meg. Most meg ott ácsorog előttem ez a fiatal madár. 

Erős szárnycsapkodásba kezd, mintha próbálgatná szárnyai alatt a szelet.

Repülni nyilvánvalóan még nem tud, tokosak még az evezőtollai.

Nem mindennapi a látvány, az biztos. A madár még nézelődik kicsit, aztán visszacsusszan a vízre.

Nagyszerű kis jelenet volt. Közben a szürke gém lelépett, észre sem vettem, amikor elrepült. A helyéért a szárcsák álltak sorba.

Különösebb perpatvar nem alakul ki közöttük. Sajnálom, régóta szeretnék valami komolyabb szárcsabunyót. De úgy látszik annak még nem jött el az ideje. Helyette az ismerős kis vöcsök ikrek kerülnek a közelembe.

Végül egy másik szürke gém is megmutatja magát a pihenőfán, eldöntve a szárcsák vitáját.

Mára ennyi volt. A kis káró elmaradt, de élmény nélkül azért most sem mentem haza. :)

A szárcsák is mozgolódni kezdtek, a vízen és a pihenőfán egyaránt.

De a szürke gémek is kezdtek visszaszállingózni, miután a félhomályban elriasztottam őket a tutaj tetejéről. Ott éjszakáztak. :)

És akkor megtörtént, amire vártam. Egy csobbanással kis kárókatona landolt a vízen. Elég messze volt, de azonnal felismertem. Nem sokat teketóriázott, egyből halászni kezdett. Hol itt-hol ott bukkant fel a víz alól. Így azért nehéz lesz fotózni. Aztán az egyik felbukkanás után célba vette a lest. Egyenesen felém úszott. Nem volt messzebb 4 méternél, amikor elhaladt a les előtt, de az optika már be volt állítva, nem akartam egy óvatlan mozdulattal elriasztani, bármennyire is nagy volt a kísértés. A kormi aztán fordult egyet, és már fel is ugrott oda, ahova azt vártam. Az ellenfénybe beállított szárítkozóhelyre.

Hej, ennek a fele sem tréfa! Ráfeküdtem az exponálógombra.

A madár rázta magát, verdesett a szárnyaival,

szórta szét a vízcseppszikrákat.

A látvány fantasztikus volt. A kelő nap gyönyörűen átvilágította a madár szárnyait, és életet vitt a szétfröccsenő vízcseppekbe.

A gyors pillanatokat követően aztán a madárban is volt idő gyönyörködni.

A kárókatonák szervezete nem termel faggyút, ami a vízimadarak tollazatát vízhatlanná teszi, így a halászat alatt a kormorán tollai eláznak. Így nehézkessé, vagy esetleg lehetetlenné is válik a repülés. Ezért a kárókatonák a vízben való táplálkozás után minden alkalommal kénytelenek a tollazatukat megszárítani.

Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra, volt idő alaposan szemügyre venni legújabb kedvencemet.

mint egy napimádó, úgy fürdött a reggeli nap szép, narancsos fényében.

Nehéz leírni, mit is jelent, amikor egy régen áhított faj egyszer csak testközelbe kerül, és a fejben már létező fotók megjelennek a fényképező kijelzőjén. Azt hiszem olyasmi ez, mint egy valóra vált álom.

A szárítkozó szertartás után a kis kárókatona végül elrepült. Nagy volt az öröm, amikor visszanéztem a fotókat. Volt még egy kis idő a tervezett indulásig, így levezetésképp a szárcsákkal,

és a vissza-visszatérő szürke gémmel foglalkoztam kicsit.

Majd a nap utolsó fotójára egy tőkés réce jelentkezett az egyre erősödő fényben.

Csíkos még a feje, de ő már nem kötődik a szülőkhöz. Vidáman bukdácsolva eltűnik a szemem elől. Mögötte a szárcsák is megérkeznek. 15-20 példány is célba vette a nyílt részt. Zömében távol, de akadt közöttük közeli is.

Egyenlőre nem tudtam velük foglalkozni, mert az előbbi vöcsök újra megjelent. Ráadásul olyan közel, hogy nem tudtam ellenállni.

Mindig ilyet szeretnék a keresőben látni. Gyönyörű, zöld háttér, sima vízfelszín és egy aranyos madár. :)

A vöcsök elúszott, de nem maradtam egyedül. A szárcsák közben birtokba vették a területet.

Egyesek tollászkodtak,

mások vízisíztek. :)

Az összegyűlt szárcsákat néha egy-egy nagy kócsag rebbentette szét,

vagy éppen a les előtt áthaladó hattyúcsalád miatt kellett odébb úszniuk.

De az igazi felfordulást a gémek okozták. egyre-másra érkeztek, hogy helyet találjanak maguknak a halászathoz.

Némelyiküket az sem zavarta, ha a kelleténél mélyebb vízben landolt. Hattyú módjára úszkálni kezdett.

Sőt ebben a helyzetben még a vízbe is belecsapott egy kishal után. Kész szereptévesztés. :)

Na de csak nem bújhat ki a bőréből egy szürke gém, ő sem próbált hattyú maradni. Végül a számukra előkészített helyen kötött ki.

Többször elrepült, hogy egy újonnan érkező gémet megkergessen, de a kis leshelyre folyton visszatért.

Vele ért véget a nap, különösebb akció nélkül vártuk ki közösen a naplementét.

A kis család heves tollászkodásba kezd, mosolyogva nézem a kis tollgombócokat, ahogy rázzák magukat.

Valahonnan előkerül még egy fióka, ő is csatlakozik a csapathoz.

Pár perc tollászkodás után a csapat visszacsúszik a vízre, és elnyeli őket a kányafüves. Velük együtt a felhők is elúsznak, és a másik oldalra érkező magányos tojó már a napsütésben fürdik.

Ahogy a récék szokták, féllábra állt, aztán elszundikált.

Öt-tíz perc is eltelik így. Néha felpillant, ha egy szárcsa hangosabban csobbant a közelben,

de aztán ugyanúgy visszaalszik. Nyugalma rám is átragad. Jó nézni ezt a csendéletet. A tutaj finoman ringatózik a vízen, és előttem pár méterre egy vadmadár pihen. Azt hiszem ismét rámkacsintott a szerencse. :)

A réce végül csak felébredt.

Kortyolt párat,

nézelődött egy kicsit,

majd egy alapos nyújtózás után odébbállt.

Miközben a távolodó récét figyeltem, a les előtt megjelent a múltkor látott két kis vöcsök fióka.

Ketten összetartva ugyan, de már szülői kíséret nélkül mozogtak.

Oda kellett figyelnem, hogy külön is tudjak róluk képet készíteni.

Fantasztikus ez a közelség, amit a kis vöcskök megengednek. Igazi ajándék.

Amíg a vöcskök az orrom előtt úszkáltak, észre sem vettem, hogy a pihenőfán egy újabb tőkés réce álldogál. Egy gácsér. Ugyanúgy, mint az imént a tojó, féllábon sziesztázott.

Az egyre laposabb fényekben szépen mintázta a nádas a vizet. De a kacsa gondolt egyet, és otthagyta a csíkos hátteret, átúszott a másik oldalra, ahol korábban a tojó szunyókált. Nem baj, a homogén hátteret is szeretem. :)

Alapos tollászkodásba kezdett.

Nagyon örültem a szép fényeknek. A gácsér annak ellenére, hogy már vedlésben volt, nagyon szépen mutatott. A szárnytükre csak úgy világított. Negyed óra, húsz perc lehetett még naplementéig, ilyenkor a legkedvezőbbek a fények, ha zavartalan a naplemente.

Ha zavartalan...

Szinte egy csapásra a meleg fények odalettek, felhő takarta be a napot. Ej, a fene vigye el. Ennyit a naplementéről.

Vagy mégsem?  A tőkés miután végzett a tollászkodással, pihenőpozícióba állt, és abban a pillanatban az aranyló fények elöntötték a tavat. A tökéletes szélcsendben megfeszülő víztükörben feloldódott a környezet, tökéletes körítést adva a relaxáló madárnak.

De vele ellentétben nem a sűrű felé indult el, hanem pár lépés után teljes valójában láthattam a növényzet előtt.

Ott kezdett el halászni, lassú léptekkel haladva a növényfal mellett,

én meg szépen lekövetve a mozgását figyeltem jellemző halászmódszerét.

Amikor aztán a kányafüves szélére ért, felugrott, és elrepült.

A kócsag után a hattyúk következtek. A család rendszeres napi útja a tutaj előtt vezet el. Most is megjelentek. A fiókák egyre közelebb úsznak el előttem, lehetőség volt már portréra is.

Halk csipogások kíséretében a hattyúcsalád elúszott, bevették magukat a kányafüvesbe.

A vöcskök is mozognak. Feltűnik a búbos vöcsök pár, fiókák már nincsenek velük. A kis vöcskök is a közelben vannak, de a fiókák nem jönnek elő a gyékényesből. Etetést is látok, de az események nagyon a növényzet szélében zajlanak, nincs esély fényképre. Viszont adódik más. A nyílt vízről tőkés réce célozza meg az öblöt. Nem mertem rámozdítani az objektívet, nagyon éles szemű. Inkább vártam. Sejtésem beigazolódott, a pihenőfa felé igyekezett. Amíg felkapaszkodott a fára, volt idő felé fordulni. A réce már vedlésben van, de még így is nagyon szépen szikrázik a feje a napfényben.

Jó pár percen keresztül tollászkodik, de nagyon a gyékényes mellé állt be, értelmes kép nem születik. De közben az egyik fiatal szárcsa került jó helyzetbe a másik oldalon, inkább rá koncentrálok.

Nem marad sokáig, nézelődik kicsit, majd egy finom falat után visszacsusszan a vízre.

Közben a tőkés végzett esti toalettjével, és tovább állt. A helyét viszont szinte rögtön egy öreg szárcsa vette át. Vele ért véget a nap.

A naplementét felhő takarta be, az aranyló fények így elvesztek, nem volt miért tovább maradni.

Kis szünet után ismerős hangok közeledtek. A látótérben megjelentek a hattyúfiak. Majdnem kétszer akkorák, mint a múltkor. Felém úsztak a mögöttük elengedhetetlen kísérővel.

Vigyázó szemek kísérték a hattyúk következő generációját.

A csapatnyi rút kiskacsa távozása után jó darabig csak a nézelődés maradt. Na meg a hallgatózás. Nagyon aktívak voltak a kis vöcskök, legalábbis a hangjuk alapján erre lehetett következtetni. A közelből szóltak, de a növényzet takarásából. Így próbáltam kitalálni, merre járhatnak. Aztán egyszer csak feltűnt egy. Nagyon közel volt, nem is tudtam ráfordulni, nem akartam egy gyors objektívmozdulattal elriasztani, inkább megvártam, amíg tovasiet. Mindvégig hangosan szólt. De mindjárt ki is derült, hogy mi okozta az izgalmát. Mögötte feltűnt a párja, de nem volt egyedül.

Két csíkos nyakú fióka követte. Amíg az anyjuk tollászkodott, ők a les előtt úszkáltak.

Hej, micsoda helyzet! Egy hónapon keresztül azon fáradoztam, hogy a búbos vöcskök fiókáiról közeli képet tudjak készíteni. Nem sikerült. Most meg itt vannak előttem a kis vöcsök fiai. Az örömömet még az is fokozta, hogy soha nem láttam még ennek a fajnak a fiókáit. Csak mindig a már juvenilis tollazatot viselő, önálló fiatalok kerültek a szemem elé. A nagy izgalom közepette igyekeztem jól exponálni, és nem elrontani a felkínálkozott lehetőséget. Az anyamadár erre lehetőséget is adott, mert jó ideig tollászkodott a les előtt, és nem vitte el azonnal a fiókákat. Már csak azon izgultam, hogy távozóban a „zöld” víz felé ússzanak el. Szerencsém volt. :)

Na, innentől már bármi történhetett, nem végződhetett rosszul a nap. Az sem zavart nagyon, hogy a pihenőfára érkező szürke gémet egy óvatlan mozdulattal elriasztottam. A naplementét már teljes nyugalomban vártam. De még egy rövid közjáték hátravolt. A pihenőfa felé vízityúk úszott. Na most ezt azért már nem szúrom el. Mire a fára ért, már tűzkészen vártam.

Az izzó háttér előtt forgolódott kicsit, rendbe szedte tollazatát,

majd egy hatásos pillantás után eltűnt a gyékényesben.

Pár perc múlva pedig lement a nap.

A délután további részét a szárcsák jelenléte töltötte ki. Felbukkantak a pihenőfa körül,

és a kányafüvesből is folyton ők úsztak elő.

Hol egyedül, hol kettesével.

Majd zárásként a hattyú gúnár tért vissza pár percre, és a nádas mellett tollászkodott egyet.

Persze az orrnak feje is volt. Vaddisznó igyekezett átkelni a belső szigetre. Láthatóan nem zavarta a mély víz. Vígan közeledett.

Ám mielőtt elérte volna a sekélyebb részt, beért szél alá. Felkapta az orrát, és azonnal megfordult. Nyilván megérezte a szagomat. Mennyivel egyszerűbb a madarakkal, az ő szaglásukkal nem kell foglalkozni. :) A disznó ahogy visszafordult, akkor vettem észre, hogy nincs egyedül. A kocát malacok követték. A kicsik kiválóan úsztak, eszeveszettül igyekeztek anyjuk után. A család egy gyors forduló után eltűnt a parti gyékénysávban, visszaváltottak a szárazra.

Az embert mindig érik meglepetések. :) A disznók tényleg megtörték az eddigi csöndet. A les mellett egy hattyú úszott el, és a szép fényekben beállt a kellő távolságra.

Fejét a víz alá dugva táplálkozni kezdett.

Percekig forgolódott előttem, majd ahogy jött, méltóságteljesen elúszott.

Egy darabig megint üres volt a víz. Csak a szélben álldogáló nagy kócsag mutatta magát.

Aztán végre megtörtént, amire vártam. Balról, a les mellől meghallottam a vöcsökfiókák vékony hangját. Szinte ezzel egy időben az egyik öreg vöcsök pedig előttem bukkant fel a víz alól. A távolság nem túl nagy, lássuk mi lesz belőle. A búbos elkezdett halászni. A tutaj előtti részen sekélyebb volt a víz, és a vöcsök fordulásai a víz alatt a felszínen örvényeket okoztak. Szépen tudtam követni, hogy hol jár épp a madár. A helyzet egyre izgalmasabb lett, mert az örvények közeledtek, és egyszer csak felbukkan előttem a vöcsök, csőrében egy termetes keszeggel.

A nap már nagyon alacsonyan járt, a háttér gyönyörűen izzott a lapos fényekben.

Hű, micsoda pillanatok voltak. A vöcsök forgolódott kicsit, igazgatta a halat, majd határozottan megindult.

Na most kell jönnie a fiókáknak. Nem engedtem ki a madarat a keresőből, hátha a másik oldalról beúszik egy csíkos fej, és meglesz az áhított pillanat.

Nem így lett. A vöcsök kiúszott a látótérből, a fiókák meg igaz, hogy közelről, de a les mellől, takarásból csipogtak. Az etetés nem előttem zajlott. Sebaj, gondoltam, hátha visszajön a madár. Vissza is jött.

Ám közben a nap lement, és a fiókák hangja is távolodott. Az esély elszállt. Hát kérem, erre tudnám mondani, hogy disznóság.