volgyis blogja

Nagyon szépek voltak a lapos fények, de valami mégis hibádzott. A madár csőre üres volt.

Hát úgy tűnik ez a délután már csak ilyen. Pár kockát lőttem a madárról, aztán már tovább is állt. Mivel a nap is lement közben, én is követtem a példáját.

Abban nem kételkedtem, hogy lesz-e jégmadár, ez ügyben szinte biztos voltam. Így is lett. Ahogy kell, hangos „ti-ti-ti ” kiáltás után meg is jelent a kijelölt helyen. És lám, egy méretes hal is volt a csőrében. A napkelte körüli időpont és a köd fényszórása szép rózsaszín árnyalatokat kölcsönzött az égboltnak, méltó körítést adva a halászkirály érkezésének.

Örültem, hogy ilyen gördülékenyen indul a projekt, de azért bosszankodtam is. A tutajt és a beülőt is teljesen rosszul pozicionáltam. Nem találtam el sem a napkelte irányát, sem a jó hátteret. Ilyen amatőr hibát már régen követtem el. De akkor már nem akartam előmászni, és belerondítani a reggeli forgalomba, ugyanis két jeges is használta a beülőt. Szinte egymást váltották a sorban kifogott halakkal.

Öröm az ürömben, hogy halas terveim megvalósulni látszanak, kisebb és nagyobb zsákmány is az étlapra került.

Az elrontott helyzetet pedig megpróbáltam megfordítani, és a hátrányból előnyt kovácsolni. A hajnali sziluett nagyszerűen visszaadja a korai lesezések hangulatát. A fehér háttér pedig csak a lényegre enged koncentrálni.

Természetesen a hibákból tanul az ember, én is levontam a konzekvenciát. :) Már csak a következő szabad hajnalt kell megvárni...

A nagy eső után a Mecsek északi völgyei csak úgy ontják a párát, gőzölög az erdő.

Nyugaton egyre nagyobb a rés a felhők mögött, a lenyugvó nap sugarai utat találnak a földre. A felszálló pára helyenként mintha lángra lobbanna.

Azt mondják, pipál az erdő.

A nap egyre lejjebb száll, a színek már-már festő vásznára kívánkoznak.

Majd elérkezik a pillanat, és a fénygolyó pislant egy utolsót, majd eltűnik a horizont mögött.

Persze ezzel egy időben elkészült a csillagpályás felvétel is. A kép 68 fotó összefűzéséből áll, és mintegy 45 percnyi elmozdulást mutat be.

Mivel a csapat jól bírta a nézelődést, megkerestem az újabb nézőpontot. Így utólag nem is értem, miért nem ezzel kezdtem, annyira kézenfekvő volt. Az erős holdfény miatt fantasztikusan mutatott a kápolna a csillagos ég alatt.

Sajnos ezt a felállást félbe kellett szakítani. Nem várt forgalom alakult ki, így a csillagnézős programot és a fotózást is abba kellett hagyni. Jó buli volt így is, de otthon nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam hosszabb csillagjárást varázsolni a kápolna mögé. Jött az ötlet a család részéről, menjünk ki másnap is. Jó! :) Egy nap alatt ki is alakult a koncepció a fejemben. Le is ment a fotózás rendben, és a fotók átpörgetése közben derült csak ki, hogy milyen jól tettük, hogy ismételtünk. Egy gigantikus hullócsillag volt az egyik képen. Ráadásul kompozíciós szempontból is a legjobb helyen.

Több már nem is volt hátra, csak az elmaradhatatlan csillagívek megrajzolása. 40 db 30 másodperces fotó eredményezte a kb fél órás elmozdulást bemutató képet.

Én már látom, hogy a nap már bekukkantott a tóparti égeresbe, és tudom, hogy pár perc múlva megtörténik a varázslat. A vöcsökfióka jó helyen várakozik. Amint a napkorong előbukkant a fák közül, a kékes színek azonnal aranyba váltottak. A vízfelszín megtelt gömbökkel,

a pára pedig sejtelmesen gomolyogni kezdett.

A vöcsökfióka persze lehetett volna közelebb, de a hangulat így is magával ragad.

Mintha nem is ugyanaz a tó lenne, ahova alig egy órája begázoltam, hanem egy földöntúli hely, ahol varázslatos dolgok történnek. Ahol aranyban úszik a kis vöcsök,

és aranyló vízen sétál a szárcsa.

Ami gondol egyet, és táncolni kezd,

vagy éppen napernyőt tart maga fölé, ha a kedve úgy tartja.

Pedig ez bizony ugyanaz a hely, ugyanazokkal a madarakkal. Ami elrepít innen, az nem más, mint a hajnal varázslata.

A turbánliliomok viszont inkább megtréfáltak. Megint. Évek óta kergetem őket. Idén is kinéztem pár ígéretes tövet, amelyeket a jövés-menés közben is szemmel tudtam tartani. A virágzás kezdetét ugyan elcsíptem, de mire a nagyok is bedurrantak volna, már nem értem oda.

A piros madársisakokhoz szintén nem értem oda időben másodjára. A virágzás kezdetét náluk is elkaptam, de a tervemet, hogy még egyszer visszamegyek hozzájuk pár nap múlva, már nem tudtam tartani.

Na mindegy, majd ha már nem érem utol a madarakat... :)

Azért az elmúlt időszakban nem ehhez voltam szokva. Mondom biztos a délutáni időszak nem jó. Na majd reggel. Be is terveztem egy hajnali fényképezést. A napkelte fényjátéka majd talán visszahozza az elveszett lendületet. Ám a napkeltére hiába vártam. Mire eljött volna az ideje, addigra egy terebélyes felhő beúszott a keleti égboltra, masszív fénytelenséget okozva. A madarak aktivitása is elmaradt attól, amit vártam. Igaz, hogy volt mit nézni, de leginkább csak távol. A reggelt két kis vöcsök mentette meg. A két öreg madár egymást követve mozgott egész reggel. Egy szerencsés pillanatban pedig megcélozták a lest.

Míg az egyikük halászgatott, addig a másik egyre közelebb úszott.

Csak jött,

csak jött,

mígnem már portré közelségbe ért.

Nem volt messzebb 2-3 méternél. Feszült figyelem, mozdulatlanság, csak a pulzus emelkedik. Fantasztikus pár pillanat volt.

A madár jól megnézte magának a lesből kilógó óriási szemet, de mivel az nem pislogott, megnyugodott.

Míg a párja kicsit távolabb még mindig halászgatott, addig ő pihent egyet.

Amikor az ember csak ezt a képet látja az objektíven keresztül, önkéntelenül is magával ragadja a pihenő madárból áradó nyugalom.

De hát semmi sem tart örökké. A nyugalomból egy átrepülő szürke gém recsegése zökkentett ki engem is, meg a vöcsköt is.

Ráadásul a párja is szólt, hogy ideje menni, hát odébb álltak.

Forgolódik, nézelődik, beletúr a tollai közé, majd odébb száll, hogy meglábalja a vizet. A nagy madár érkezése megriasztja a közelben mélázó kis vöcsköt, mire ő is mozgásba lendül. Mielőtt azonban dolgára menne, egy pillanatra kiugrik a vízből, hogy kinyújtóztassa a lábait. A pára és a napkelte előtti fényviszonyok szép kékes atmoszférát varázsolnak köré.

A különleges hangulat tünékeny. Hamar változnak a fényviszonyok. Mire a kócsag megunja a halászatot, és visszatér a pihenőfára, már nyoma sincs a kékségnek.

Szépek a mozdulatok, kecses a madár, figyelmetlen a fotós. :) A szárnya hegye lemarad.

Alapos tollászkodás következik,

majd közös várakozás. A kócsag arra vár, hogy megéhezzen, én meg arra, hogy felkeljen a nap.

Ami persze törvényszerűen be is következett. A napkorong szépen felúszott az égeres fölé, és aranyba vonta a vizet, a rajta úszkáló madarakkal együtt.

A szárcsák is üdvözölték az új reggelt.

Az öregek, és a már kamaszkorban lévő fiatalok egyaránt.

Sőt, miután a zajos társaság odébbállt, a már ismerős kis vöcsök is tiszteletét tette az egyre feljebb kúszó napkorong előtt.

Szép-szép, de az igazi varázslat a másik oldalon történik. A napkelte csodákat művel. Képes a vízfelszínt aranygömbökkel borítani,

és képes minden egyes gömböt a szivárvány színeibe öltöztetni.

Képes a fényt ecsetként használva új világot teremteni,

és az egyszerű barátrécét festőművésszé változtatni.

Ahogy a nap egyre feljebb kúszik, úgy szórja szét színes üveggolyóit,

és úgy szórja áldását minden létező teremtményre.

Legyen az egy barátréce család,

vagy a már anyányi fiókáját etető búbos vöcsök.

A csoda aztán egy varázsütésre eltűnik. A közeli pihenőhelyre megérkezett a kócsag.

Nincs már aranygömb, nincs már színes üveggolyó, csak a tollászkodó madár közeli látványa.

Úgy ér véget ez a reggel, mint ahogy elkezdődött,

a tutaj előtt nagy kócsag tollászkodik.

Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy keretes szerkezet. :)