Pécs, 2016. december 15.
Nem is volt kérdés, hogy a november hónap fotója melyik sorozatból kerül ki, hiszen fantasztikus élményben volt részem az elmúlt időszakban. Egy alkalommal a saskunyhó rejtekéből egyszerre négy rétisas társaságát élvezhettem. Láthattam őket olyan közelről, ahogy eddig vadon élő sast még soha. Nagyon izgalmas és egyben felemelő pillanatok voltak. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy madárfotós pályafutásom eddigi legnagyobb eredményének tekintem azt a napot. Minden bizonnyal van ennek némi érzelmi oldala is, hiszen lassan több mint másfél évtizede foglalkozom a faj védelmével. A védelmi munka során sok időt töltöttem a fészkelőhelyük közelében, és több olyan megfigyelésben lehetett részem, ami szintén a sasok magánéletének titkai közé tartoznak. Éppen ezért nem csak az elkészült fotósorozatnak örültem, hanem annak is, hogy láthattam egészen közelről, hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a nagy madarak. A most választott képen is egy ilyen helyzet látható. Bár a szénabála elég nagy, két rétisasnak mégis kevés volt. Az öregebb példány egy határozott pillantással hamar rendre utasította fiatalabb társát, aki helyet szeretett volna magának a bála tetején.
A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f7,1, 1/100, ISO 800 -1 EV beállításokkal készült.
Pécs, 2016. december 1.
A szokásos forgalom a megszokott résztvevőkkel azért szépen kialakult, de említésre méltó esemény nem nagyon történt. A szarkák, varjak tették a dolgukat, a két ölyv meg szokatlanul nyugodtan tömte a begyét egymás mellett. Se fény, se esemény, se sas.
Az etetőtérre beröppenő varjakkal múlattam az időt. Gondoltam, ha már ennyire nincs fény, akkor fokozzuk a dolgokat. Ha másra nem is, a művészkedésre tökéletes az időjárás. :)
Így utólag végiggondolva, az események alakulása nagyon hasonlít az egy évvel ezelőttire. Ha így van, akkor esélyes, hogy vége a sasolásnak. Meglátjuk...
Pécs, 2016. november 28.
Az itató már elég régen üzemel, ezen a helyen már vagy hét éve. A szerkezeten ez itt-ott meg is látszik. Az ősz folyamán az egyik sarka kicsit megroggyant, így kibillent az optimális helyzetből. Ebből következően jelen állapotban a leshez nagyon közel is tudnak inni a madarak. Ez a fotózás szempontjából annyira nem kedvező, viszont cserébe olyan extrém közelségbe is kerülnek a madarak, ami engem mindig is megfogott. A szinte karnyújtásnyira lévő szajkó látványa,
vagy az ugyancsak 1 m-en belül fürdőző vörösbegy közelsége nagyon közvetlenné teszi ezt a helyzetet.
Engem ez mindig nagyon inspirált, és mindig is kerestem ezeket a pillanatokat. Főként azoknál a fajoknál lehet ez izgalmas, amelyeket hétköznapi helyzetben nem látjuk ilyen közelről. Ezen gondolkodtam, amikor megláttam a közeli erdősávba beszálló egerészölyvet. A madár felült egy száraz ágra, és feltűnően érdeklődve bámulta a víz melletti forgalmat. Egyből az a gondolatom támadt, hogy ide készül. Nem csalódtam. Egy gyors siklás a fák között, és az ölyv ott topogott a fejem fölött a kunyhó tetején. Fél perc totyorgás után pedig lehuppant a medence szélére.
Hej, de szeretem ezt a feszültséggel teli érzést. 2,5 m a távolság. „Szó bennszakad, hang fennakad.” A kismadarak számára tervezett itatón ott magasodik ez a szép ölyv. Nézelődött, majd tyúk módjára, kicsit sután, beletotyogott a vízbe. Olyan hatalmas volt, mással nem is próbálkoztam, csak lőttem pár portrét.
Jó kis helyzet volt, olyan igazi itatós helyzet.
Pécs, 2016. november 24.
A természet szép színjátéka,
az évszakok találkozása.
Pécs, 2016. november 16.
A távolság nagyon kicsi, 10-12 m, az objektív szinte karnyújtásnyira hozza. Tudom, hogy nem lát, mégis ösztönösen megfeszül mindenem, és próbálok mozdulatlan maradni, és minden exponálás után arra figyeltem, hogy meghallotta-e. Valószínűleg nem, mert nem foglalkozott a lessel. Lekötötte a szarkák ricsajozása, amik egyből visszatértek, miután a sas földet ért. Mikor határozott léptekkel megindult a táplálék felé, én is megnyugodtam, maradt a határtalan öröm, és a gyermeki csodálkozás. :) Gyönyörű, világos mintázatú, fiatal madár volt. Már az első falatokat le is nyelte, amikor a fán várakozó társa is felbátorodott, és leszállt mellé.
Na, ez történelmi pillanat volt. Egyszerre két rétisas még soha nem tartózkodott a kunyhó előtt, amikor én is bent ültem.
Nem is kell mondanom, a nyugalmam egyből elszállt, izgalmas percek voltak. Főleg, amikor támadt egy kis nézeteltérés közöttük „a ki is eszik most” kérdésben. Egy kis szárnyemelgetés után szétrebbentek, kapkodtam az objektívet jobbra-balra. Próbáltam azt fotózni, amelyik jobb helyre ült.
A tuskó szépen kiemelte őket a kákacsomók közül, nem győztem betelni velük. Csodálatos, méltóságteljes madarak.
Mindenféle beállításban készültek a fotók, tobzódtam, és élveztem a látványt.
Érdekes volt látni a viselkedésbeli különbségeket. A világos színezetű madár sokkal erőszakosabb volt, így zömében ő táplálkozott. A másodjára érkezett példány pedig ide-oda ugrált, és próbált kisebb falatokat elcsenni társa elől.
De amaz mindig meglegyintette, így kénytelen volt várni a sorára.
Ezt én persze nem bántam. Az időközben egyre feljebb kúszó nap szép fényekbe vonta a rétet, a madarak körüli környezet is egyre szebbé vált.
El se tudom mondani, mit jelentett ez nekem, valóságos csodaként éltem meg a helyzetet. Ha itt véget ért volna a nap, én már boldogan mentem volna haza. Ám akkor történt még valami. A les mögül érkezve, váratlanul, egy öreg rétisas landolt a földön, és rögtön utána egy másik fiatal madár is lehuppant mellé. Mi van? Négy rétisas volt hirtelen előttem. Csak tátottam a szám, és figyeltem, ahogy a két frissen érkező a még mindig javában táplálkozó világos színezetű sast bámulja.
Hát ezt már nem bírtam ép ésszel felfogni. Micsoda reggel! A világos suhanc továbbra is tartotta a helyét a táplálék körül. A többinek egy-egy nagyobb falatot arrébb kellett cibálnia, ha enni akart. Összetűzések ugyan nem alakultak ki, egy szárnylegyintés, vagy egy határozott mozdulat elég volt közöttük, de a feszültség, és a legfiatalabb állat dominanciája érezhető volt. A próbálkozók ilyenkor arrébb rebbentek,(furcsa ezt leírni egy 2,5 m szárnyfesztávolságú madárnál) és a szénabálára is felugrottak.
De úgy látszik a várakozás sem megy olyan simán, megértem, üres hassal én is ingerlékenyebb vagyok. :)
Végül aztán mindenki talált magának egy helyet, ahonnan nyugodtan nézhette az eseményeket.
A szénabála jó helynek látszott, a legidősebb sas innen próbált időnként az érdekeinek érvényt szerezni.
Amikor sikerült neki egy koncot elcsípni a többiek elől, azzal felugrott a bála tetejére. Persze a szarkák mindenütt ott voltak, folyton azon mesterkedtek, hogy elcsenjenek valamit előle.
Az öregebb sas meg is unta, és miután pár nagyobb falatot megevett, feldobta magát a levegőbe, és felült a száraz fűzre. Őt a két középső, átszíneződő példány is hamar követte, így hárman nézték, ahogy a lassan egy órája falatozó világos társuk is befejezi a reggelijét.
Miután ő is végzett, pár percig felült a bálára,
de a szarkáktól neki sem volt nyugta, ezért a többiek után repült.
Még egy darabig emésztettek így közösen a fűzfán, aztán a varjak és szarkák zaklatásaitól menekülve nyugodtabb helyet kerestek az emésztésre. Én pedig csak ültem a kunyhóban, néztem ki a fejemből, és próbáltam felfogni, hogy mindez valójában megtörtént. A közelre beröppenő szarkákról készült még portré,
de a négy sas közelsége olyan állapotba hozott, hogy nem tudtam tovább koncentrálni, ezt az élménycsomagot meg kell emésztenem. Mindenesetre Sanyi - sasok 2:2. :)
Pécs, 2016. november 15.
Az októberi fotózások a sasok bűvöletében teltek. Szeretnék minél több időt a társaságukban tölteni, ezért a szabad hétvégi hajnalokban utánuk eredtem. Valójában nem volt más teendőm, mint a tavaly eleresztett fonalat ismét felvenni, és a kipróbált módon tovább próbálkozni. A saslesben töltött három alkalomból egyszer történt meg a csoda, amikor a nagy madár pár pillanatra megtisztelt a jelenlétével. A sasok távolról nézve is impozáns madarak, közelről viszont egyszerűen lenyűgözőek. A zöld rét fölött repülő fiatal rétisas látványa annyira meghatározó volt számomra, hogy ezúttal ezt a pillanatot választottam a hónap fotójának.
A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f7,1, 1/320, ISO 800 -1 EV beállításokkal készült.
Pécs, 2016. november 3.
A szénabála tetején landolt, és mielőtt a lényegre tért, jó hangosan szétkürtölte a véleményét. Sokáig azonban nem habozhatott, mert ez szinte jel volt a többi madár számára, megindult a szokásos siserehad. Hollók húztak át a terület fölött, megtéve szokásos biztonsági ellenőrzésüket.
És velük egy időben a kisebb varjúfélék is jelezték táplálkozási szándékaikat.
Érdemleges dolog nem is történt egy darabig, a fű elrejtette előlem az apróbb madarakat. Viszont a szénabálákon is volt mozgás rendesen, az ölyvek előszeretettel használták landolóhelyként.
Ennek kimondottan örültem, mert valami ilyesmi volt a célom velük. Az ölyveket gyakran meg lehet figyelni a kaszálókon hagyott szénabálákon ücsörögve, így ez számomra egy jellemző momentum az életükből, amit mindenképpen szerettem volna a fotókon is viszontlátni.
Ezzel elégedett is voltam. Nem úgy a többivel. Az etetőtér hamar elnéptelenedett, csak a hollók maradtak még egy darabig, így velük fejeztem be a napot.
Pécs, 2016. november 2.
És hát itt van pár azokból is, amiket én láttam. Apróságok a mohapárnák között...
Pécs, 2016. október 29.
Éppen csak akadt némi fény, ők máris meglepték a környéket. Velük múlattam az időt, míg a nagyobb szereplők meg nem érkeztek.
Hollók,
és ölyvek riasztották szét időnként a kisebb varjúféléket, jó volt a mozgás.
Az ölyvek egymással versengtek a jó helyekért,
a hollók meg szép berepülésekkel,
és folytonos bohóckodásaikkal szórakoztattak.
Azonban a legnagyobbak ezen a napon nem mutatkoztak. A sasok ma hanyagolták a társaságomat, és ezzel egyenlítettek.
Pécs, 2016. október 26.