Blogok

Ej, kemények még a fények. Nehéz a világító fehér tollazatát jól kiexponálni. Küzdök is rendesen a beállításokkal, de végül eltalálom a helyes értékeket, indulhat a buli!

A kócsag sincs ellene a dolognak, egy gyors tollrázás után egyből halászni kezd.

Remekül indul a délután. A kócsag előtt feltűnik két réce, közelednek. Hol van már a díszes násztollazat, láthatóan vedlésben vannak a tőkések.

Récék jobbra elúsztak, a kócsag viszont közben meglehetősen közel került. A les melletti növényzet között alig 5-6 m-re sétált be a tutaj mellé.

A holttérben ugyan nem látom, de a halk csobbanások jelzik, hogy egyre közelebb van hozzám. A hirtelen feltűnő szárcsára is a lehető legóvatosabban fordulok rá, nem akarom a kócsagot elriasztani egy óvatlan mozdulattal.

A szárcsa is meglepően közel kerül hozzám. Úgy látszik a les teljesen része lett a tónak, nem foglalkoznak vele.

A szárcsa is siet a dolgára, én meg visszafordulok a kócsag oldalára, nem is hiába. El sem akarom hinni, de a kócsag hihetetlenül közel, mindössze 2 méterre bukkan fel újra a les mellett. Nagyon óvatosnak kell lennem, a lőrést csak álcaháló takarja, ami mögé ilyen közelről az éles szemű madár is beláthat. Ilyen közelről a portréhoz egészen fel kell emelni az optikát, de nem akarom kihagyni.

Szerencsére a madár figyelmét más köti le. Lassú, óvatos léptekkel besétál a tutaj elé, és 4-5 m-re előttem halászni kezd.

Olyan részleteiben látom a jelenetet, amiben még soha nem volt részem.

A kócsag pedig még azt a szívességet is megteszi, hogy keresztbe fordul előttem. Képzeletben már megvan a fotó, úgyhogy koncentrálok erősen, hogy minden rendben legyen, és csak az exponálógombot kelljen lenyomni. A kócsag halászó mozdulatai nagyon gyorsak. De a fényképező is az. :) Olyan képsort sikerült a memóriakártyára varázsolni, amit nem is akartam elhinni.

A kishal eltűnt a kócsag begyében, a madár pedig komótos léptekkel tovább halászott. Kicsit távolabb egymás után kapkodta ki a halakat a vízből.

Rendkívül boldogan nézem vissza a képeket. Már most elégedett lennék a mai nappal. De nincs vége az izgalmaknak. Cigányréce közeledik. Sokszor láttam őket, szinte minden alkalommal, de mindig csak távol tőlem. Most viszont más a helyzet. Felém úszik, és egy gyors fordulattal bekanyarodik a növényzet közé.

Micsoda izgalmak! Pláne, hogy a kócsag ismét megcélozta a tutajt.

Lassan, de biztosan közeledik, miközben folyamatosan halászik.

Minden lecsapás után egy kishalat emel ki a vízből.

Addig-addig lépdel, amíg ismét portrézhatom táplálkozás közben.

Panaszra nem lehet okom, mert ahogy a kócsag elhalad mellettem, a cigányréce ismét feltűnik.

Nem túl közel, de azért nem is olyan távol, bukdácsolni, táplálkozni kezd.

Jó pár percig eltart a jelenet. A továbblépéshez egy tőkés réce adja meg a lökést. Ugyanis pont ugyanott kezd el turkálni a víz alatt, ahol a cigányréce.

Ez lett az én szerencsém. Mert a cigányréce ezt annyira nem szerette, és eltávolodott a tőkéstől, méghozzá felém. Csak jött és jött, egyenesen a les irányába. Lélegzetvisszafojtva vártam, és folyamatosan exponáltam.

A varázslatnak a tutaj mellett halászó kócsag vetett véget. Egy váratlan mozdulattal csapott le a vízbe, ami megijesztette a cigányrécét, az meg felugrott a vízről és elrepült. Ettől viszont a kócsag ijedt meg, és ő is elrepült. Remegve néztem vissza, ugye éles lett. Igen! A félénk, titokzatos, óvatos, ritka madár kitölti a képmezőt. Micsoda délután! A történteken elmélkedem, és a néha megjelenő tőkésekre lövök egyet,

meg a közelben röpködő barázdabillegetőre.

A nap lemenőben van, szép fények esnek a nádasra, de üres a víz. Menjek, maradjak? Maradok. Ugyanis a cigányréce visszajött. Gyors siklással, és csobbanással landol a lestől jobbra. Takarásban van ugyan, de reménykedem, hogy kiúszik a legszebb fényekben. Megtörtént.

Viszonylag tempósan, de mivel számítottam rá, le tudom követni. Kiúszik a víz közepére, majd eltűnik a szomszéd öbölben. Na most kell menni. Percek múlva úgyis lemegy a nap, így legalább úgy tudok lelépni, hogy a cigányrécét nem zavarom meg. Hát fantasztikus egy délután volt, és azt hiszem mindenért kárpótolt a tó. :)

Öt faj egyedei mozogtak a virágok körül, de a legtöbben talán a bogáncslepkék voltak.

Csak be kellett állnom a virágok közé, és megvárni, míg a közelemben szállnak le.

Annyian voltak, hogy még válogathattam is, és kipróbálhattam több kompozíciót is.

De azok a helyzetek voltak a legizgalmasabbak, amikor olyan pozícióban helyezkedtek el, hogy még a pödörnyelvük is szépen látszott, amint a virágok nektárja után kutattak.

Nagy létszámban voltak még nappali pávaszemek is.

Tudtam, hogy ez egy kivételes lehetőség, mert a lepkék, főleg, ha meleg van, nem egyszerű fotótémák. Nagyon gyorsak, és nem mindig várják be az embert. Most ezzel nem volt gond.

Meglepően jól tűrték, hogy a közelükben vagyok.

Igaz, hogy nem madarak, de repülnek, és tagadhatatlan, hogy nagyon szépek. :)

Jobbról érkezik. Óvatos lépésekkel halad a nádszegély mellett. Néha megáll, figyel. A nap hamarosan felkel. Lehet, hogy ő is erre vár. Mikor az első sugarak megszínezik a tó fölött lebegő párát, akkor sétál át a másik oldalra.

Gyönyörű a látvány. A szürke eltűnik balról, viszont jobbról újra jön valami. Hosszú nyak tűnik fel a látótérben.

Nagy kócsag ért a les elé. Próbálok nagyon óvatos lenni. Mindig az az érzésem vele kapcsolatban, hogy mindent lát azzal a szúrós szemével. :) Szerencsére a madár nyugodtan viselkedik, leköti a halászat.

A nap is fent van már, és szépen körberajzolja az előttem fel és alá sétáló madarat.

Bár a pára a nap hatására láthatóan mozgásba lendült, oszlani kezdett, azért még szépen mutatott a halászó kócsaggal.

Ahogy pedig a nap erejétől lassan végleg eltűnt a pára, a vízfelszín szépen kezdett csillogni az ellenfényben. 

A kócsag néha lecsapott a vízbe valami zsákmány után,

és minden lépéssel egyre inkább beért a direkt ellenfénybe.

Az átvilágított levelek a háttérben, a vízfelszín aranyszínű becsillanásai, és a szépen kontúrozott, halászgató nagy kócsag egyben nagyon szépen mutatott.

A kócsag, miután tollászkodott egy rövidet,

szép lassan eltávolodott a lestől.

Majd pár lépés után befordult a szomszédos öbölbe.

Hát valóban szép reggel volt, megérte az a koránkelés. :)

míg a másikban magam sem tudom mennyit találtam. :)

Semmi fény, de legalább nem megyek haza üres kártyával. A récék elúsztak a les előtt, és a jobb oldali növényzetben eltűntek. Lehet, hogy ez valami jel volt, nem tudom, de megélénkült a környék. Újabb és újabb tőkés récék érkeznek, igaz nem a közelembe, de legalább van mozgás a vízen. Kisvártatva jobbról megjelenik az előbbi pár. Sokkal közelebb vannak. Na ez már kezd izgalmas lenni.

Ideális távolságban vannak, sőt egy kicsit még közelebb úsznak. Nem idegesek, nyugodtan táplálkoznak. Élvezem a helyzetet, bár a fények nagyon gyatrák. A tőkés réce az egyik leggyakoribb vízimadár, sok helyen a városi csónakázótavakon, horgásztavakon is ott vannak, és nem egy helyen etetéssel egészen emberközelbe szoktathatók. Ám a vad tőkés réce nagyon óvatos madár. Talán a vadvizek egyik legóvatosabbja. Éppen ezért fülig ért a szám a lesben, amikor a gácsér még mindig közeledett.

Jó kis helyzet kerekedett. A víz szélére érkező további madarak folyamatosan hápogtak, tollászkodtak, nagy lett a jövés-menés. Volt vagy 30 tőkés réce a les előtti vízfelületen. Zömében ugyan messze, de ez az egy pár kitartott mellettem. Egy gyors tollászkodásra távolodtak csupán el,

majd ismét célba vették a lest.

Már a portréra is lehetőség nyílt, amikor beúsztak a les melletti növények közé.

Több mint egy órát voltak előttem a récék,

majd valami láthatatlan oknál fogva egyszer csak felugrottak a vízről.

Én is kihasználtam a helyzetet, és leléptem. Igaz, hogy rettenetesen fénytelen volt a hajnal, de azért a végére, a récéknek köszönhetően, jó kis reggel kerekedett belőle. Persze mire hazaértem, a nap is kisütött. :)

Már nem úszkálnak, nincs miben. Nemes egyszerűséggel elsétálnak a víz irányába. A bíbicek is mozgolódnak. Az öregek a megszokott féltő viselkedésüket mutatják, a fiókák pedig nagyrészt a növényzet takarásában mozognak. Igaz, néha már kiszaladnak, hogy felcsippentsenek valami falatot, de azon nyomban futnak is vissza a takarásba.

Az öreg bíbicek egyszer csak, mint valami parancsszóra, egyszerre felszállnak, és kiabálva rárepülnek a nádas egy pontjára. Ez csak egyet jelenthet, valami közeledik. Pár másodperc múlva vörös bunda villan a nádfal előtt, és gyorsan ügetve, róka szalad végig a tómederben. Siet a koma. :)

Gyors közjáték volt csak a róka feltűnése. A tocsogós iszapon szedegető szárcsákat nem is zavarta a dolog. Olyannyira nem, hogy ők csak egymás kergetésével voltak elfoglalva.

Próbáltam a szárcsa vágtáját lekövetni, de mivel időközben befelhősödött, a túl hosszú záridő miatt csak bemozdult képek születtek.

Igen, befelhősödött, és nem is akárhogyan. Sötét zivatarfelhők takarták be az eget, és mintha a les tetején esőcseppek kezdtek volna kopogni. Hamarosan leszakadt az ég. Nesze neked kellemes délután! Csak úgy szakadt az eső. Szerencsére a les felülről is vízálló, ezért annyira nem izgultam. Legfeljebb azon, hogy az előttem táplálkozó szárcsa ne hagyjon magamra, és tudjak mit fényképezni az esőben.

Dörgött, villámlott rendesen, de a szárcsa nyugodtan tűrte az égi áldást. Igaz, mi mást tehetett volna.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt. A lemenő nap fénye pedig szépen bevilágította a terepet.

Percről-percre szebbek lettek a fények, a szárcsa meg csak tovább szedegetett.

Amikor az elsétáló szárcsáról felpillantottam, a viharfelhők már messze jártak, de a nyomukban szép szivárvány rajzolódott ki. Hát nagyon különlegesre sikeredett ez a délután. Az időjárás nem is lehetne változatosabb. :)

A csoda hamar elillant, a szivárványnak percek múlva már nyoma sem volt. A nap is alábukott, nem volt miért tovább maradni. Persze ahogy előbújtam, a bíbicek azonnal felrepültek, és kiáltozva próbáltak elkergetni. Ezt azért nem hagyhattam annyiban. A eltűnt napkorong szépen festette még a nyugati égbolt felhőit. Jól mutattak az előttük elszálló bíbicekkel. Már csak egy szerencsés kocka hiányzott, hogy ezt a napot megkoronázza.

A cinegéken kívül más lakókat is találtam. Három odút is pelék foglaltak. Egyben mogyorós, kettőben pedig nagy pelék néztek vissza rám, amikor a tetőt elfordítottam.

Egy odú pedig igazi meglepetést tartogatott. Amikor le szoktam emelni az odúkat, a súlyukból már lehet következtetni arra, hogy van-e bennük fészekalj. Ez elég nehéz volt, gondoltam is, hogy jól meg van tömve fiókákkal. Hát nem. Egy öt tojásos kihűlt fészekaljat láttam benne. Ám mikor vissza akartam zárni a fedelet, valami mozdult a sarokban, és egy farok tűnt el a fészek alatt. Aha, valami el akar bújni. A fészekcsészét kivéve derült ki, hogy egy erdei sikló volt a fészek alatt.

Az erdei sikló gyakori fosztogatója az énekes madár fészkeknek, én azonban eddig ilyen helyzetben még nem találkoztam vele. A siklónak persze nem tetszett, hogy lelepleztem, egyből menekülőre fogta.

A hasán lévő három dudor azt is elárulta, hogy pár tojást már elfogyasztott. Persze nem bántottam, de egy kis pózolásra azért rávettem, mielőtt útjára engedtem. :)

Elsőként a bíbicek aktivizálják magukat. Jajongó hangjuk jellemzővé válik egész reggel. Ám az előző alkalomhoz képest valami mást is észreveszek. A vízinövények közé leszálló öreg madár mellett apró mozgást látni. Az objektíven keresztül már az is kiderül, mi az. Bíbic fiókák futnak ki a növényzet takarásából anyjukhoz. Hát megvan a magyarázat a bíbicek féltő viselkedésére. :)

Sajnos a fiókák láthatóan nem akarnak kimozdulni a takarásból, az öreg madarak meg nem jönnek közel, így marad a nézelődés, és az az egy szem szárcsa, ami a közben már felkelt nap fényében sétált ki a virágmezőre táplálkozni.

Ő sem marad sokáig, és fotózható távolságba egy jó darabig semmi nem jön. Pedig a körítés nagyon szép, gyönyörűen csillog az ellenfényben a víziboglárka mező. De megint, mint már oly sokszor, történt valami, ami megmentette a reggelt. A távoli sarokban már rég kiszúrtam a réti cankókat, de értelmetlen volt rájuk lőni akár egy kockát is, annyira messze voltak. Nem is gondoltam volna, de a fiókákat féltő bíbic sietett a segítségemre. Ugyanis a cankók, miközben táplálkoztak, a fiókákat rejtő növényzet közelébe kerültek. Bíbic mama ezt persze nem nézhette jó szemmel, és azonnal elkergette őket. A cankók pedig egy gyors repüléssel egyenesen a les előtt landoltak.

Erre vártam, és ez a  képi világ fogalmazódott meg bennem két napja, az esti les alatt. A cankókat legtöbbször sekély vízben vagy iszapon fotózzuk, ilyen különleges környezetben nagyon ritkán. Egyszerűen gyönyörű volt.

Többen voltak, így még válogatni is tudtam közöttük. Próbáltam minden helyzetet elkapni. Főleg az volt izgalmas, amikor a madarak beértek a teljes ellenfénybe, és a virágmező egy csapásra aranyló fénygömbök sokaságává változott.

Nagyon markáns volt a becsillanások hatása a képeken, ezért a jó helyen szedegető cankókat sziluettszerűen próbáltam megjeleníteni, minél több teret hagyva körülöttük.

Élveztem a helyzetet, mit ne mondjak. A madarak kitartottak előttem, és a látvány magáért beszélt.

Pláne, mikor egy-egy cankó tollászkodásba kezdett.

Közel fél óráig voltak előttem a madarak. Az utolsó cankó elröppenése előtt lőttem el az utolsó kockát, ami még ráfért a kártyára.

Azt hiszem erre már lehet mondani, hogy szép reggel volt. :)

Mintha egy hajszálnyival közelebb lennének, mint a múltkor. Szépen látható a jelenet, amint a csibe átveszi szülőjétől a falatot.

Szép komótosan elúsznak előttem. Nem néz ki rosszul. :)

Tovább is időzhettek volna, de nem tették. Fotózásra nem is nagyon volt már lehetőség, a történések távol zajlottak. Azonban érdekes dolgokra lettem figyelmes. A területen állandó volt a bíbicek jelenléte. Folyamatosan jajongtak, és minden átrepülő nagyobb madárra, rétihéjára, gémre rárepültek. Ez a magatartás náluk egyet jelent a fészekalj védelmével. Így megerősödött bennem a korábbi gyanú. Viszont egyenlőre semmi jelét nem láttam, hogy fiókák lettek volna. Az öreg madarak meg amikor leszálltak, mindig valami távolabbi pontot választottak. 

A bíbicek viselkedésén kívül feltűnt még valami. A "színpadon" új szereplők jelentek meg. A virágmező tetején egy csapat réti cankó szaladgált. Úgy látszik, a vízszint csökkenésével a hely számukra is alkalmassá vált. Ennek a ténynek nagyon megörültem. Az idő viszont elrepült, már sötétedett. De már tudtam, mikor fogom folytatni...