volgyis blogja

vagy éppen a les előtt bukkantak fel a víz alól.

Nyugalmukat akkor vesztették el, amikor a szemben lévő gyékényfolt felől felhangzott a szomszéd trillája. Az én párosom egyből válaszolt is. Jól emlékszem a márciusi esetre, amikor revírharc kerekedett a válaszolgatásokból, így izgatottan vártam, mi lesz a hangpárbaj kimenetele. Most azonban nem így történt. A vöcskök az helyett, hogy elindultak volna a rivális irányába, izgatott trillázásba, bukdácsolásba kezdtek, s mikor közvetlenül egymás mellett bukkantak fel, közösen, egymás felé fordulva kiáltották el üzenetüket a szomszédnak.

Nagyon megkapó és egyben hangos jelenet volt. Elég közel voltak ahhoz, hogy a kiáltásuk betöltse a les belsejét is. Nem túlzok, ha azt mondom, fizikailag is hatott rám a hangjuk. Miután jó hosszan trilláztak egymás előtt, jobbra-balra ingatva fejüket,

szorosan egymás mellett úszva elhagyták a látóteret. Nem láttam még ilyen viselkedésformát tőlük, pedig elég sok időt töltöttem az elmúlt évek alatt a kis vöcskök társaságában. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit láttam, az a madarak közötti erős kapocs jele volt. Ezzel a közjátékkal aztán véget is ért a délután. A nap alábukott nyugaton. De ugye törvényszerű, hogy másnap reggel keleten ismét felbukkan, én pedig akkor már ismét a tutajon hasaltam. Hideg volt. Olyan páralehelős hideg. A tó is lehelt némi párát, közvetlenül a víz fölött sejtelmes hangulat uralkodott. Ahogy a nap emelkedett, úgy vált egyre izgalmasabbá az atmoszféra. Gomolygó, sárgás köd borította a tó felszínét. Na de mit sem ér az egész, ha a madarak elkerülnek. Márpedig ezen a reggelen ez történt. Jó mozgás volt, de lőtávolon kívül. Egyedül hűséges vöcsköm látogatott meg rövid időre, hogy hajnali magányomat enyhítse. Kicsit bukdácsolt a szép környezetben, és ennek hála végre el tudtam készíteni a bizonyító fotót, miszerint nálunk is élnek bálnák, csak jóval kisebbek, mint tengeri rokonaik. :)

Persze a szép bálnahát csak a másodperc törtrészéig látszik, a farokbóbita már igazán vöcskös.

Még kaptam egy szép párás-sziluettes pillanatot tőle, aztán ő is magamra hagyott.

Hát mit mondjak, nem volt túl eseményteli ez a két alkalom, de azért jó kis vöcskölés volt. :)

Hű, ez aztán a jó helyzet. A pára is segített, nem kellett aggódnom a jó háttér miatt.

A récék innentől kezdve nem zavartatták magukat, bátran kattintgathattam, én meg nem fukarkodtam. :) Alapos tollászkodásba kezdtek. Persze leginkább az igen dekoratív gácsérra koncentráltam. Gyönyörű madár, el lehet merülni a tollazat aprólékos mintázatában.

Sokáig rendezgették a tollaikat, a nap is emelkedett közben, és a szürke atmoszféra kezdett halvány színt ölteni. A páros nagyon összhangban volt. Tipikus se veled,

se nélküled kapcsolat. :)

Miután kinézelődték magukat, visszacsúsztak a vízre, és a tutaj mellett eltűntek a szemem elől. Na, ezt már nevezem közeli böjti réce fotónak.

Ahogy a récepár elúszott, a nap is felkelt. A legszebb fényjátékot madarak nélkül néztem végig. De nem bánkódtam, hiszen a memóriakártyán ott sorakoztak a már rég áhított fotók. A reggel azonban a fotózás végére még tartogatott egy meglepetést. Az induláson gondolkodtam már, amikor szárnysuhogás, halk kerregés, és egy böjti gácsér landolt csúszva a vízen. Aztán még egy, meg még egy, meg még kettő. Hirtelen öt réce forgolódott előttem. Az egy szem tojót négy gácsér vette körül, kerregve, hajladozva. Na most ebből mi lesz? Hát az lett, hogy a kis csapat célba vette a tutaj melletti pihenőfát.

Mi van itt ma kérem? Egyre másra sorakoztak a böjti récék a fán.

A nap már magasan járt, és rá kellett jönnöm, hogy kicsit hibáztam a pihenőfa pozícióját illetően. A napsugarak jól oldalba kapták a madarakat, figyelnem kellett nagyon a helyes expóra. Persze az apró bakit feledtette a madarak jelenléte, bőszen nyomtam a gombot.

A madarak sorban másztak fel a fára, majd rövid tollászkodás után sorban el is úsztak. Az utolsó kép az ellenfényben pózoló tojóról készült.

Jó kis reggel volt. 2015 tavaszán találkoztam először a fajjal az akkor frissen indított tutajos projekt elején. Azóta vártam egy közeli lehetőségre. Azt hiszem kiböjtöltem. :)

Nagyon szép volt, ahogy a ráeső fény megvilágította a tollazatának minden részletét, de azért a közeli böjti fotóra vonatkozó kívánságomat továbbra is fenntartom. :) Talán tíz percet voltam egyedül ezen gondolataimmal, amikor a tőlem balra lévő kis nádasbeli öbölben ismerős, rekedtes hanggal megjelent a búbos vöcsök. Izgatottnak tűnt, a már sokszor látott pózban közeledett az öböl közepe felé, vízre fektette nyújtott nyakát, és úgy forgolódott, miközben hangosan szólt. De ez után olyat művelt, amit még nem láttam tőle. Szárnyait felemelve, tollait felmeresztve, mereven bámult az öböl széle felé.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, és felpillantottam a keresőből, hogy mit is néz a madár ennyire. Hát az öböl másik szélén, tőlem távolabb egy másik vöcsök ugyanilyen pózban bámult vissza. Hej, itt valami lesz, az már biztos. A távolabbi vöcsök pár másodperces pózolás után alábukott, de a közelebbi továbbra sem engedte le a szárnyait. Tudtam, hogy valami történni fog, és abban a pillanatban a víz alól felbukkant a másik.

Innen nem volt kérdés mit látok, a vöcskök násztánca vette kezdetét. A víz alól felbukkant madár furcsán görbített háttal kezdett pózolni a másik előtt,

amaz meg feltartott szárnyakkal illegette magát.

Sosem láttam még a táncuknak ezt a részét, egyszerűen fantasztikus volt. Mint egy szigorú szabályok szerint megtervezett koreográfia. Néhány másodperces pózolás után aztán egymással szembefordultak, és következett a már ismerős, szembenézős fejrázogatás.

Hosszú ideig táncoltak, és szinte minden mozdulatukra kattant is a fényképező.

Percek teltek el így, ahogy illegették magukat, majd látszott, hogy végéhez közeledik a dolog, lassan eltávolodtak egymástól. Már nem is fértek bele együtt a keresőbe, csak figyeltem a történéseket, amikor a madarak szinte egyszerre a víz alá buktak. Ugye most az következik, amire gondolok! Szállt az ég felé a kívánságom. Igen! A vöcskök egy-egy hínárcsomóval a csőrükben bukkantak fel ismét, és egymás felé úsztak. Izgalom a tetőfokon, feszülő ujj a gombon, szem a keresőn. A két vöcsök egymás mellé ért, és hangos csobogással felemelkedtek a vízből.

Mint két balettművész, úgy táncoltak egymással szemben, a vizet taposva,

majd szép lassan visszaereszkedtek a vízre, és ketten együtt elhagyták az öblöt. Én meg csak néztem ki a fejemből, és bámultam az ellaposodó hullámokat. Sok szép dolog van a természetben, de azt hiszem a búbos vöcskök táncánál kevés szebb, meghittebb dolgot láttam eddig. Talán egy óra is eltelt, nehezen tértem magamhoz az eufórikus állapotból, mert természetesen legalább tízszer végignéztem a képeket. Hangos csobogás térített magamhoz, hiszen még mindig a lesben vagyok, nem ártana figyelni is. Szárcsák pózoltak a tutaj előtt. Mire rájuk fordultam, már össze is ugrottak.

Ment a csihi-puhi rendesen, amiből természetesen senki nem maradhat ki, és már hárman csépelték egymást.

A napsütésnek és a jó záridőnek köszönhetően sok olyan pillanat is megörökítésre került, amit a valóságban fel sem fogtam.

Szárnnyal és lábbal is adtak egymásnak.

Persze komoly sérülést nem okoztak egymásnak, mindenki sértetlenül távozott a helyszínről. Egészen naplementéig nem is történt semmi. Már szép sárgán festett a nap, amikor két réce jelent meg a látótérben.

Kendermagos récék voltak.

Vártam, hogy közeledjenek, de nem tették. Biztos távolságban kezdtek táplálkozni, úgyhogy a közelebbi fotóra vonatkozó kívánságomat ezennel rájuk is kiterjesztem. :)

Minden nap véget ér egyszer, most is így történt. Stílusosan a lemenő nap sugaraiban táncoló vöcskökkel búcsúztam én is.

Ugyancsak hasonlóképpen jártam a szép, üde keltikemező előtt is. A lila és fehér virágok között elmerülve egy kicsit szebb lett a világ. :)

Jellegzetes torokhangján trombitálva ellenőrizte, hogy nincs e közelben vetélytárs.

Na de semmi baj, a másnap hajnal ismét a vízen talált. Az időjósok zavartalan napkeltét ígértek, én meg már nagyon ki voltam éhezve egy szép színjátékra. Jöjjön egy jó kis ellenfényes fotózás. Igazi tavaszi zsongás töltötte be a tavat. Az elmúlt egy hétben felébredtek a békák is, így az alaphangulatot az ő kórusuk adta meg. Persze a sok madárhang is nagyon izgalmas volt. Főleg a szinte folyamatosan trillázó kis vöcsköké. Innen is - onnan is szóltak, és szerencsémre közben engem is megtiszteltek.

Úgy tűnik őket zavarja legkevésbé a les jelenléte. Most is akadt egy, amelyik kíváncsian figyelte a rámeredő nagy szemet.

Persze nem sokáig, csak addig, amíg fel nem csendült a közelből egy újabb trilla. A közelemben lévő vöcsökhöz a tutaj mögül a párja is társult, majd közösen megindultak a hang irányába, hangos fuvolázások közepette. Viszont úgy látszik a szomszédok is komolyan gondolták a dolgot, mert a szemben lévő gyékénysávból előtűnt egy újabb páros. Innen aztán nagyon felgyorsultak az események. A két páros egy-egy tagja egymásnak ugrott. Rátapadtam a fényképezőre, és eszeveszettül exponáltam, ugyanis olyan jelenet zajlott le előttem, amit eddig még soha nem láttam. A két viaskodó kis vöcsök egymásnak feszült, amiből én leginkább csak a víz fröcsögését láttam. Revírharc volt a javából.

Amilyen villámgyorsak ezek a madarak, olyan gyorsan le is zajlott az esemény. Tisztázódtak a határvonalak, és az egyik pár jobbra, a másik balra távozott,

és gyors alábukásokkal eltűntek a szemem elől.

Hű, micsoda izgalmak. A pörgős jelenet után volt egy kis idő lenyugodni. A közben felkelt nap ellenfényében járőröző búbos vöcsökkel relaxálhattam,

és a kicsit távolabb bukdácsoló szárcsákat figyeltem. Velük próbálkoztam, amikor jobbról hangos csobogással egy rohanó szárcsa robogott be a látómezőbe. Annyi időm volt csak, hogy ráálltam az optikával, és szinte azonnal elkezdődött a haddelhadd. Arra kellett csak figyelnem, hogy az események a képkereten belül maradjanak, a többit a szárcsák intézték.

Olyan viaskodást csaptak, hogy csuda. Rúgták, verték egymást,

úgy pörögtek, mintha egy jól megkomponált keringőt táncoltak volna.

Persze jól tudtam, hogy ez messze nem egy táncmulatság. Hormonoktól túlfűtött hímek kakaskodása ez, amibe a nagy fröcsögés láttán további madarak is csatlakoztak. A végén már négyen csépelték egymást, és szórták szét közben a szikraként csillogó vízcseppeket.

Miután a felfokozott indulatok alábbhagytak, mintha misem történt volna, mindenki ment a dolgára,

és békés, színes bukdácsolással ért véget a reggel.

Na de térjünk vissza a lényeghez. :) Talán azzal kezdeném, hogy az elmúlt fél évben lett egy állandó fotós társam, kislányom személyében. Egyre növekvő rajongása a madárvilág és a természetfotózás iránt engem is fellelkesített, és a vízparti fényképezéseket már ilyen szemmel, ketten együtt tervezgettük. Azt vallom, hogy a fotózásnak ez az ága egy kicsit magányos tevékenység, mert így lehet a saját elképzeléseket egyedi módon képekbe önteni. Ezért úgy döntöttünk, hogy együtt, mégis külön vágunk bele az idei vizes szezonnak. Kerestük a különböző lehetőségeket, és ennek kapcsán felélesztettünk egy régi, több éve pihenő lest.

Egykori, szép élményeket adó guvatos leskunyhómat kereken öt éve helyeztem ki a tópartra. Az akkori tisztás a nádasban mára eltűnt, a kunyhóval együtt benőtte a növényzet.

A méretes deszkakunyhó türelmesen várta sorsának folytatását. Több évi pihenő után most újra szerepet kapott egy új helyen, és bár más terveim is vannak vele, egyenlőre kislányom vette birtokba.

És ahogy ő a vízpartról, úgy én a víz felől követem majd az eseményeket. Kedvenc tutajomat immár harmadszor raktam vízre.

El is érkezett a próba, az első fotózás ideje. Ahogy azt kell, még bőven napkelte előtt érkeztünk a helyszínre. Bár az is igaz, hogy a napkeltétől nem kellett tartani ezen a reggelen, masszív felhők takarták az eget. Sebaj, a szezon első fotózása így is ünnepnek számít. A parton elváltunk, társam eltűnt a kunyhóban, én meg a vízen ringatózó tutajt vettem célba. Hamar helyre állt a csend, illetve hamar visszaállt a hangzavar, ha pontos akarok lenni. Hangok minden irányból, már csak a fényre kellett várni, ami bizony nagyon nehezen akart megérkezni. Végül azért csak elkezdett kattogni a technika is, rögtön egy búbos vöcsök miatt. Zajlanak a területviták, bunyó is volt a szomszéddal, de a fényszegénység az akciókra is rányomta a bélyegét, így csak a közeli portrénak örülhettem.

A szárcsák is balhéznak már rendesen, de leginkább fotózhatatlan helyen, így itt is a közelbe tévedőkkel próbálkoztam inkább.

Így tettem az időnként előttem elúszó hattyúval is. Bár tudjuk, hogy a fészkelőhelyén más fajokkal szembeni agresszív viselkedése miatt nem szerencsés a jelenléte, mégis szép, kecses tartása miatt  jó fotótéma.

Jól elvoltam tehát, élveztem a tutaj ringatózását, és gyönyörködtem a vízközeli látványban. Ebbe az idilli helyzetbe az izgalmat azok a finom kerregő hangok hozták meg, amik már egy hete betöltötték a tavat. Böjti récék csapatai jelentek meg a hónap közepén, és közülük néhány úszott be most a látótérbe. A gácsérok pedig jellegzetes hangjukon "beszélgettek". Hú de szeretnék néhány jó böjti fotót! :) Most ugyan nem jött össze, de érzem, hogy az esély még bőven benne van a következő napokban.

A böjti récék okozta izgalom nem hagyott alább, a kis vöcskök tettek róla. Kis kedvenceim elég aktívak voltak. Javában megy a hangpárbaj közöttük, és a nagy jövés-menés közepette a tutaj elé is bekeveredtek.

Jókat mosolyogtam, a kis vöcsök mókás madár. :)

Lassan végéhez közeledett az első fotós nap, ideje volt előbújni a tutaj rejtekéből. A közelben elhaladó tőkés réce gácsér kapta az utolsó kockákat.

Fénytelen, de jó kis reggel volt. Olyannyira, hogy másnap délután újra próbát tettünk. Mindkettőnk lelkesedése csak nőtt az első nap élményeinek hatására, kislányom a leskunyhó körül visítozó guvat miatt, én meg leginkább a közeli böjti réce fotó reményében hasaltam ismét a lesben. A körülmények mit sem változtak vasárnap délutánra, erős felhősödés, és masszív fényhiány volt, de ez persze mit sem számított. Említésre méltó dolog nem is történt, csak a nap vége hozott néhány izgalmas percet. Már teljesen le is mondtam erről a délutánról, és a készülődésen járt az eszem, amikor az ismerős kerregés megütötte a fülem. Balról beúszott a böjti gácsér. Jaj, ez most sokkal közelebb van, 1/60-adot ad csak a gép, csak éles legyen, csak éles legyen!

A réce nem siet el, kellő távolságban tollászkodásba kezd. Jaj, csak fény lenne egy kicsivel több!

Tollászkodás után pedig esti pihenő jött. Nem rezdül a víz sem, 1/40 a záridő, közel már a fotós lővilág vége.

És akkor balról beúszott még egy gácsér, 1/30. Határon mozog már az éles kép lehetősége.

Szerencsére a frissen érkező el is viszi a másikat, jobbra eltűnnek a szemem elől, zavarás nélkül léphetek le én is. Ez már azért közelebb volt, de hátha lesz még közelebb... :)

És persze egyre többet jártam a tavaknál. Lestem az olvadni nem akaró jégpáncélt, hogy mikor enged már a szorításból. Lassan, de engedett. És most már a szép naplementéket a tavaszhozók teszik egyre izgalmasabbá. Lassan eljön a tutajozás ideje.

A nagy csapat zöldike jobbára a földön mozog, vagy a bokor tetején ücsörögnek, és énekelnek. Bizony énekelnek. Nem túl hangosan, de mindenképp tavaszidézőn. Az ölyvekben azért még lehet bízni, szépen bejárnak az etetőhelyre.

Szófogadóak. Teszik, amire megkérem őket,

és szépen elfoglalják a számukra kijelölt helyet.

Mondtam már, hogy szeretem az ölyveket? :)